Keresés
rovatok
rovatok
jegyzet / kedvenc | 2016 tavasz
Fotó: Szász Marcell
Kedves Olvasó! – Dr. Pintér Endre jegyzete
Megtisztelő számomra, hogy az Anziksz mostani számában lokálpatriótaként szerepelhetek. Köszönet érte! Ezzel egész életemet méltatják. Sokat foglalkoztat, hogy nekem és másoknak mit jelent ez a fogalom. Ki a lokálpatrióta?

Talán az, aki itt éli/élte életét, aki munkáját kiemelkedően végzi/végezte, vagy talán az, aki a kultúrában, a művészetben, a sportban ér/ért el kiváló eredményeket. Azt gondolom, hogy a lokálpatrióta egyikhez sem hasonlítható. Más világ az övé. Előbb megkísérti, majd megfogja és rabul ejti a hely szelleme. Gondolatait, cselekedeteit attól kezdve meg nem magyarázható és a nagy többség számára nem is érthető helyi büszkeség, elismertségre közömbös tenni vágyás uralja. Ezt csak az értheti, aki részesül(t) benne.

80 éve élek egy 100 éves bérházban, orvos feleségemmel. Itt éltem gyermekkoromat, Óbuda ostromát, innen vittek el „málenkij robotra”, itt éltem egyetemi éveimet és orvosi működésem hosszú évtizedeit. Sokszor kísértett az elköltözés lehetősége. Maradtam, maradtunk. A hely szelleme tartott vissza. Társadalmi munkás lettem, anélkül, hogy tudtam vagy akartam volna. Bőven kárpótol(t), hogy hosszú életem emlékei között élhetek és emlékezhetek. Kitekintve az ablakon, látom a Remete-hegy még épen hagyott részét, ahol felejthetetlen kisgyermekkoromat éltem. Látom a Kiscelli utcai iskolát, ahol elemi ismeretekre tanítottak. Sokáig láthattam az Újlaki Plébánia templomának magas tornyát, ami Árpád gimnáziumi éveimre emlékeztetett.

Amikor ténylegesen vagy gondolatban kimegyek a Bécsi útra, szemben látom a Margit Kórházat, amely évtizedeken át második otthonom volt. Szomszédom a Szaléziak székháza és temploma, velük való kapcsolatom hetven éves. És a hely szelleme elkísér a megszokott utakon: a Föld utcán át a Flórián térre, a megcsonkított Kórház utcán át az időtálló Fő térre, majd a különösen szeretett Lajos utcán a Határ Udvarig. A Nagyszombat utcán járva jóra-rosszra emlékeztet az Árpád Gimnázium és a velem egykorú városi házak, ahol valamikor még éltek tanáraim, barátaim. A Doberdó útra is felmennék, leülhetnék a 200 éves Golgota padjára, bámulnám szeretett Óbudám bejárt és jól ismert részét, visszagondolva elmúlt éveimre. De már sötétedik. A Bécsi úton megyek haza – mint annyiszor életem során –, a házak még élő vagy már meghalt barátaimra, volt betegeimre emlékeztetnek. Amikor elérem a Kiscelli sarkot, már sötét van. Hamar értem (gondolatban) utam végére. Óbuda szelleme kísért.