Keresés
rovatok
rovatok
város | 2016 ősz
Fotó: Szász Marcell
Szekeres P. Mónika
A Mocsáros kincsei
Nálunk a gyomlálás is adomány
Mocsáros. Így hívják Óbuda azon szegletét, amely ugyan a római kor óta lakott, mégis úgy érezzük magunkat itt, mintha újra meghódíthatnánk a természetet. Aki egyszer végigsétál a Mocsáros-dűlő tanösvényén, az biztosan visszatér ide.

– Nézd, egy örvös galamb! – mutat egy kövérkés, barna madárra Gurin Katalin, miközben az Aquincum-Mocsáros Egyesület családi parkjában sétálunk. – 15 éve még nem találkozhattál volna errefelé vele. Tipikus mediterrán madár, de ahogy melegszik Európa klímája, ezeknek a fajoknak az élettere egyre északabbra tolódik. Sőt, kócsagokat is egyre többször látunk. Viszont eltűntek a gólyák, a közel-keleti konfliktus is akadályozza, hogy visszatérjenek tavasszal. Így befolyásolják napjaink globális folyamatai még a Mocsáros élővilágát is.

Amikor sír a föld

A Mocsáros-dűlő régóta viseli az ember keze nyomát. A római korban veterán legionáriusok kaphattak itt birtokot, ők csapolták le először e vidéket, és kezdtek szőlőt és fűszernövényeket termeszteni a környező dombokon.

– Egykor a Duna ártere volt az egész Mocsáros, ma homok és tőzeg uralja, utóbbi az elhalt lápi növények maradványaiból halmozódik fel.

Mivel ez a réteg nem engedi át a vizet, a csapadékvíz ma is megreked errefelé – tudom meg Katalintól, az egyesület egyik alapítójától. – De foltokban állandó vízborítású láp is jelen van még, mindennek köszönhető a Mocsáros egyedi állat- és növényvilága. Majd látni fogja, hogy például ma is az erdei béka és a barna varangy kedvelt élőhelye.

A Mocsáros egy részét 2012-ben nyilvánították természetvédelmi területté, az itt élők szerint az utolsó utáni pillanatban, pedig a fővárosban ritkaságnak számít ilyen vizes élőhely. A védettség gyakorlati kivitelezése azonban még várat magára, a lakók pedig már korábban úgy döntöttek, maguk gondoskodnak szűkebb hazájukról.

– Egyesületünk eredeti célja érdekvédelem és a lakóközösség érdekképviselete volt. Először az illegálisan lerakott szemét ellen kellett felvenni a harcot, hiszen az különösen megterheli a vizes környezetet. Ráadásul évtizedekkel ezelőtti ipari szennyeződés nyomaira is bukkanunk, „kéket sír a föld”, ezt szoktuk mondani, állítólag az egykori gázgyár hulladéka válik ilyenkor láthatóvá – mondja Katalin, aki az elért eredményekre is igen büszke. – A szemétszedés és a környék takarítása hatással van az itt élőkre is, az utcákról például eltűnnek a hulladékkupacok. Amúgy azt tapasztaljuk, minél régebbi Mocsáros-lakó valaki, annál inkább magáénak érzi a környezetét, aktívabb és nyitottabb lesz. Ha pedig már ideszületik az első babája is, utána rendszeresen kijár a Gladiátor utcai családi parkba.

Mert az egyesületben a sok közös munka közösséget épít, az új belépőknek azt szoktam mondani, nálunk a gyomlálás is adomány, nem csak a pénz.

Az évek során az érdekvédelem kiegészült sokféle feladattal: a családi park játszótérrel, sportpályával gazdagodott – a környéken az egyetlen ingyenes sportolási lehetőséget biztosítva –, de még fűszerkertnek is otthont ad, s egyben a Mocsáros tanösvény első állomása, melyet szintén az egyesület aktivistái tartanak karban.

 

Túrázva tanulunk

Aki egyszer végigsétált a tanösvényen, az biztosan visszatér ide újra és újra. Tapasztalatból mondom, két kislányommal mi is többször jártunk már itt, hogy megnézzük, hogyan változik évszakonként a Mocsáros arca. A túrát most is a családi park fűszerkertjében kezdjük, s ezúttal túravezetőnk is van, Katalin.

– A kőből rakott kiskertünk nemcsak azért különleges, mert itt meg lehet érinteni, szagolni, sőt, kóstolni is a konyhába és házi patikába való fűszer- és gyógynövényeket – hallgatjuk Katalint, miközben nem tudunk betelni a menta és a bazsalikom illatával. – Nézzétek meg, a kert csigavonalban emelkedik, ez a spirálforma jelkép is, a belső felfelé törekvés szimbóluma. Persze, gyakorlati haszna is van ennek a kialakításnak: a növényeket eltérő fény- és vízigényüknek megfelelően lehet napos vagy árnyékos oldalon, illetve a különböző szinteken elültetni.

Elindulunk a Schäffer-árok felé, a több mint négy kilométer hosszú tanösvény jó darabon e mentén halad.

– Az árok mindig is a lápos terület vízelvezetésére szolgált, de burjánzó vízparti növényeivel a békák valóságos szerelmi fészke, hiszen a kétéltűek mindegyike vízben szaporodik – magyarázza túravezetőnk nevetve.

– A békafajok többsége a környező erdők talajában megbújva vészeli át a telet. Ha az ősz végi vagy tavasz eleji zarándoklatuk aszfaltozott utat is érint, bizony az elgázolás veszélye fenyegeti őket. Így nálunk se ártana békamentő akciókat szervezni!

De nem minden vízparti lakó alszik téli álmot, kecskebékával és tarajos gőtével a szemfüles kiránduló egész évben találkozhat az árok mentén.

Ahogy a nedves rétek széléhez érünk, integetünk egymásnak kedves ismerősünkkel, az óbudai juhásszal. Huszka Imre két terelőkutyájával most is erre legelteti a nyájat. De csapadékosabb időszakokban neki is nagyobbat kell kerülnie a birkákkal, mert ilyenkor a rétek szintén víz alatt állnak, így azokat is gyakran színesítik vízinövények pompás, sárga virágai. A nádas és a sás birodalmát magunk mögött hagyva érkezünk meg a Péter-hegy lábához.

– Ez a Mocsáros legmagasabb pontja, de a szabályozás előtt a Duna egészen idáig kiöntött – mutat körbe Katalin. – A Péter-hegynek minden korban fontos szerepe volt az itt élők életében. A napfényes déli oldal kiváló volt szőlőtermesztésre, de a hegy gyomra is kincseket rejtett, agyagot bányásztak itt a közeli téglagyár számára.

Fűzek dicsérete

– Forrás jelenlétét magában a Mocsárosban is gyanítjuk. Ami azonban biztos: a környező hegyekben és a Római-fürdőnél vannak ma is kisebbek-nagyobbak – meséli Katalin, amíg egy kicsit szusszanunk, gyönyörködve a kilátásban. – Régen a Péter-hegy keleti lábánál négy bővizű, langyos karsztforrás is fakadt. Az Árpád-forráscsoport vizének jótékony hatását már a XIX. század közepétől élvezhette a főváros fürdőző közönsége a Csillag Strandfürdő elődjének medencéiben. Sőt, a II. világháborúig palackozták is, híres plakátján egy jellegzetes római kori nőalak tartotta magasba az üveget, utalva arra, hogy a rómaiak már az I. században bevezették Aquincumba e források vizét. Az Árpád-források napjainkra, sajnos, már elapadtak, pedig egykor oly erőteljesek voltak, hogy malmot is hajtottak. Tudták, hogy a malmokban a víz energiáját nemcsak gabona megőrlésére, hanem fa felfűrészelésére, sőt, még lőpor porhanyósítására is használták?

Ez a lőpor-dolog nekem is újdonság, vallom be, miközben egy nyárfa ültetvényen átvágva kanyarodunk vissza a Schäffer-árokhoz több, itt őshonos lápi fa- és cserjefélét megcsodálva útközben.

– Az a füles fűz, védett növény – mutat Katalin egy bokortermetű fára. – Az öregek, igen találóan, okos növényként emlegették a fűzféléket, hiszen több régi mesterség űzőinek tettek jó szolgálatot. Puha belsejük könnyedén faragható, ezt a tulajdonságukat ismerték és használták ki a teknővájók. A ruganyos vessző pedig a kosárfonóknak adott alapanyagot, amelyből a környéken nem csak kosarakat, kasokat készítettek. A fűzfavesszőből font kerítések és rácsok kiválóan védték a partokat a folyó eróziója ellen, az itt élők ugyanis álladó küzdelemben voltak a Dunával, amely mindig újabb és újabb területet akart magának kiharapni a szárazföldből. Szintén régi tapasztalat, hogy a fűzfa kérge kiváló vérzéscsillapító, gyulladás- és lázcsökkentő szalicilsav-tartalmának köszönhetően.

– Engem is mindig bámulatba ejt, hogy az élő természet a legszélsőségesebb körülményekhez is milyen találékonyan képes alkalmazkodni – magyarázza Katalin, amikor gyerekeim egy fatörzs alsó részén, jódarabon szakállszerű képződményeket fedeznek fel. – Az árterek fái ugyanis légzőgyökereket növesztenek, felkészülve arra, hogy szinte bármelyik évszakban víz alá kerülhetnek valódi gyökereik.

Vissza kell indulunk. Kislányaim méltatlankodnak: máris vége a kirándulásnak!? Megígérem nekik, hamarosan visszatérünk, hogy megkóstoljuk a kökény kék bogyóit, amikor azokat már megcsípte az első dér. Útközben a HÉV-megállóhoz túravezetőnket a terveikről kérdezem.

– Ez a terület sok remek lehetőséget rejt: egy erdei iskola közösségi térként is hasznosan működhetne. Épülhetne ide egy kilátó, ami madárlesként is szolgálhatna.

A tó felélesztése, horgászhatóvá tétele gazdaságosan megoldható lenne, a vízforrások felkutatásával pedig addig kellene foglalkozni, amíg élnek azok az emberek, akik megmutathatnák a lelőhelyeket. S szeretnénk nemcsak a természeti, hanem a meglévő kulturális emlékeinket is megőrizni. Van például két határkő a rét szélén, ahogy látták, elhanyagoltan hevernek, a felirat alig olvasható rajtuk, pedig egykor a főváros határát jelezték. Van tennivaló bőven, és mi meg is tesszük, ami rajtunk áll! – mondja Katalin búcsúzóul.