Itt ülünk a Kiscelli-kastélyban, a Kiscelli Múzeumban, azaz nem is, hanem a Fővárosi Képtárban. Vagy mégis a Kiscelli Múzeumban? Hogy is van ez?
Sokat gondolkodunk azon, hogy kommunikációs szempontból mi lenne a legmegfelelőbb forma. Ha azt mondjuk, hogy Kiscelli Múzeum, a hely, a Kiscelli-kastély okán mond valamit. Ha azt mondjuk, hogy Fővárosi Képtár, szerintem tízből tízen nem tudják, hogy hol van.
Ráadásul a Fővárosi Képtár nem önálló intézmény. A Budapesti Történeti Múzeum (BTM) egyik főosztálya, amely a mindenkori főigazgató-helyettes alá tartozik. A Kiscelli Múzeum épületében két ilyen főosztály van, az Újkori Várostörténeti Osztály és a Fővárosi Képtár.
Akkor lényegében a Kiscelli Múzeumban működik egy várostörténeti múzeum és egy képtár?
Igen.
A Fővárosi Képtár gyűjteménye hogyan alakult ki?
A Főváros az 1880-as évektől kezdett műtárgyakat vásárolni hivatalai dekorációjára polgári portrékat, városi látképeket, néhány történeti és zsánerképet, valamint a város nagyjainak portréit. A századfordulón, Bárczy István főpolgármestersége idején már gyűjteni kezdték a város progresszív képzőművészeti alkotásait, az autonóm és modern műveket is, tehát a várostörténeti szempont mellett megjelent egy fővárosi galéria létrehozásának a szándéka. Ebből a kettős koncepcióból egy fantasztikus gyűjtemény alakult ki, amelyből a két világháború között, 1933-ban a Károlyi-palotában rendeztek kiállítást. A háborút jelentős műtárgy veszteségek árán, de átvészelte a gyűjtemény, amelynek egy részét már ekkor a Schmidt Miksa bútorgyáros által 1935-ben végrendeletileg a városra hagyott Kiscelli-kastélyban rejtették el. A negyvenes évek végétől formálódott egy új Nemzeti Galéria létrehozásának szándéka, s ennek jegyében 1953-ban a gyűjteményt beolvasztották a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó Országos Képtárba, majd 1957-ben ez lett az egyik alapja a kialakuló Nemzeti Galériának. Noha ezzel formailag megszűnt a Fővárosi Képtár, itt maradt sok városi érdekeltségű kép, portré, egy nagyon jó biedermeier anyag a XIX. századból és még XVIII. századi képek is, amelyek városi plébániákról származtak.
1960-ban már jelentős összeget különítettek el műtárgy vásárlásokra, és hivatalosan 1961-ben vált újra múzeumi gyűjteménnyé. A gyűjtés első korszakát Bertalan Vilmos neve fémjelzi. A hatvanas évektől ő kezdte el újraépíteni a gyűjteményt, amely tökéletesen tükrözi a hatvanas-hetvenes évek modernizmusszemléletét. Ami a századfordulótól 1945-ig datálódó anyag most itt van, az e korszak kánonjának jegyében került be a gyűjteménybe. Bertalan Vilmos – aki rendszeresen járt művészek műtermében – sokszor teljesen friss, épphogy elkészült műveket vásárolt a képtár számára. Noha Földes Emília végzett kutatásokat ennek a korszaknak a gyűjteménytörténetéről, ez nem olyan teljes, mint amennyire az 1953 előtti korszakról szóló alapvető munkája. Feladatomnak érzem, hogy folytassuk ezt a kutatást, és feldolgozzuk a második gyűjtemény történetét is.
Hogyan gyarapították a gyűjteményt?
A két világháború között úgy zajlott a szerzeményezés, hogy Kopp Jenő a képtár képviseletében elment Petrovics Elekhez, a Szépművészeti Múzeum igazgatójához (majd később Csánky Déneshez, aki korábban maga is a főváros múzeumában dolgozott), és egyeztettek, hogy ki mit vásároljon. A főváros álláspontja ugyanis az volt, hogy nem kíván a Szépművészeti Múzeummal rivalizálni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a „beérkezett mesterek” fő műveit a Szépművészeti Múzeum, olyan jelentős alkotásait pedig, amelyek valamilyen okból kifolyólag a Múzeum számára érdektelenek voltak, a Székesfővárosi Képtár vásárolta meg. A két gyűjtemény ilyen módon tökéletesen összepasszolt. A ’60-as évektől a gyűjteményezésben három fontos szempontot kell megemlíteni: egyrészt a főváros részéről a gyűjtemény újraalapításának a szándékát, amelyhez jelentős összeget rendeltek, másrészt Bertalan Vilmos jó diplomáciai érzékét, friss szemléletét, harmadrészt az ekkor még alacsonyan lévő műkereskedelmi árakat.
A magángyűjteményeket nem támogatták ebben az időszakban, az úri huncutság volt, nem?
Magángyűjtemények természetesen voltak, de társadalmi elfogadtatásukban az 1981-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett magángyűjteményi kiállítás hozott fordulatot. A nyolcvanas évektől élénkült meg a magángyűjtés, majd a kilencvenes években a piac fellendülésének eredményeként az árak magasra szöktek. A rendszerváltás után jórészt alulfinanszírozott állami vagy városi intézmények általában nehéz helyzetbe kerültek, bár pont a képtár lényegében az elmúlt évig tudott szerzeményezni műtárgyakat. A műtárgyvásárlási keret azonban 2015-ben megszűnt.
Mik a tervek az elkövetkező időszakban?
A Kiscelli-kastély felújítása alatt számos gyűjteményi költöztetés vár ránk, de reméljük, hogy a munkák végén a frissen kialakított új kiállítóterekben fel fogunk tudni építeni egy új állandó kiállítást. Ennek koncepciója lényegében egy kettős narratívára épülne. Egyfelől óriási értéke ennek a gyűjteménynek, hogy gyakorlatilag 50–100 művön keresztül be lehet mutatni a XIX. század végétől a magyar képzőművészet történetét. Egy világos, oktatási célokra kitűnően alkalmas kiállítást lehet összerakni egy gimnazista számára is befogadható mennyiségű tárggyal. Másfelől ezzel párhuzamosan bemutatnánk a gyűjtemény történetét is. A kanonizálódott művek stílustörténeti elbeszélése mellett tehát megjelenne maga a kanonizáció folyamata, vagyis az, hogy kik, mikor és hogyan alakították ezt a kánont. Hiszen nem kérdés, hogy a múzeum jelentős szerepet játszik abban, hogy mely művek lesznek a művészettörténeti elbeszélés részei, bár erről a látogatók általában keveset tudnak. Éppen az lenne a célunk, hogy megszemélyesítsük és megjelenítsük ezt is.
Ehhez azonban még sokat kell kutatni, mert kutatás nélkül nincs jó kiállítás. A dolgok közeli vizsgálata elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ne végtelenül leegyszerűsítsük a jelenségeket, hanem komplexen lássuk azokat, és amennyiben kutatásainkat vizuális, térbeli elbeszéléssé formáljuk, vagyis kiállítást rendezünk, ezekkel a múlt (és a jelen) árnyalt értelmezésére neveljük közönségünket. Az elmúlt hónapokban éppen a korszak kutatásának jegyében életút interjút kezdtem készíteni a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgató-helyettesével, Horváth Györggyel, aki a hatvanas években a Magyar Nemzet kritikusaként nagyon jól ismerte a képzőművészeti szcénát, s maga is találkozott pl. Bertalan Vilmossal Kokas Ignác műtermében, amint olyan képet vásárolt, amin még meg sem száradt a festék. A vele folytatott beszélgetésekből világosan kirajzolódik például az úgynevezett „három té” (tűrt, tiltott, támogatott) legendás kategóriarendszerének tarthatatlansága. „A valóság ravasz gazdagsága” igazán közelnézetben mutatkozik meg.
Milyen nagyságrendű a gyűjtemény?
Majdnem 40 000 darab. Ebből 20 000 a grafika, a többi festmény, szobor, érem.
Bővül manapság is?
A gyűjteményt 2014. december elsején vettem át, és azóta egyetlen műtárgyat sem tudtam saját erőből vásárolni, mert megszűnt az erre vonatkozó fővárosi támogatás. Csak egy sikeres NKA pályázatnak köszönhető, hogy kisebb mértékben gyarapítani tudtuk a gyűjteményt, illetve néhány nagyvonalú ajándéknak. Ez utóbbiak közül kiemelkedik egy nagyméretű Reigl Judit grafika, amelyet a kilencvenes éveiben járó, Párizsban élő, világszerte elismert művésznő adományozott gyűjteményünknek.
Hogy realizálódik most a gyűjtés, milyen koncepció alapján?
A korábbi koncepció az volt, hogy azoktól a művészektől vásároltak, akik itt, a templomtérben kiállítottak. Én nem gondolom azt, hogy ezt feltétlen tartani kell, sokkal fontosabbnak tartom, hogy a hiányokat pótoljuk, és felépítsünk egy hosszú távú gyűjteményezési koncepciót. Mivel egyelőre nem látni, hogy milyen pénzekből tudnánk finanszírozni a szerzeményezést, igyekszünk partnereket, támogatókat keresni.
A gyűjtemény gyarapításakor érzi magában a gyűjtés szenvedélyét, gyűjtővé válik?
Nem. Én vérbeli muzeológusnak tartom magam. Amennyire ismerem a gyűjtőket, azt látom, hogy bennük van egy nagyon erős birtoklási vágy. Én ezt inkább intellektuális kihívásnak tartom. Nem mondom, hogy ez nincs meg egy gyűjtőben, de máshol vannak a hangsúlyok, más az attitűd.
Természetesen érdeklődöm a kortárs művészet iránt, de nem vagyok a szakértője, ezért támaszkodom a kortárs művészethez nálam sokkal jobban értő kollégákra. A kortárs és a régi művészetet próbálom egyben látni, de fontosnak tartom egy városi múzeumban a történeti kontextust is.
Ernst Lajosról írta a doktoriját, illetve könyvet is publikált róla. Tudja, hogy miért a századforduló korszakát szerette meg?
Nem esztétikai okokból, nem a modernizmus iránti rajongásomból fakadt ez, hanem történeti, eszmetörténeti érdeklődésből. A szövegeim is inkább történelmi, ideológiatörténeti megközelítésűek, mint művészettörténetiek. A másik diplomám történelemből van, Ernst pályáját először történelem szakdolgozatként írtam meg, majd ebből nőtt ki a doktori és a könyv. A hagyományos stílustörténeti elbeszélésnél vagy a műelemzésnél, tárgykutatásnál engem sokkal jobban izgatnak a háttérben meghúzódó folyamatok, különböző kontextusok. A doktori témavezetőm Sinkó Katalin volt, akit valóban paradigmaváltó művészettörténésznek tartok, mert teljesen új szemléletet hozott a szaktudományba. Az esztétizálás helyett a különböző kulturális, történeti kontextusokra helyezte a hangsúlyt, beemelt olyan területeket, amelyek korábban nem voltak a művészettörténeti kutatás részei. Például elsőként kezdett el foglalkozni popularizálódással, cikkeket írt a nyolcvanas években falvédőkről, lakótelepi lakásokban elterjedt óriás poszterek vizuális világáról.
Nagyon hálás vagyok neki, hogy ezt a gondolkodásmódot tanulhattam tőle. De visszatérve Ernstre: pályája azért rendkívül izgalmas, mert megragadható benne a konzervativizmusnak és a modernizmusnak egy nagyon furcsa egyensúlya, amiből a későbbiekben vagy csak az egyik, vagy csak a másik elemet emelték ki. Pedig ez a korszak szellemileg és kulturális produktumait illetően is elképesztően komplex és izgalmas időszak volt, és sokféle dolog megfért egymás mellett. Kiss Endre jegyezte meg a Nietzsche-recepcióról írt könyvében, hogy a századfordulón „a valóság ravasz gazdagsága” mutatkozik meg, ezt a fordulatot én is gyakran használom.
Hosszú ideig dolgozott a Nemzeti Galériában. Mi volt a továbblépés oka?
Szerettem volna visszatérni a gyűjteményekhez, ezért pályáztam meg a Fővárosi Képtár igazgatói állását. Nagyon izgalmasnak találom a feladatot, hogy egy ilyen nehezen megközelíthető, ám különleges élményt nyújtó helyre be tudjuk hozni a látogatókat. A gyűjteményépítési stratégia mellett kidolgoztunk egy kiállítási stratégiát. A kiállítótérben (templomtérben) részben olyan kiállításokat szeretnénk rendezni, amelyek szellemileg valamilyen módon kötődnek a helyhez. A BTM-nek van két kiállítótere: a Budapest Galéria és a Bálnában az Új Budapest Galéria, ahol kiváló kortárs kiállításokat mutatnak be.
Ennek első darabjaként ősszel Gróf Ferenc fog egy installációt összeállítani, ami összefonódik a raktárunkban nemrég megtalált, korábban elveszettnek hitt Bernáth Aurél-pannóval. Néhány hónappal az ideérkezésemet követően ugyanis elkezdtük kitakarítani a külső szoborraktárat, s találtunk raklapoknak kinéző dolgokat. Kiderült azonban, hogy ezek valójában fára erősített alumínium lapok, amelyeket Bernáth az 1958-as Brüsszeli Világkiállításra készített. A Budapestet ábrázoló pannó annak idején a brüsszeli pavilon hátoldalán kapott helyet, és úgy tűnik, az egyetlen szerencsésen megmenekült darab, mert a levéltári források szerint a pavilon többi, dekorációul szolgáló, alumíniumra festett pannója tetőfedő anyagként végezte. A felfedezés személyesen érintett, mert egyetemi gyakornokként az akkor még létező Építészeti Múzeumban Gádoros Lajos hagyatékát kellett rendeznem, aki a brüsszeli pavilon építésze volt. Az egyik első publikációm is ezt dolgozta fel, úgyhogy majdnem elájultam, amikor megláttam, hogy itt vannak Bernáth alkotásai, ráadásul hiánytalanul. Az őszi kiállításon bemutatjuk a művet, de úgy, hogy Gróf Ferenc mintegy kisajátítva újraírja az alkotást, vagyis beavatkozik a mű terébe, folytatja azt. Emellett lesz egy történeti rész is.
Az 1958-as Brüsszeli Világkiállításon való magyar részvétel ugyanis súlyosan politikai kérdés volt, a Kádár-rendszer elfogadtatását szolgálta. Az eszköz pedig egy, a Nyugat felé képviselhető művészeti modernizmus volt, ami itthon még nem volt elfogadott. Például a két világháború közötti baloldali moderneket állították ki (Derkovits, Egry), akiket a szocreál szerint korábban formalistának tituláltak, itt azonban újra bekerültek a kánonba mint vállalható hagyomány. Az épület is izgalmas, a történet is, a pannó pedig elképesztő lelet. Mélyi József lesz a kiállítás külső kurátora, a koncepciót közösen dolgozzuk ki a művésszel. Ilyesmikre gondolok, amikor azt mondom, hogy a helyspecifikus, a helyi problémákra, gyűjteményre reflektáló kortárs művészeti irányt (is) szeretnénk követni. Véleményem szerint ez új közönséget is meg tud szólítani, mert sokféle izgalmas aspektusa van. A kollektív felejtés, emlékezet a mai köznapi beszéd témái, erre felfűzve talán a kortárs művészet iránt is fel lehet kelteni az érdeklődést. A tavalyi Privát nacionalizmus és a Mágnás Elza kiállítás is sikeres volt, de be kell látnunk: nekünk meg kell küzdenünk a látogatókért. Ha a rekonstrukció sikerülne, és Kiscell egy hétvégi családbarát múzeum lehetne, ahol másként és mást lehetne bemutatni, mint a nagy múzeumokban, nagyon is jól megtalálnánk a közönségünket. A Moszkva tér kiállítással is – amely a Várostörténeti Osztály projektje – reményeink szerint sikerül majd olyan látogatókat is megszólítani, akik még talán soha nem jártak a Kiscelli Múzeumban. Ezek mellett lesznek egyéb kortárs kiállítások is, és nagyon szeretnénk olyan oratóriumi tárlatokat rendezni, amelyek a gyűjteményen alapulnak. A gyűjteményekben ugyanis rengeteg olyan tárgy van, amit nemhogy a közönség, de a kutatók sem nagyon láttak. Ezekhez keresünk partnereket is, mert nagy költségű kiállítások, rendes katalógussal.
Milyen partnerintézményekben gondolkodik?
2017-ben például a Kassák Múzeummal tervezünk egy közös projektet. Sasvári Edit igazgató itt dolgozott a Kiscelli Múzeumban, nagyon jó emléket hagyott maga után, biztos vagyok benne, hogy jól fogunk tudni együttműködni. Ez is kéthelyszínes kiállítás lesz, mint a Privát nacionalizmus volt a Budapest Galériával közösen. Szászország ajánlotta fel egy Karl-Heinz Adler nevű festőművész anyagát bemutatásra. Egy 91 éves művészről van szó, aki festőként dolgozott, a hatvanas években pedig művészeti igazgatója volt az NDK-ban az egyik legnagyobb épületplasztikai gyárnak. Konstruktivista formavilágú lakótelepi plasztikákat készített. Itt kevéssé ismerik őt és a munkásságát, de Magyarországon is voltak hasonló plasztikák, gondoljunk csak pl. a Déli pályaudvar kerámiadíszeire, amik úgy tűntek el, hogy nem tudunk róluk semmit. Semmilyen kutatás nem folyt még ebben a témában, és ebbe az irányba is el szeretnénk indulni. Az építészeti gyűjtemény vezetőjének, Branczik Mártának a közreműködésével tervezünk egy kutatást a ’70-es, ’80-as évek köztereinek ilyen jellegű díszítéséről, hogy kiderüljön, kik terveztek ilyet Magyarországon, hol láthatók még ilyen alkotások. A kiállítás kurátora Leposa Zsóka lesz, aki a szoborgyűjtemény vezetője, és aki a köztérhasználattal már régóta foglalkozik.
