Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2016 tavasz
Fotó: Oláh Gergely Máté
Zeke Gyula: Akác Nappal
Ezt a címet adnám, igen, föltétlen ezt a címet adnám a képemnek, ha festő volnék, és lefesteném ezt az óbudai akácot, vagy a versemnek, ha költő volnék, és verset írnék róla. Ám sem festő, sem költő nem vagyok.

Csend­életeimmel már az első rajzórákon kudarcot vallottam, és a tanárnő mellét néztem a hónalja hasadékán, amint a citromomat javította, korai rímeim láttán pedig úgy elrémültem, hogy föl sem vettem a lantot, melyet így letennem sem kellett. Hallgatni Arany(t), gondoltam magamban. Verset nem írni egyébiránt – ha csak nem vagyunk költők, akikből kevés van – környezetvédelmi okokból is fontos. Nemcsak az Üllői úti fák tűntek el ugyanis az elmúlt száztíz év során, hanem a Föld erdeinek több mint a fele is, s e fák egy jó részéből papíros készült. Kosztolányi idejében ugyan nem létezett még a környezetvédelem mai értelemben vett fogalma, ám a veszélyre szellemi tekintetben már ő is figyelmeztetett. Egy 1930-as, az írás taníthatóságát firtató hírlapi körkérdésre válaszolta a következőket: „Az, hogy újabban … egyre többen … ontják zörgő, üres verseiket, kinyalt, unalmas regényeiket, hitvány és mulattató színdarabjaikat … ennek a szellemtelenségben és lelketlenségben páratlanul álló kornak a csapása, amely sokkal nagyobb, mint az analfabetizmus.” (Lantos Magazin, 1930. július 15., 1171. p.)

Nos, ha az írástudatlanságot azóta – le még nem győztük is végképp, de – jelentősen visszaszorítottuk, a fönti nagyobbik bajjal szemben tehetetlennek bizonyultunk. Nem hiányzik belőlem, félreértés ne essék, a közepes és a rossz költők iránti megértés, végtére az élet bármely területén ez a helyzet, a döntő többség közepesen vagy rosszul csinálja a dolgát, már ha van neki egyáltalában valami dolga, és e valamit (önmaga és a környezete megtévesztésére) csinálja is. Mindettől még jó ember lehet, és igen gyakran az is, akivel szívesebben elegyedem szóba a pultnál, mint az újabb idők sikerembereivel, akik valamit kétségkívül jól csinálnak. Az életet végtére túl kell élni, át legalábbis, ha nem helyezkedünk a teremtés (vagy az Isten tudja, mi) iránti dacos elutasítás álláspontjára, és nem dobjuk el magunktól (nem is föltétlen) használt nejlonzacskó módjára azt. Nem azokkal van tehát a legnagyobb baj, akik rosszul írnak vagy „rosszul” olvasnak, tehát nem a szürke szemű nőkkel a metrón, akik Vavyan Fable fahasáb vastagságú könyveit bújják, de sokkalta inkább azokkal, akik már nem képesek (ha egyáltalán valaha azok voltak) fölnézni haladtukban a piacon vagy a járdán, ha egy ilyen akác érkezik eléjük.

Istenem, ha tudnák, miből maradnak ki! Ha látnák! De nem, nem. Nem látják a Napot, amely ötmilliárd éve fortyog, hogy mi életünk ritka pillanataiban egyszer-egyszer feléje fordíthassuk az arcunk. Nem látják az eget sem, ezt a többnyire még kék eget, amely ugyancsak a Napnak köszönhetően takarja el előlünk legalább nappal a sötétséget. Nem látják, mert nem is nézik, életük átlag hetvenszer háromszázhatvanöt napjából egyetlen órájuk, egyetlen percük sem jut a Napra, melyet előttük minden élőlény megnézett néhányszor a Földön, ami és aki csak megfordult az évmilliókban itt. Nem látják, mert nem néznek fel, csak leszegett fejjel és aszfaltra hányt tekintettel mennek a járdán. Nem tudom, miért van ez így. Talán túl alacsony a panelek belmagassága, talán a kíváncsiság, e becses portéka már a szupermarketek polcairól is végképp kifogyott, talán szégyellik magukat az emberek, és nem tudják, miért, nem tudom. Persze mindannyian meghalunk majd.

Ám van néhány akácfánk itt Óbudán, kerületi s egyben kozmikus vigasznak.