Keresés
rovatok
rovatok
város | 2017 tél
Fotó: Sánta Balázs
Csordás Lajos
AZ ITTFELEJTETT KOLÓNIA
Séta a százéves óbudai munkástelepen és a tisztviselői villák között
Az egykori Óbudai Gázgyár tulajdonosai modern és élhető lakótelepet építtettek beosztottjaiknak 1913-ban. A hangulatos Duna-parti épületegyüttest ma már egyre kevesebben lakják, de az ott élők ragaszkodnak különleges formájú házaikhoz, a mesekönyvbe illő környezethez.

– Jó volt, családias. Amíg a Gázgyár működött, telt ház volt, alig lehetett a telepen lakást kapni. Most huszonegy áll üresen. Tizenhét évig voltam házfelügyelő, ma is pontosan tudom, hány lépcsőház van – emlékszik Balogh Károlyné. – Ezek a házcsoportok egyébként tükörképesek – mutat az I-es és a II-es tömbre, amelyek száz évvel ezelőtt olyan egyformára épültek egymással szemben, mint egy U betű két szára. Ha az egyik oldalon emeletes a ház vagy padlásszobás, a másik soron a vele szemben lévő is az. Még a zsalugáterek virág alakú világítólyukacskái is ugyanolyanok a szemközti épületeken. A telep 1913-ban épült Almási Balogh Loránd tervei alapján.

Többségében kétszobás lakások létesültek gázgyári munkáscsaládok számára a különleges formájú házakban, amelyek olyan barátságosak és emberléptékűek, mintha mesekönyvben látnánk őket.

Imádják is a filmesek, tavaly finnek forgattak itt, előtte szlovákok, és valamikor a telepen készült a Doktor Minorka Vidor nagy napja című film. Harminc helyi lakos is csatlakozott a szereplőgárdához statisztaként, és önfeledten püfölték egymást szalámival, hallal, hagymakoszorúval, mesélik az emlékezők. A házakon kontyolt tetők, tornyok, zárterkélyek, különös alakú pártázatok. A műemléki védelemnek köszönhetően majdnem minden eredeti formájában őrződött meg. Középen nagy tér platánsorral, sajnos az öreg fákat nemrég visszacsonkolták. Némelyik méteres derekú.

Nem volt fürdőszoba

Körbesétálok. A tér végén, a félkörívesen görbülő III. házcsoport közepén magasodik a régi legényszálló. Az emeleten valaha a nőtlen férfiak kaptak egy-egy hálófül­két, de nevezetes a ház arról is, hogy ide járt fürödni a kolónia. A lakásokban ugyanis eredetileg nem volt fürdőszoba, hanem itt, a legényszálló földszintjén állt rendelkezésre a közösségi zuhany- és kádfürdő, valamint a mosoda. Idős néni könyököl az ablakban, Buzgó Jánosné, nyolcvanöt éves, 1952-től lakik a telepen, több mint harminc éve özvegyen. A Gázgyárban az úgynevezett óraházban dolgozott. „Pintsch-órákon” és „dob órákon” mérte és számolta óránként a gázkibocsátást.

A munkástelep tervezője, Almási Balogh Loránd (1869–1945) méltatlanul elfeledett építésze a múlt századfordulónak. Formakincsét meghatározták a látványos, artisztikus részletek és a magyaros ízlés, amit Lechner Ödön és Alpár Ignác egykori munkatársaként sajátíthatott el. Jó barátja volt Kós Károly, aki ekkoriban épp a kispesti Wekerle-telep főterét tervezte. Állítólag a gázgyári telep terveibe is belejavított. Almási tervezte a mai Fazekas Gimnázium épületét is.

– A kádfürdő most is megvan, csak nem használja már senki. Kérje el a kulcsot a gondnoktól, ha meg akarja nézni! – javasolja. A telepi gondnoki irodát a II-es házcsoport végében találom meg. A helyiség valamikor fodrászat, majd trafik volt. Molnár Imre, az új gondnok néhány napja állt munkába. Épp beázásokat javíttat. Nem ismer még mindent, nem itt lakik, hanem a Flórián téren. A régi kádfürdőt sem volt még szerencséje látni. Hirtelen azt sem tudja, hol lehet a kulcsa. Előhúz egy nejlonzacskót, amelyben az üres lakások kulcscsomóit őrzik. Elég sok van, hosszú lenne végigbogarászni, inkább hagyjuk.

A házak háta mögött száz éve kiskerteket alakítottak ki, kezdetben azzal a szándékkal, hogy a termés közös lesz, de aztán azé lett, aki a kertet megművelte. Csirkéket is tarthattak, sőt a háború idején disznót is. Ma is gondozzák a parcellákat, de nem mindenki mer zöldséget termeszteni.

– Gázos a föld – mondja egy hölgy, aki valaha a gyárban volt adminisztrátor –, beszívta az itteni levegőt – magyarázza. Ő csak virágokat ültet. Más viszont a közeli Pók utcai panelházakból éppen egy művelhető kis kertecskét keres errefelé. Termesztene valamit.

Érdeklődését a „Gázgyári lakótelep” című facebook oldalon tette közzé, mert a munkásnegyed – haladva a korral – fenn van a közösségi hálón is. A legtöbb bejegyzés a telep elveszett, régi hangulatának kereséséről szól. Például ez: „Sajnos, már csak nyomai vannak meg annak az életnek (…) a Gázgyári Művelődési Ház romokban, szó szerint: kívül-belül (Gyimesi Laci bá’ szívének egy része szerintem még ma is a romok között maradt), Cili néni trafikja előtt pedig hiába megy el az ember, már nem talál ott senkit, akitől vehetne Dianás cukorkát – de sorolhatnám a bezárt üzleteket (fodrászat, hentes…). És hol van a könyvtár és könyvtárosa, Marika néni… (…) A házak, villák rothadásnak indultak, a kutya se foglalkozik velük, csak a bennük levő lakók szépítgetik önkormányzati lakásukat kívül-belül abból a maradék pénzből, ami még maradhat az igen magas lakbérből. Ragaszkodás a hely iránt – aki itt jár, átérzi, miért.”

A lakások fővárosi tulajdonban vannak, a lakók hatvan százaléka még most is egykori gázgyári dolgozó. Idős emberek, sokan szeretnék otthonuk bérleti jogát a gyerekeikre, unokáikra hagyni. Gond azonban az átadás. Nevezetesen az, hogy a továbbadáskor a bérleti díj egyből megemelkedik. A régiek ugyanis még kedvezményes díjat fizetnek, ám ha egy régóta itt élő család gyereke szeretné tovább használni a szülei lakását, új bérlőként, már piaci összeget számolnak, hacsak korábban nem bérlőtársként volt bejelentve. Több ilyen esetet is hallok a telepen. Az egyik gázgyári lakás néhány tízezer forintos kedvezményes díja például 87 ezerre ugrott, amikor az unoka bérelte volna tovább. Ezt nem tudta vállalni, inkább elköltözött, pedig nagyszülei még az első idetelepülőkkel érkeztek 1913-ban.

 

A klub és környéke

Akkor ez a telep nagyon új és nagyon korszerű volt. Igaz, nem volt fürdőszoba, és deszkapadlósak voltak a szobák, de már gázzal főztek és világítottak, majd villany is lett. A telep közepén lévő park szép virágágyásait, rózsalugasait pedig a „Művek” kertésze gondozta. Vidám és reménnyel teli volt erre az élet. Ezt olvashatjuk ki Sz. Bányai Irénnek a nyolcvanas évek közepén gyűjtött emlékezéseiből. Az akkori idős interjúalanyok még tanúi lehettek a háború előtti jó időknek, amikor a gyár 15 mázsa kokszot biztosított télire a dolgozóinak és évente 750 köbméter gázt díjmentesen. Villanyt féláron. Az órabér ötszöröse volt annak, mint amit a textilgyárban fizettek. Húsvétra, pünkösdre, karácsonyra pedig külön csomag járt. Évente egy váltás munkaruha. A közösségi épületben vendéglő és kantin működött, ennek különtermében talált otthont a Gázművek Dal- és Önképzőköre színjátszócsoporttal, dalárdával, telepi zenekarral, könyvtárral. Volt műkedvelőkör, sakk-kör, cserkészcsapat is, amelyek mind a húszas években alakultak, akárcsak a futballszakosztály. A telepi focipálya 1927–1931 között létesült, de épült a dolgozóknak kugli- és teniszpálya is, a harmincas években pedig a Népszigeten csónakház.

A Gázgyári munkástelep és a tisztviselőtelep a gyárral együtt 1913-ra épült fel. A munkásnegyed három házcsoporjában összesen 3 db 3 szobás, 78 db 2 szobás, 14 db 1 szobás lakás és 4 padlásszoba létesült, hozzájuk pedig közösségi épület és óvoda. A tisztviselői telep 13 villájában eredetileg 17 lakás volt.

Építészeti megjelenésében a jóléti céllal kialakított, első világháború előtti munkásnegyedekre hasonlít a gázgyári is, leginkább a kispesti Wekerle-telepre. Jellegzetessége a magyaros népi építészeti elemek használata, a szimmetrikus elrendezés, a kertes környezet és az épülettípusok változatossága. Főleg ezen értékei miatt lett 1978-ban a kolónia városképi jelentőségű terület, majd II. osztályú műemlék. A tisztviselői negyed csak 2005-ben kapott műemléki védelmet.

A napi közösségi élet a kantin körül összpontosult. A férfiak munka után itt töltötték poharaikat és az időt, nemcsak iszogatással, hanem kártyázással, pingponggal, biliárddal is. Vasárnap délelőttönként a kuglipálya, délután a focicsapat meccse vonzotta őket.

Bálok, szüreti mulatságok is zajlottak a kantinban. Helyén épült fel az ötvenes években a Gázgyári Művelődési Ház, amely az ezredfordulóig, bezárásáig budapesti ismertségű kultúrcentrumként működött.

Ma a telepi mindennapok két központja a Nyugdíjasok Klubja és az óvoda. A klubot 2014-ben hozta létre a III. kerületi önkormányzat, homlokzatán ekkor állítottak emléktáblát a telep tervezőjének: Almási Balogh Lorándnak. A kerület a klub számára az egyik volt üzlethelyiséget kapta meg száz évre a fővárostól. Sokaktól hallom, azt se bánnák, ha az egész telepet megkapná. A klub az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény hálózat egyik bázisa, amely házi segítségnyújtást, szakápolást, kísérést és étkeztetést biztosít az itteni időseknek. Ha kell, házhoz viszik az ebédet. Napi programokat is kínálnak: amikor ott jártam, éppen számpókereztek egy asztalnál, de sok minden mást is lehet, egyebek mellett van pingpong, néptánc és zumba, a szellemet pedig a Zsigmond Király Főiskola vendégelőadói tornáztatják. Jelenleg 67 regisztrált tagjuk van, mondja Divéky Györgyi foglalkoztatás-szervező. Csak egy a baj a klubbal, hallom másoktól: kevés a férfi.

A főtér végében álló régi óvoda a telep boldogsága. Az élet. A jövő. Gyönyörű, régi épület, nagy kerttel, tele zsivajgó elevenséggel. Csodálni való, hogy az elidősödött telepen ilyen sok a kisgyerek. Megvan a magyarázata: ide járnak ugyanis a Gázgyár helyén felépült Graphisoft dolgozóinak csemetéi is, és a vállalat támogatja az óvodát.

Prosperál a tekeklub is. Ha valaki a 106-os busszal érkezik ide, a Sujtás utcai megállóban épp a tekepályánál száll le. Épületén nagy betűkkel ez áll: Gázművek MTE. A klub 1932-től létezik, napjainkban az NB II. észak-keleti csoportjában gurítanak.

Mellettük a Művház halott épülete. Oldalsó ablakait már betörték. Majdnem húsz éve mozdulatlan odabenn a forgószínpad. Bezárása után sokáig a szomszédos Aquincumi Múzeum kőraktárának használták.

 

Hova járnak a férfiak?

Egykori igazgatója, Gyimesi László itt lakik a telepen, a harmadik házcsoportban. Mindenki tudja róla, hogy író ember. Történetei itt játszódnak a környéken, figuráiban felismerhetők a helybeliek. Róluk kérdezem és a telepi hírességekről.

– Hírességek? – gondolkodik el Gyimesi úr. – Mondjuk, a filmes Schwetz Feri nagy tréfacsináló és helyi híresség volt. Remek filmtechnikai szakember, aki a filmgyár helyett mozigépészként tengette az utolsó húsz-huszonöt évét, mert annál nem talált kényelmesebbet. Helyi érdekes embernek számított Szászvári István, aki itt lakott az I-es csoportban. Családjával az első beköltözők közt került a telepre gyerekként. Megírta a kolónia történetét, de soha nem sikerült kiadatnia. Fövényi Erzsébet énekesnő innen indult, eléggé ismert lett. Ötvös Csaba operaénekes is lakott itt egy rövid ideig. Voltak aztán helyi sztárok a régi gyári színtársulatban, Olasz János néhány filmben kapott is kisebb szerepeket a negyvenes és hatvanas években, például A Tenkes kapitányában. És voltak, akik a szakmájukban tűntek ki. Például Esztényi Henrik, a remek üzemi építész, aki emellett zenész is volt, helyi híresség, de a Szentendrei út túloldalán alig ismerte valaki. Vagy Görgényi doktor, az üzemi orvos, akinek máig sokan áldják a nevét. Regényeimben inkább a környék figurái fordulnak elő, mozgásterük kiterjed a Római felé. Főleg a közelben lévő kocsmák, a Huszár-féle Pléhgomba, a Faház vagy a Szentendrei út sarkán volt Vakegér törzsvendégei, ami most Nagyi palacsintázója. Balogh Tamás nevű fontos szereplőm annak a pincéjéből lopta a muskotályos bort, és ez hiteles történet. Lassan ők is elfogynak…

A tisztviselők villáit és a gyárépületek egy részét Reichl Kálmán (1879–1926) álmodta papírra, bár az első rendezési tervet villatervekkel együtt Weiss Albert, a zürichi gázgyár igazgatója készítette. Reichl Kálmán festészettel is foglalkozott, Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben és Nagybányán. Amellett, hogy ő tervezte a kelenföldi hőerőművet és néhány iskolát a híres Bárczy-féle iskolaépítő program idején, rendszeresen kiállította festményeit is. Unokája Reich Károly grafikus.

Gyimesi László egyik valóságos regényhősével, Stabillal, azaz Béres Lajossal magam is találkozom, mégpedig a focipályán. Na, ide jár a férfiak többsége a nyugdíjas klub helyett! Edzőmeccsre, ifjúságira, bajnokira, bármire. Stabil, a pálya egykori gondnoka zömök kis ember, aki állítása szerint nem ismer lehetetlent, innen kapta a becenevét. Ő gondozza a csapat „szentélyét”, ahol a vitrinben a trófeák közt főhelyen áll a legnagyobb kupa: a BLSZ I. osztály 2015–16-os szezonjában elnyert serleg. Magyarán: tavasszal az ASR Gázgyár lett a bajnok a „Blasz egy”-ben. Fölmehettek volna a zöld-sárgák az NB III-ba, de nem vállalták, mert nincsenek meg az anyagi feltételek, és a pálya sem alkalmas a felsőbb osztályra. A fiúkról tabló is van a büfében. Eckstein Gábor, a csapat „élelmezési vezetője”, azaz a büfés maga is focizott a „Gáz”-ban, az 1991–1992-es bajnokcsapat tagja volt. Rengeteg emléket őriz ez a pálya. Az öregek még Esterházy Pétert, az írót is látták itt focizni serdülőkorában a Csillaghegy csapatában, később meg nézőként a Gázgyár–Csillaghegy meccseken. Sőt, testvérét, a későbbi válogatott Esterházy Marcit és apját is jól ismerték, a „Gróf”-ot, aki mindig szidta a bírót. A legöregebbek pedig arról is tudnak, hogy Hidegkuti Nándor, a 6:3 hőse a negyvenes évek elején, ifjú játékosként ide igazolt az Újlakból.

 

Kopott villák

A gázgyári séta végén útba ejtem a kolónia távolabb eső elitnegyedét, az úgynevezett Belső telepet, ahol valaha a gyár műszaki értelmisége, vezetősége kapott lakást.

Átvágok a Graphisoft új épületei közt, és az jut eszembe, hogy errefelé a nagy „G” lehet a kontinuitás. A „G” művek tovább él, de immár nem a Gázgyárat jelenti, hanem az új idők technikai óriását, a Graphisoftot, amely felújíttatja, hasznosítja a Gázgyár egykori patinásabb épületeit is.

1913-ra kilenc villa épült fel a Duna-parton a gázgyári vezetők számára Reichl Kálmán tervei szerint. Középen a legnagyobb, a VII-es számú, az igazgatóé volt. Pirostéglás, 422 négyzetméter alapterületű, félemeletes épület hatalmas kerttel. A telepen építészetileg és a házak szimmetrikus elhelyezkedésében is kifejeződött a gyárbeli hierarchia, valamint a rang szerint növekedő alapterületekben vagy a téglaburkolat színében. A magasabb rangúak házait piros tégla borította, a kevésbé rangosakét sárga. A villákhoz extrák is jártak: a munkásokat beosztották ide egy-egy nap háziszolgálatra, a tisztviselőfeleségek számára pedig fogat állt rendelkezésre, amivel vásárolni járhattak a városba. A háború után ezek megszűntek, az itteni lakásokat pedig megosztották, és fizikai munkásokat költöztettek az értelmiségiek mellé.

A Gázgyár utolsó igazgatója, Horváth László ma is itt él, 91 évesen. Nem az igazgatói épületben, ott sosem lakott, hanem mellette, a VIII. számú emeletes házban, amelyet eredetileg a gázgyári MÁV-állomás vasúti tisztjei laktak. A régi idők kiváltságaira ő csak hallomásból emlékszik.

Sok mindenről beszélgetünk, a leállás máig érezhető következményeiről, meg arról is, hogy a nyolcvanas évek elején született egy terv, miszerint a Gázművek ide költözik majd a Köztársaság térről, de aztán kerületi-fővárosi lobbiérdekek megakadályozták. Helyette később eladták a területet a Graphisoftnak. A lakóknak is ígérik már a lakások eladását a nyolcvanas évek óta, mondja a volt igazgató. Csak az a baj, hogy az itteniek közül nem mindenki tudna kifizetni tizenöt-húszmillió forintot, ráadásul a lelakott bérleményekre még legalább ennyit rá kellene költeni, mert a salétrom fölmarja a falakat, az ajtók, ablakok még 1913-ból valók. Tavaly a szomszéd felújíttatta a nyílászáróit: egymillióért tették neki rendbe. A Budapest Főváros Vagyonkezelő Központ Zrt. (BFVK) semmit nem tesz, hogy az épületek állagát megóvja.

– Sokan azt gondolják, milyen jó helyünk van a Duna-parton. Részben igaz, de ha itt valaki meghal, üresen marad a lakása, mert új bérlőnek nem tudják kiadni a magas kaució és a lakás állapota miatt – mondja. – Ez egy patthelyzet. De reménykedik: Óbuda mindig összetartó kerület volt.