Keresés
rovatok
rovatok
képző | 2016 nyár
Fotó: Rosta József
Vig György
az Óbudai Társaskör Galéria múltja és jövője
Beszélgetés Andrási Gáborral és Berhidi Máriával
Andrási Gábor művészettörténész, kurátor a Zichy-kastélyban működött Óbudai Pincegalériában kezdte, majd az Óbudai Társaskörben folytatta kortárs alkotásokat bemutató munkáját. Távozása óta Berhidi Mária szobrászművész irányítja a kiemelkedő színvonalú kiállításairól ismert modern művészeti „óvóhelyet”, az Óbudai Társaskör Galériát.

Andrási Gábor művészettörténész

Mikor került Óbudára, és hogyan kapcsolódott be a képzőművészeti életbe?

Óbudához rengeteg családi szál fűz, de „munkaerőként’ 1978-ban kerültem ide. Egy évig a Kassák Múzeumban dolgoztam, de sajnos személyes konfliktusok miatt úgy éreztem, muszáj váltanom. Átmenekültem a Zichy-kastélyban működő Óbudai Klubházba. Pontosabban az idegösszeroppanás határán átrohantam hozzájuk, és megkérdeztem, van-e náluk állás. Merényi Judit, az akkori igazgató később elmondta, olyan állapotban voltam, hogy azonnal rávágták: van. Magyar–népművelés szakon végeztem, tehát népművelői státuszba vettek fel. Később megszereztem a művészettörténészi diplomát is. Akkoriban Nelli néni, Mészáros Mihály szobrász felesége rendezte az Óbudai Pincegaléria kiállításait, de nyugdíjba készült. Egy ideig vele dolgoztam, segítettem neki a rendezésben. Cipeltem, képeket, szobrokat helyeztem el, tehát ilyen jellegű „szakmunkákat” végeztem. 1980–81-től egyedül dolgoztam tovább. Ez is jellemző volt Merényi Juditra, azt mondta: „Csináld, de mától nem akarok a galériáról hallani!” Tehát bizalmi csekket állított ki, és amikor látta, hogy minden működik, eszébe sem jutott beleszólni a kiállításokkal kapcsolatos ügyekbe. A történethez tartozik, hogy a Kassák Múzeum előtt a Marczibányi téri kultúrházban dolgoztam. Amikor oda felvettek, megkérdezték, milyen terület érdekel leginkább. Azt mondtam – magam számára is meglepő módon –, hogy kiállításokat szeretnék rendezni.

Schmal Károly kiállítása 2007. Óbudai Pincegaléria
Schmal Károly kiállítása 2007. Óbudai Pincegaléria

Mennyire ismerte akkoriban a kortárs képzőművészetet?

Kevéssé, a vívás és a rockzene kötött le. Annyi közöm volt hozzá, hogy a Rákóczi Gimnáziumban kiváló rajztanárunk, Luzsicza Lajos festőművész felesége támogatta a kamaszkori képzőművészeti szárnypróbálgatásaimat. Ezek szerencsére hamar elmúltak, de az érdeklődésem megmaradt. Bölcsészként Kassákról írtam a szakdolgozatomat – ezért vettek fel a Petőfi Irodalmi Múzeumba is. Heti két napot voltam a Kézirattárban mint irodalomtörténész, hármat a PIM filiáléjában, a Kassák Múzeumban a hagyaték gondozójaként. Ez utóbbi munka kimerült abban, hogy könyveket leltároztam. Ekkoriban főleg irodalomkritikákat publikáltam, ám Kassák révén beleástam magam a képzőművészeti témákba is, és azokról is írni kezdtem. A Marczibányi téren már rendeztem kiállításokat, úgyhogy Judit úgy vett fel, hogy Nelli néni távozása után majd én foglalkozom a galériával.

Hogyan ismerte meg a kortárs művészeket?

A művészeti életet úgy kell elképzelni, mint egy óriási gombolyagot, amiből a jó szálat kell kihúzni. Ha arra rátalálsz, húzza magával a többit. Nagy szerencsém volt, és talán jó megérzéseim.

Kinek rendezte az első kiállítást a Pincegalériában?

Nádler Istvánnak. Vele a szintén a Zichy-kastélyban működő Óbuda Galériában találkoztam, ami mostani munkahelyem elődjéhez, a Fővárosi Képzőművészeti Igazgatósághoz tartozott. Az Óbuda Galéria akkoriban fontos helynek számított. Amikor odakerültem, akkor kezdték el a Tendenciák című kiállítás-sorozatukat. A legnevesebb művészettörténészek válogatták a kiállításokat a hetvenes évek progresszív művészetéből. Hat tárlatot rendeztek, rengeteg résztvevővel. Felvonult a neoavantgárd generáció, személyesen is lehetett találkozni velük, megismerni a műveiket.

Kokesch Ádám / Platform
Kokesch Ádám Platform, 2012. Óbudai Társaskör Galéria

Tehát működött a kastélyban egy hivatásos, országos rangú kiállítóhely, és alatta a pincében egy kisgaléria, amit egy lelkes népművelő vezetett. Nem származott ebből konfliktus?

Egyáltalán nem. Nagyon jól működtünk együtt, hamar kaptam lehetőséget náluk is, pontosabban kiállításötleteket vittem, amelyek közül sokat befogadtak. Az egyik ilyen – talán nem csak számomra – fontos munkánk több évtized hazai modern művészetéből válogatott 1982-ben, Kállai Ernő emlékezete címmel. Kállai jelentős művészettörténész és kritikus volt, aki Kassák köréből indult, ráadásul élete végén Óbudán, a Kiscelli utcában lakott. 2004-ben – kezdeményezésemre – a házra emléktábla is került.

Befolyásolta bárki a három T korában, hogy inkább a támogatott, mint a tiltott vagy tűrt művészek közül válogasson?

Nem, mert ösztönösen idegenkedtem az államilag támogatott művészettől. Csupa olyan alkotó és művészettörténész gyakorolt rám emberileg, személyesen és szakmailag is hatást, akik eltértek a hivatalos vonaltól.

Egy galéria irányításánál felelősségteljes és kreatív döntés, hogy ki mutathatja be az alkotásait.

Ez hatalmi kérdés, de anélkül nem megy. Akármilyen kicsi is, de hatalmi pozíció, amivel az ember megpróbál nem visszaélni, és közben konzekvens maradni. Időbe telik, mire megtanulja, mi az, amire igent mond, és mi az, amire nemet. Rögtön nem is sikerülhet, tapasztalat kell hozzá. Csak akkor van értelme galériát csinálni, ha a munka valamilyen megfogalmazható, világos koncepcióra fölfűzhető, és egy konzekvens folyamatot ad ki. Ez azt jelenti, hogy időnként felbukkannak jó dolgok is, amiket mégsem fogadunk be.

Galériát csinálni nem egyszerű promiszkuitás, ahol válogatás nélkül megjelennek a legkülönfélébb izgalmak. A munkának folyamatában, hosszú távon kell kiadnia valami értelmes egységet.

Lehetnek kalandok, de a fő csapásirány marad. Az ember maga is változik, fejlődik. Számos olyan kiállítás volt, amit a mai fejemmel már nem csinálnék meg. Nem voltak rosszak a maguk idejében, de ma már sok mindent másképp látok. Az ember időnként téved is, ez természetes.

Tehát a nyolcvanas években sikerült felfuttatni a Pince­galériát. Hogyan folytatódott a történet?

Elkészült a Társaskör új épülete, a kollégák átmentek oda, de én még évekig elsáncoltam magam a Zichy-kastélyban. Aztán megnyílt a Társaskör Galéria, amit egy rövid ideig kereskedelmi alapon próbáltak működtetni. Nem volt megalapozott ötlet, csődbe is ment. Én elsőre megmondhattam volna, hogy még a villanyszámlát sem fogják kifizetni, és így is lett. Onnantól kezdve párhuzamosan vittem a két galériát. Ez már rettenetes meló volt, mert évi tizenöt kiállítást rendeztem, szinte nagyüzemnek számított. A szervezési részét egyedül vittem, a fizikai részében lett segítségem. Onnantól kezdve lehetségessé vált azóta művészettörténeti jelentőségűnek bizonyult kiállításokat is létrehozni, mert a két helyen összeadódott a két négyzetméter. Tehát koncepciózus, mai kifejezéssel kurátori kiállításokat is rendezhettem, akár harminc-negyven művészt is bevonva. Az egyik ilyen munkából, A gondolat formái című kiállításból művészettörténeti terminus technicus született. Akkor már komolyabban írtam, és a tárlat kapcsán fogalmaztam meg az érzéki konceptualizmus jelenségét – a fogalom a gondolati indíttatású, átszellemített formákkal operáló művészetre érvényes. Komoly irodalma lett, számomra is meglepően, több helyen és idegen nyelveken is megjelent. Egy másik, utólag is fontosnak bizonyult projekt azon az ötleten alapult, hogy 1995-ben egy teljes éven át csak nőművészek állítsanak ki mind a két galériában. A címe, a Vízpróba a középkori boszorkányperekben alkalmazott módszerre utalt. A vélt boszorkányt víz alá nyomták…

Ha belefulladt, ártatlan, ha túlélte, boszorkány.

És megégették. Ez volt az első magyarországi nőművészeti kiállítás-sorozat. A nyolcvanas évek közepétől már könnyebb volt utazni, kapcsolatokat építeni, így nemzetközi cserekiállításokat is szerveztem. A Vízpróba is nemzetközi volt, hazai, osztrák, német, svájci és francia résztvevőkkel. 1996-ban a Pro Helvetia Alapítvány támogatásával létrehoztuk a Független Képzőművészeti Műhelyek Ligáját, amibe az akkor progresszívnek számító, koncepciózusan dolgozó nonprofit intézmények tömörültek: a Stúdió Galéria, a Bartók 32 és a Liget Galéria, az Első Magyar Látványtár Alapítvány, a frissen létrehozott dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet és a két óbudai galéria. A Liga nemzetközi cseréket bonyolított le, és egy nagy kiállítás-sorozatot is szervezett Erotika és szexualitás a magyar képzőművészetben címmel, amiből könyv is készült, én szerkesztettem. A kilencvenes évek végén ez tette fel a koronát az egész folyamatra.

Németh Ilona
Németh Ilona Vesszőfutás, 1995. – a Vízpróba nőművészeti kiállítás sorozat részeként, Óbudai Társaskör Galéria

Mikor és miért távozott a Társaskörből?

Annak, hogy 2007-ben abbahagytam, az volt az oka, hogy Juditék (Merényi Judit és helyettese, Wéber Éva) – ezt nehéz volt elképzelni, amikor 1979-ben beléptem – bejelentették: nyugdíjba mennek. Úgy gondoltam, huszonnyolc év után nem viselném jól, ha jönne egy új főnök, aki elmagyarázza nekem, milyen a jó kiállítás. Akkor halt meg a Kassák Múzeum vezetője, és megkeresett Csorba Csilla, a PIM igazgatója – akivel én még az ős-múzeumi időmből nagyon jóban vagyok –, hogy átvenném-e. Judit azt mondta, mehetek, de amíg ő itt van, nem akar új embert látni. Az ő ötlete volt, hogy Berhidi Mária folytassa a munkát. Mari ismert szobrász, és a galériára is volt rálátása. Abban állapodtunk meg, hogy átveszi a helyemet, de az elején segítek neki. Szerencsére Judit utódja a Társaskör élén Harsányi Mária lett, Pihe, akivel 25 éven át voltunk barátságban kollégák, és ő is megbízott Mariban. Egy év után megkérte, hogy csinálja tovább. Innentől kezdve már az ő sztorija jön.

Berhidi Mária szobrászművész

Képzőművészként más indulóhelyzetből vezeti a galériát, mint művészettörténész elődje? Szobrászként nem elfogult a művésztársakkal szemben? 

Én nem elfogult vagyok, inkább beavatott. Szakmailag nyilván képzettnek kell lennem, belülről látom a helyzetet, és van személyes ismeretem is a területről. Nekem éppen hogy vissza kell fognom a szakavatottságomat, hogy ne telepedjek rá a kiállítókra. Azt a fajta kreatív befogadó készséget kell erősítenem magamban, hogy figyelője, segítője legyek a kiállítónak, de ne kerüljek az alkotó szerepébe. Nem szabad érvényesülnie a saját alkotói attitűdömnek.

Hogy tudja az energiáit megosztani az önálló alkotóművész és a befogadó énje között, aki mások munkájának ad helyet?

Úgy, hogy amióta a galériát vezetem, az alkotás üteme lelassult, mert ez a munka rengeteg energiát fölemészt, és a mindennapok szerkezete is más lett tőle. Számomra az alkotói munka amúgy is lassú folyamat. Viszont érdekes nézőpontot teremtenek a kollégák kiállításaival kapcsolatos közös feladatok. Befogadó ember vagyok, és ezt élvezem.

Gerber Pál Felmosom a fedélzetet
Gerber Pál Felmosom a fedélzetet vagy nem, 2014. Óbudai Társaskör Galéria

Az önben élő szobrász sem kezd el panaszkodni?

Nem, egyáltalán nem. Lehet, hogy ez a munka jó mentség arra, hogy a szobrászat most kicsit parkoló pályára került. Teljesen persze nem száműztem, vannak kiállításaim, szerepel egy-két munkám imitt-amott. Igazából ezt is meg tudom oldani.

Zökkenőmentesen ment az átállás?

Mivel ismertem a galériák működését, zökkenőmentesen ment minden.

Az eltelt évek alatt a saját képére formálta a galériát? 

A galériának neve volt és van a magyar művészeti szférában, ami kötelez. Ezt nem esett nehezemre átvenni és megőrizni. Természetesen megpróbálom a mai eszközökkel, a mai készletből továbbvinni az eredeti elképzeléseket. Ma már mások a pályakezdők, mások az első kiállítók, de a számukra nyújtott lehetőségek ugyanúgy részei a galéria programjának, mint a középgeneráció új ötleteinek bemutatása.

Mint alkotó, aki belülről ismeri ezt a világot, pontosan meg tudja ítélni azt, hogy milyen munka mögött van valódi tartalom, mi az, amit a divat dob föl?

Igen, azt gondolom, hiszen elég régóta vagyok a szakmában, vannak ismereteim, a tanulóévek alatt pedig a szemem is megtanulta a galériás látásmódot.

Szempont, hogy egy alkotó mennyire modern, mennyire divatos, mennyire futna be Európában vagy a tengerentúl?

A művészetben trendek vannak, a divat inkább az öltözködés vagy a hétköznapi fogyasztás területén érvényes szóhasználat. A képzőművészetben uralkodó trendek a korszerűséget, a kor szellemének megfelelő gondolkozást, kérdésfelvetést vagy válaszadást jelentik. A művészet aktualitása ebben a kortársi értelemben lehet fontos.

Koronczi Endre installációja 1997. - a Constans című kiállítás egyik helyszíne az Óbudai Pincegaléria
Koronczi Endre installációja 1997. – a Constans című kiállítás egyik helyszíne az Óbudai Pincegaléria

Lényeges, hogy egy alkotó valamelyik éppen aktuális trendhez kapcsolódjon, vagy ahhoz lehessen illeszteni?

Nem, ez nem szempont. Viszont érdekes, hogy fordítva mégis igaz: ha valaki korszerűen gondolkozik, akkor lehet, hogy egy aktuális trendhez passzítható.

Anélkül, hogy erre törekedne, vagy esetleg nem is foglalkozik azzal a trenddel?

Igen, ez így van. Az alkotói attitűd többnyire nem úgy működik, hogy kinyújtom az érzékelő csápjaim, és azt csinálom, ami éppen a legaktuálisabb. A képzőművészetben a gondolat a cselekedet valódi magja. Természetesen a világ ismerete itt is fontos, de egy művész másképp dolgozik, mint mondjuk egy szociológus.

A kortárs művészetet részben az állami és a magán mecenatúra tartja el, részben a profitérdekelt galériák. Milyen szerepet játszik egy nonprofit kiállítóhely? 

Egy nonprofit galéria csak közvetve tudja befolyásolni a pénzforgalmazó intézményeket. Inkább lakmuszpapír: letapogat, megmutat valami mást, újat, kísérleti dolgot.

Erre aztán lehetnek fogadóképesek a kereskedelmi galériák, amennyiben fölveszik az általuk képviseltek közé az itt kiállító művészt.

Tehát egy ilyen kiállítóhely arra is lehetőséget teremt, hogy egy viszonylag kevésbé ismert művészre felfigyeljenek a műpiacon dolgozó galériák?

Igen, sőt, ez egy oda-vissza pingpong játszma, mert a kereskedelmi galéria művészei nálunk más szituációban mutatkozhatnak be, illetve a profitérdekelt intézmények számára is promóció, ajánlat, illetve presztízs, ha egy szakmailag elismert helyen is bemutatták már a náluk forgalmazott műtárgyat.

Évente hány kiállítás van a galériában?

Évente nyolc kiállítást rendezünk. Évadban számolunk, mert a Társaskörben júliustól a nyári programok olykor elfoglalják a galéria bejárata előtti teret is. Az első kiállítás szeptember elején nyílik, az utolsó június végén zár.

A kisgalériák feltétlen előnye, hogy sokkal rugalmasabbak, naprakészebbek a nagy kiállítóhelyeknél, múzeumoknál. Ezt hogyan használja ki?

Nem trendekre csapok le, amikor egy évadra összeállítom a galéria programját, inkább úgy mondanám: művészek kapnak lehetőséget arra, hogy kísérleteiket megvalósíthassák és bemutathassák. Teret adunk annak, ami épp foglalkoztatja őket. Tehát művészeket választok, akik az anyagukat majd a mi kiállításunkra készítik el. Először még nem látom, inkább csak tudom, hogy mi az, ami megfogta őket, mi az, amin dolgoznak.

Tehát vannak kifejezetten ide készülő, „itt és most” kiállítások. A közelmúltban ilyen volt Orosz Klára Nature című installációja is, amelynek meghatározó része egy hatalmas, bagolyköpetekből épített gömb volt.

Igen, ide készítette, itt volt a premier. A művet a szó szoros értelmében belefeszítettük a térbe, egy kis félreértés folytán ugyanis nem fért be az ajtón. Ki kellett bontani a nyílászárót, hogy le tudjuk vinni. Ezek technikai nehézségek, de megoldjuk. Klára sokat filózott azon, hogy milyen lesz majd ugyanez az anyag klasszikus múzeumi terekbe helyezve. Majdnem mindegyik művész számára, akit felkérek, első számú inspiráció a sajátos kiállítótér. Nálunk még a festményeket is installálni kell, mert a gyönyörű boltíves mennyezetével a pincénk nem klasszikus „white cube” kiállítótér.

Orosz Klára Nature, 2016. Óbudai Társaskör Galéria
Orosz Klára Nature, 2016. Óbudai Társaskör Galéria

Azért csak kibújik a szobrász a zsákból… Ide hiába jön egy festő kiállítani, valahogy a térbe kerülnek a képei.

Nem én sugallom ezt, én csak segítek, és valóban mindenki rájön arra, hogy itt a festményeket is másképp kell elhelyezni. Ha sikerül az installáció, közös öröm. A tér adottság, az én személyem pedig a segítőé, olyan, mint egy asszisztens. Csak részt veszek a folyamatban, nem én találom ki. Ők jönnek rá, mert a tér mindenkit inspirál.

Mennyire lehet jelentős a magyar képzőművészet jelenében egy ilyen kisgaléria? Mennyire tartják számon, mennyire befolyásolhat bármit, mennyire fontos az, hogy van-e vagy nincs?

Merem remélni, hogy van jelentősége, és sok mindent befolyásolhat. Folyamatosan nyílnak és zárnak be galériák. Nagy a mozgás, de kevés az olyan kiállítóhely, amelyik fennmarad, és színvonal tekintetében is tartani tudja a programját. Én hiszem, hogy ezek egyike a mi galériánk. Ez kulturális misszió, a kultúra elengedhetetlen része.

A nagy, látványos arculattal működő tömegmúzeumok mögött a kisgalériák, mint a szeizmográfok, letapogatják az élő környezetet, és ez nélkülözhetetlen, látogatószámokkal nem mérhető feladat.

Ha egy ilyen intézmény a felszínen tud maradni, és évtizedek óta működik, az történetileg is jelentős dolog.

Hogy látja a Társaskör Galéria jövőjét?

Amit az előbb mondtam, erre is érvényes. A galériánk története a fedezet arra, hogy számontartott, művészettörténetileg jegyzett helyszín legyen a művészeti színtéren.

Magyarországon elsősorban vagy esetleg nemzetközi viszonylatban is?

A kondíciókat tekintve Magyarországon szabjuk meg a határokat, de fogadtunk sikeres tárlatokat külföldről is. Kiállítások esetében a legnagyobb nehézséget a szállítási költségek jelentik, de segítséggel ez is megoldható. Ilyenek például a cseh avantgárd megismertetéséhez kapcsolódó kiállításaink. 2014-ben például Hrabal kollázsait is bemutattuk, hat olyan darabot, amelyek Magyarországon még nem voltak láthatók.

Képmutogató - Hrabal 100, 2014. Óbudai Társaskör Galéria
Képmutogató – Hrabal 100, 2014. Óbudai Társaskör Galéria

Hogy került Hrabal Óbudára?

Van egy bohemista barátunk, Lakos Attila, aki 3–5 évente előjön egy kitűnő ötlettel, aminek szívesen adunk helyszínt. Lassan megint időszerű lesz. Mindig talál egy-egy delikát témát a cseh avantgárd irodalom és képzőművészet metszéspontján. Ezeket a programokat a budapesti Cseh Centrum is teljes mellszélességgel támogatja. Első osztályú közös projektek szoktak létrejönni, és minden megnyitó színvonalas kerekasztal-beszélgetésekkel zárul. Ilyenkor nemcsak a pesti bohemisták, hanem a csehek is megmozdulnak, sokan ideutaznak.

Legutóbb épp a Gyöngéd barbárok című Hrabal könyvben megörökített művészek közül jött el az utolsó, még élő alkotó, Oldrich Hamera. Tüneményes figura, az ő képei is itt voltak.

Saját műveiből is állított már ki a galériában?

Soha. A két dolog teljesen összeférhetetlen. A galériavezetéssel járó képletes hatalmi pozícióból következően – amit nem érzékelek, de nyilván létezik – döntéseket kell hoznom, és remélem, hogy ezzel nem élek vissza. Eszembe sem jut ilyesmi, kifejezetten tabunak gondolom.