Keresés
rovatok
rovatok
mozgás! | 2017 tavasz
Fotó: Csáky Balázs
A. Horváth András
AZÉRT IS FÖLÁLLSZ A DOBOGÓRA!
Beszélgetés Volper Lászlóval
Volper László néhány éve az óbudai Idősek Klubjaiban oktatja a pingpongot a nyugdíjasoknak, de hogy ezt a szép feladatot el tudja végezni, hosszú előtanulmányokat folytatott 1960-tól kezdődően KSI edzőként, valamint serdülő, ifjúsági és felnőtt asztalitenisz szövetségi kapitányként.

Mindig Óbudán élt?

Itt születtem a Margit Kórházban. A Lajos utcában laktunk, a Kolosy térhez közel, ahol a Régi Sipos vendéglő működött. Ahogy beléptünk a kapunkon, egy hosszú udvarba jutottunk, aminek a jobb és a bal oldalán egymás mellett sorakoztak a kis lakások.  Mai szemmel érdekes világ volt, mert mostanában az emberek alig állnak szóba egymással. A feleségem múltkorában meg is említette az emeleti szomszédunknak, hogy soha senki meg nem kérdezi a másikat, hogy van, pedig naponta többször is elmegyünk egymás mellett. Gyerekkoromban abban a régi házban mindenki tudott mindenről. Szegények voltak, szegények voltunk, mégis óriási volt a segítőkészség, az utolsó falatot is megfeleztük egymással. Az az udvar, az a jellegzetes lakáselosztás összehozta az embereket. Mostanában csak köszönünk, jó napot, és el van intézve, akkor viszont szinte együtt éltünk. Aztán 1940 környékén Csillaghegyre, az öreg Szentendrei út mellé költöztünk. Ott vészeltük át a háborút is.

A ház mögött volt egy udvar, emlékszem, hogy a háború alatt a lakók kiástak egy nagy gödröt, bunkert készítettek, mert szó volt arról, hogy bombázások lesznek, és ha jön a légiriadó, legalább be tudjunk bújni valami védett helyre. 1944 végén vagy ’45 elején le is esett a Szentendrei útra, a lakástól 20 méterre egy bomba. Nagy tölcsért csinált, de mi akkor már bent voltunk a bunkerban, és szerencse, hogy odamentünk, mert a házban az ablakok is kitörtek. Ez a háborús időszak a gyerekek számára egyszerre volt félelmetes és érdekes, mert a felnőttek féltek, de a gyerekek nem annyira. A gyerekekben nincs meg a félelem, mert nem tudják, mitől kell félni. Olyasmiket csináltunk, hogy találtunk nyeles gránátokat, és fölvittük ketten-hárman a csillaghegyi kőbányába. Odamentünk, és a szélén lenéztünk, ahol óriási mélység volt. Mit találtunk ki? Kihúztuk a gyutacsszeget, és eldobtuk a gránátot. Óriásit robbant. Ez nagyon tetszett nekünk. Mondanom sem kell, hogy mekkora veszélyt rejtett magában. Szerencsére én és a barátaim később letettünk erről, mert meghallottuk, hogy több sérülés is történt a gyerekek között.

Emlékszik arra, hogy mikor volt először pingpongütő a kezében?

1947-ben. A csillaghegyi Lehel utcai általános iskolába jártam, ahol Juhos József volt az igazgató. A kiváló pedagógus bennünket is tanított, szerette a gyerekeket.

Amikor a tanítás befejeződött, a padokat elraktuk, két asztalt fölállítottunk, és Józsi bácsi elkezdett tanítgatni – ízig-vérig pedagógus és kiváló játékos volt.

Később a női válogatott edzője lett. Abban az időben az asztaliteniszben még nem létezett kifejezetten tanterv szerinti oktatás, de ő pedagógusként valami terv, valami elképzelés alapján foglalkozott velünk. Nagyon jól éreztük magunkat, és egy-két év után egy kis tudásra is szert tettünk.

Milyen ütővel játszottak abban az időben?

Szemcsés gumis ütővel, azzal nagyon jól lehetett érezni a labdát. A szemcsék miatt nagyon jól lehetett nyesni, annyira, hogy abban az időben, bár volt támadó játék, nem az dominált, inkább a nyesések, labdatartások. 1936-ban a prágai világbajnokságon volt egy olyan mérkőzés, ahol a román Panet – akivel aztán találkoztam nemzetközi versenyeken, ő román edzőként, én meg magyar edzőként – játszott egy lengyel Elrich nevezetű játékossal, és az első labdamenet több mint 70 percig tartott.  Egyszer a román Marin és a francia Hegenauer hét és félórás mérkőzést játszott. Ilyen volt a pingpong 1936-ban. 1947-ben már magasabb szinten volt. Először faütő volt, pergamen borítású ütő, a gumis már egy nagyobb fejlődést hozott a játékba. Ott már lehetett húzogatni, lehetett ütni is mindkét oldalról.

De a legnagyobb változást az ötvenes években az hozta, amikor egy japán cég feltalálta a szivacsborítású ütőt. 1952-ben Bombayben a magyar csapat – Sidó Ferenc, Kóczián József, Gyetvai Elemér, Szepesi Kálmán összeállításban, Várkonyi Laci bácsi volt az edző – megnyerte a világbajnokságot.

Ezen a világbajnokságon játszott egy japán, Sato nevezetű játékos, aki csak egyéniben indult, mert titokban tartották az ütőt, hogy meglepetés legyen. Bejutott a döntőbe, ahol Kóczián József volt az ellenfele, akit borzasztóan zavart, hogy nem lehetett hallani a koppanást. A gumis ütőn és a faütőn lehetett hallani a koppanást, és sok mindent meg lehetett ítélni a hallás útján. Ahogy nekiütődött a labda a szivacsnak, a pólusok egy kicsit engedték benyomulni a labdát. Attól függően, hogy milyen erővel ütötték meg, aszerint nyomta be a szivacsot a labda, és minél jobban benyomta, annál jobban továbbította, lökte ki a labdát. Az, hogy ezt nem lehetett hallani, halálra idegesítette Kóczián Józsefet, aki azt mondta, hogy majd megőrült, amikor jött a labda, és nem hallott semmit. Ezt a borítást 1952-től 1959-ig, a dortmundi világbajnokságig lehetett használni, aztán felismerték, hogy meg kell szüntetni.  Addigra a japánok 1959-ben már feltalálták azt a borítást, amelyen szivacs volt, de azon rajta volt még egy gumilap nagy szemcsével kifelé vagy befelé. Ezután megváltozott a játék, köszönhetően ennek a borítóanyagnak a feltalálásával és a japánoknak, akik felgyorsították a játékot. Gyorsan pattant a labda erről a szivacs­ról. Abban az időben az volt a játék még, hogyha ütöttek egy labdát, akkor visszanyesték. De a japánok nem nyesték vissza, visszaütötték. Kialakult a támadó játék, a kontra, a nagyon érdekes, szép, élvezetes, nagyon gyors játék. A kínaiak lépést tartottak a japánokkal: 1961-ben Pekingben a világbajnokságon a férfiaknál a legjobb négy közé már csak kínai játékos jutott. El lehet képzelni, hogy micsoda fejlődés indult el! Ekkortól beszélhetünk asztaliteniszről.

Ez az új borítás nagyon megváltoztatta a játék képét. Mindent megváltoztatott, a felkészülést, a technikát és a fizikai képességek fejlesztését is. A japánok alkalmazták először a tenyeres pörgetést is nyesett labdából. És ma meg azt látni, hogy két-háromérintéses labdamenetek vannak, megpörgeti a labdát és máris ráhúz, alig lehet látni a mozdulatot. Elképesztő, hogy mit fejlődött ez a sportág. Azért említettem azt a több mint 70 perces labdamenetet, mert onnan indult.

De térjünk vissza Óbudára: az általános iskola után, 1950-ben kerültem az Árpád Gimnáziumba, amely sok mindenről volt nevezetes. Sinkovitstól kezdve sok ismert ember járt oda, de talán leginkább a sportéletéről volt híres.

Ez Iglói Mihálynak volt köszönhető, aki egy fantasztikus, megszállott ember volt. A sportért mindent képes volt megtenni. A stopperóra mindig a kezében volt, és mindig vitt volna bennünket futni, mert kiváló atlétaedző volt.

Ha csak ezeket a neveket említem: Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László, akiknek a Honvédban volt edzőjük Iglói Mihály. 90 éves korában halt meg a tanár úr. Magunkba szívtuk mellette a sport szeretetét. Nemcsak az atlétikával foglalkozott: megismertük a kosárlabdát, kézilabdát, sőt bajnokságok is voltak, és más iskolákkal is játszottunk. Olyan csodálatos sportélet volt, ami kedvező hatással volt a tanárokra is. Gyakran megtörtént, hogy reggel 7-kor valamelyik iskolával mérkőzés volt, és a tanárok az igazgatóval együtt kijöttek drukkolni. Felismerték, hogyha a siker a sportban megjelenik, az kedvezően hat más tevékenységre is, ezért az Árpádban nagyon erős volt a sportélet. Tavaly bementem körülnézni, sok sporthíresség képe van a falon, ahogy a lépcsőn fölmegyünk, megemlékeznek róluk. Ez volt a második állomás.

Hogyan kezdődött az edzői pályafutása?

1960-ban kerültem a Bécsi úti Selyemkikészítő gyárba, ahol sportelnök voltam. Jó kis gyár volt igen intenzív sportélettel. Röplabda, kispályás foci és nagyon jó kis sakkcsapat. Ultiversenyeket is rendeztem, és gondoltam magamban, miért ne lehetne itt pingpongot is csinálni. Kivontak az üzemhasználatból egy épületrészt. Bementem az igazgatóhoz, Hartainak hívták, és mondtam neki: igazgató elvtárs, kezdhetnék én azzal az épülettel valamit, az itteni szakemberekkel, amikor ráérnek, nem feltartva őket. Négyasztalos termet csináltam – fürdő és WC is volt –, és olyan szép lett, hogy néha kölcsönkérte az igazgató a termet, előadást tartottak benne.

Akkor kezdtem el foglalkozni gyerekekkel, 1960–1964-ig ott, a Selyemkikészítőben. Részt vettek ezek a 8, 9, 10 éves gyerekek korosztályos versenyeken, és nagyon szépen szerepeltek.

A harmadik állomás, hogy miután megismerték a tevékenységemet, hívtak a Központi Sportiskolába, ami 1963-ban alakult meg, ahol én 1964-ben egy évig mellék­állásban, és 1965-től 1992-ig főállásban dolgoztam. Öt évig beosztott edző voltam, és huszonkét évig szakágvezető. Akkoriban csodálatos munka folyt a KSI-ben! A ’70-es évek elején évente két alkalommal felméréseket csináltunk fizikai képesség, reakcióidő, mozgás­koordináció és technikai képzés tekintetében. Volt, mikor 158 tanítvánnyal foglalkoztam – ma elképzelhetetlen az ilyen létszám. Felmértük a gyerekeket, és megbeszéltük, ha bizonyos képességeket még fejleszteni kellett. Mindezek alapján 1975 és 1980 között írtam egy összefoglaló jelentést, abban kitértem a kiválasztásra is, amit nagyon fontosnak tartok. Ma is nélkülözhetetlen lenne. Az a probléma, hogy mostanában a gyerekek kevésbé választják a sportot. A sport, az oktatás, a gyakorlás során olyan kedvező személyiségvonások jelennek meg a gyerekekben, amit máshol nagyon nehéz megszerezni. A sporthoz kell kitartás, akaraterő, küzdelem, taktika… Minden gyereknek kellene valamit sportolnia, hogy ezek a személyiségjegyek kialakuljanak. Közben 1966-ban Juhos Józsi bácsi az asztalitenisz szövetségbe került, és a KSI szakosztályvezetője lett.

És ki lett a társa? Én, aki 1947-ben Józsi bácsi által ismertem és szerettem meg az asztaliteniszt. És ezzel az emberrel én együtt dolgozhattam! Hát kell ennél nagyobb szerencse?

Versenyzőként meddig jutott?

Mindig azt gondoltam: Úristen, én ezeket a Sidóékat nem tudom megverni! Sidó Feri bácsi kiválóan védett mindkét oldalról. Az ötvenes évek előtt majdnem mindenki nyesegetett, pötyögött és védett, de ő kiválóan ütötte a fonákot. Tehát védett, védett, védett, egy kicsit fölcsúszott a labda, ő magas volt, hosszú karokkal, benyúlt, és megütötte valamennyit. Csodálatos fonákja volt, persze tudott tenyerest is ütni, de nem az dominált, mert ehhez a védőjátékhoz a fonákkal jobban hozzá lehet férni, a fonák illik hozzá – el is lestem tőle. Nem játszottam én rosszul, csak a legjobb tízet nem tudtam megverni. Eljátszogattam, talán több is volt bennem, de nem volt mellettem egy olyan megszállott edző, aki ezt kihozta volna belőlem, mert akkor ezer százalék, hogy többre is vihettem volna. De talán jobb is így. Játékosként nem értem el kiemelkedő sikert, és úgy látszik, ez volt bennem, ez űzött, hajtott arra edzőként, hogy sikereket érhessek el. Ha te nem tudtál fölállni, akkor a tanítványaid által majd felállsz a dobogóra. Nem volt tudatos eleinte, de később már azzá vált, amikor a közelébe kerültem.

A gyerekek mellett felnőttekkel is foglalkozott.

1970.január lehetett, amikor odajött hozzám Berczik Zoli, és megkérdezte a velem egy szobában dolgozó Juhos Józsi bácsitól: Józsi bácsi, mi a véleményed arról, hogy Lacit én a válogatotthoz hoznám. Ott, a fülem hallatára sok dicséret elhangzott. Laci, kérdezte tőlem, mi a véleményed, akarod-e? Megtisztelő a felkérésed Zoli, egy kérésem van, hogy bízzál bennem. Berczik Zoli egy fantasztikus munkabírású, nagy akaraterővel rendelkező ember volt, de nem mindig tudott kijönni az emberekkel. Ezért kértem őt, hogy bízzon bennem. Tizenöt évig együtt dolgoztunk a legnagyobb rendben, nem volt furkálás, piszkálódás, semmi olyan, ami megnehezítette volna a munkánkat. Nekem azt a szerepet szánta, hogy a technikát csiszoljam a játékosoknál, mivel azt tanítottam a gyerekeknél is, így ezerszázalékosan kellett ismernem minden technikát, minden rezdülést, minden mozdulatot. Ez volt köztünk. Laci, mondja, légy szíves vidd a játékost az oszlopok közé – ott külön asztal volt –, itt valami nem stimmel, légy szíves nézd meg. Én ott próbálkoztam, nézegettem, igazgattam, majd egy bizonyos idő után odahívtam Zolit, megkérdeztem, hogy most mi a véleménye. Nem a mellemet vertem. Megnézte, és azt mondta, te, Laci, nagyon jó, hú, de jó, de jól csináltátok. Ő volt a főnök, hatszoros Európa-bajnok, és én segítettem, de értékes munka volt ez a része is, bőven.

Az 1982-es Budapesti Európa-bajnokság győztes női csapata. Balról jobbra: Szabó Gabriella, Urbán Edit, Volper László, Kisházi Beatrix, Oláh Zsuzsa

 

Az Európa-bajnok magyar női csapat, 1986, Prága
Balról jobbra: Oláh Zsuzsa, Urbán Edit, Volper László, Bátorffy Csilla, Fazekas Györgyi
Forrás: Volper-archívum

Tíz évig vezettem az ifjúsági serdülő fiú-leány korosztályt egyedül, heti két edzéssel, kedden és csütörtökön. Tíz évig dolgoztam a női válogatott edzésein, a férfiaknál is kilenc évig kis megszakításokkal. Tíz év alatt negyvenhat érmet szereztek a tanítványaim a serdülő és ifjúsági Európa-bajnokságokon, tizenegy érmet szerzett a női válogatott csapat: négy első, egy második, hat harmadik helyezést. Ezek szép eredmények. És ha még azt is kiemeljük, hogy 1986-ban Bátorfy Csilla 17 évesen egyéni Európa-bajnokságot nyert, ez nagyon nagy szó – azóta se nyert magyar asztaliteniszező egyéni Európa-bajnokságot. Az ő erőssége az volt, hogy adogatásnál nagyon magasra feldobta a labdát, a feldobott labda esett lefelé gyorsuló sebességgel, és egy nagyon gyors mozdulattal alávágott a labdának. Olyan kellemetlen adogatásai voltak, hogy nem volt könnyű lekezelni. Visszaadták valahogy, amire ő hatalmas lendülettel akkorát pörgetett, mint egy férfi játékos. Ez volt az erőssége, adogatás és tenyeres pörgetés. Aztán 1987-ben Újdelhiben, huszonkét év után a női csapat világbajnokságon – Kína és Dél-­Korea mellett – fölállhatott a dobogóra harmadik helyezettként. A győztestől kaptunk ki.

Két csapat EB-t nyertünk, 1982-ben Budapesten, 1986-ban pedig Prágában. Mind a három helyen fölálltam a dobogóra mint edző, mondanom sem kell. Eszembe jutott, hogy „azért is fölállsz a dobogóra”.

A férfiválogatottban játszott akkoriban a Klampár, Jónyer, Gergely hármas?

Klampár játéka 15–20 évvel bőven megelőzte a korát. Asztalközelből játszott, csodálatos fonák-csuklója volt, fantasztikusan tudta helyezni a labdát, és ha egy kicsit fölcsúszott az a labda, akkora ászokat ütött-pörgetett, hogy az elképesztő. Nagyon sokat utaztam, és ismertem a mezőnyt, a svédektől kezdve mindenkit. Kínában is jártam, Japánban háromszor, de ilyen játékos sehol nem volt, mint a Klampár. Különleges mozgáskoordináció, reflex, reakcióidő kellett ahhoz, hogy az asztalhoz ilyen közel tudjon játszani. Ez persze magában rejtett sok hibalehetőséget is. A labdamenetek során vannak olyan időszakok, amikor lehet közelről, de vannak olyanok is, amikor asztaltól távolabbról kell megoldani a helyzetet, és ez kimaradt nála. Mindig hihetetlenül kellett koncentrálnia, és ennek tudható be az, hogy ez a zseni, aki ilyen csodálatos stílussal játszott, nem tudott egyéni világbajnokságot, egyéni Európa-bajnokságot nyerni. 1988-ban egyéniben az olimpián negyedik lett, emellett kétszeres világbajnok és háromszoros Európa-bajnok.

Gergely Gábort jól ismertem, ő tanítványom volt. Tollszárfogással játszott sokáig. Juhos Józsi bácsival egyik beszélgetésünk alkalmával kitértünk arra, hogy nem lesz jó a tollszárfogás a Gabinak, bár Klampár mögött a korosztályában a második, de a nyakán vannak a többiek. 16 éves lehetett, és bizony akkor már nagyon rizikós volt a változtatás. De én nagyon akartam, mert előtte való nap voltunk a Postásban, a Zichy Jenő utcában játszottunk egy mérkőzést, és kikapott egy közepes tudású játékostól. Mondom magamban, ha ez kikapott egy ilyen játékostól, mi lesz később? Beszéltünk a Gergellyel.

Azt mondtam, Gabi, ígérem, olyan fonákot tanítok neked… Hogy miért mondtam ezt? Mert a Sidó Feritől, a kilencszeres világbajnoktól olyan fonákot lestem el, hogy nyugodtan ígérhettem.

Meg kellett is a biztatás, mert féltette az eredményeit. Másfél évet vett igénybe, de az a helyzet, hogy ennek volt nyeresége is. A tollszárfogás miatt kevesebb labdába ütött fonákkal, de ebből adódóan rendkívül jó volt a lábmunkája. Én pedig elkezdtem neki tanítani a fonákpörgetést, amit aztán a Berczik Zoliék még továbbfejlesztettek a válogatottban, és ez lett az egyik fő erőssége. Gabi kétszeres világ- és négyszeres Európa-bajnok. Jónyer István meg olyan fizikai képességekkel, adottságokkal rendelkezett, ami által asztaltávolból, veszélyesen tudott játszani, főleg az ismert oldalpörgetés-kiflipörgetései révén. Ő négyszeres világ- és négyszeres Európa-bajnok. Hármuk közül Jónyer szerepelt a legeredményesebben, a négy világbajnokság közül egyet 1971-ben Nagoyában Klampárral párosban nyertek, 1975-ben Calcuttában Gergellyel a férfi párost és az egyéni világbajnoki címet is megnyerte ezen a világbajnokságon. A három világklasszis 1979-ben Phenjanban érte el talán a legnagyobb eredményt, amikor a kínaiakat kétszer legyőzve (5:2 és a döntőben 5:1), 27 év után lett csapatvilágbajnok, ami azóta sem történt meg még egyszer.

Az utóbbi években sokszor feltűnik az óbudai idősek klubjaiban is.

2013 környékén mondta a feleségem, hogy a Meggyfa utcai idősek klubjába járna tornára, van ping-pong is, de csak tagok mehetnek. Iratkozzunk be valamelyik idősek klubjába, a Szérűskert utcai jó nekünk, mert a 106-os ott tesz le – oda be is iratkoztunk. Egyik alkalommal lementem, volt is játék. A foglalkozásszervező megkérdezte, hogy a Laci bácsi tud-e pingpongozni. Mondtam, egy picikét. Ő ugye nem tudta még akkor, hogy mi újság van, de aztán megtudta, hogy ki vagyok. Amint az intézményvezető asszony tudomására jutott, hogy korábban mester­edzőként tevékenykedtem, személyes találkozást kezdeményezett, ahol megbeszéltük, hogy a ping-pongot, mint mozgásprogramot az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény minden klubjában bevezetjük.

A páros játékot gyakorolják

Ez a kezdeményezés nagyon jó fogadtatásra talált. Annyira lelkesek ezek az idősebb játékosok, hogy mindent szeretnének megtanulni.

Laci bácsi, még ezt is szeretném megtanulni, mutassa meg a pörgetést! Az intézmény asztalokat vett, versenyeket rendeztünk, húsvéti és karácsonyi kupákat. A csapat- és egyéni döntőket ünnepélyes keretek között a Kiskorona utcai központban tartottuk. Meghívtuk Bús Balázs polgármestert, aki nemegyszer el is jött, tetszett neki, azóta is támogatja a kezdeményezést, sőt egyik alkalommal adtam egy ütőt a kezébe, megkértem, hogy üssünk párat, és egész jól is játszott. Itt a kerületben az időseknél nagyon elterjedt az asztalitenisz, és örömmel csinálják. Azt látom, hogy rendkívül jól érzik magukat, a sport, a mozgás jó hatással van mindenkire. Nem túl megerőltető a pingpong, mégis van egy kis egyensúly-áthelyezés, és koncentrálni, figyelni kell. Mindazt, ami csökken idősebb korban, egy kicsit ébren tartja, egy kicsit tovább működteti. Tehát nagy jelentősége van azok számára, akik nem tudnak elmenni kerékpározni, akik nem bírják a futást, de ezt igen, és az egészségük mellett lelkileg is szükségük van erre. Amikor vége van a gyakorlásnak, nagyon jó a hangulat, szinte mindenkinek fülig ér a szája, ha esetleg van ránc rajtuk, azok is kisimulnak. Talán egyedül vagyok az országban, aki megcsinálhattam, hogy az ütő kézbeadástól, 7 éves kortól kezdve foglalkozhattam a serdülőkkel, ifikkel, a felnőttekkel, és most 83 évesen a nyugdíjasokat tanítgatom. Hát, milyen nagy dolog ez, ugye?

Az edzésen részt vevő játékosok a Hatvany utcai Idősek Klubjában

 

Volper László

(Szül.: 1934. március 27.)

Asztalitenisz mesteredző, edző és pedagógus

Az asztalitenisz utánpótlás-nevelése, a felnőtt női-férfi, az ifjúsági-serdülő válogatott keretek felkészítése, a tapasztalatok átadása, szakirodalmi tevékenysége során elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar asztalitenisz sportban. Közel 25 évig közreműködött az edzőképzésben, tapasztalatait széles körben ismertette. Több mint 15 évig a szövetség elnökségének tagja, az edzőbizottság elnöke volt. TF szakedzői diplomát szerzett 1975-ben, mesteredzői címmel tüntették ki 1977-ben.

 

Eredményei válogatott edzőként:

1970–1979: az ifjúsági és serdülő Európa-bajnokságokon 46 dobogós helyezést értek el tanítványai

1979–1988: a női válogatott Európa-bajnokságokon 11 dobogós helyezést (4 első, 1 második, 6 harmadik) értek el; világbajnokságokon csapatban harmadik, ötödik, hatodik, egyéniben, párosban 5-8. helyezést értek el

1992–1994 és 1998–2004: a férfi asztalitenisz válogatott szakvezetője, csapatban 1994-ben ötödik helyezést ért el

1988–1991: Izrael szövetségi kapitánya

1994–1996: Kuvait szövetségi kapitánya

 

Szakirodalmi tevékenysége:

Asztalitenisz Sportiskolai Tanterv – 1976

Asztalitenisz Tanterv – 2006

Edzésprogram serdülő és ifjúsági asztaliteniszezők részére – 2007

Asztalitenisz Módszertani Segédanyag – 2008

 

Kitüntetései:

Sportújságírók Díja – 1986

ISM Bay Béla Edzői Életműdíj – 2004

Magyar Országos Asztalitenisz Szövetség Életműdíj – 2004

Magyar Sportért Életműdíj – 2009

Asztalitenisz Életműdíj – 2016