A legfontosabb bizonyíték a fentiekre az, hogy amennyiben a honfoglaló férfiak az itt talált, esetleg szláv nyelvű nőkkel házasodtak volna, akkor mi ma feltehetően valamilyen szláv nyelven beszélnénk, hiszen a gyermekek az anyák nyelvét tanulják meg. Ráadásul egy üldözött, megvert sereg maradékainak nyilaitól nem rettegett volna néhány év múlva fél Európa.
Árpád népe a Vereckei-hágón, Erdély szorosain és a déli végeken nyomult be új hazájának területére, amely a frankok, a morvák és a bolgárok uralma alatt állt. Szláv törzseket is találtak itt, valamint az egykori Avar Kaganátus népességének maradékait.
Honfoglalóink Óbudára való bevonulását így írja le Anonymus: „… Másnap pedig Árpád vezér, meg minden főembere… valamennyi vitézével együtt bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi palotákat – egyeseket földig romban, másokat nem –, és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják – s még hozzá háború nélkül – Atilla király városát… Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Atilla király városában… Árpád vezérnek nagy-jó kedve támadt, s minden vitéznek különféle ajándékokat adott… Továbbá ugyanazon a helyen Kündünek, Kurszán apjának földet adományozott Atilla király városától a százhalomig és Gyógyig, fiának meg egy várat népe őrizetére. Kurszán aztán ezt a várat a maga nevéről neveztette, s ez a név a mai napig sem merült feledésbe.”
A leírtakból kiderül, hogy Óbudán Kurszán alakította ki szálláshelyét. A régi mohamedán források leírásait figyelembe véve tudjuk, hogy a honfoglalás előtti időkben két fejedelme volt a magyaroknak: az egyik a kende, a szakrális főfejedelem (amely méltóságnév a kündü név nyelvjárási változata), a másik a gyula, a tényleges hatalommal rendelkező fővezér. A későbbi források, oklevelek, határjárások (pl. 1332, 1373) leírásai szerint feltételezhető, hogy Kurszán vára a régi Óbuda belterületétől délre fekvő római katonai amfiteátrum területén lehetett. Így tehát Kündü fia, Kurszán az ország természetes központját választotta székhelyéül. Óbuda különös jelentőségét a honfoglalás korában elsősorban a kedvező dunai átkelési lehetőségek adták meg. Az állatokkal, felszerelésekkel való átkelésre Óbuda környékén ebben az időben a Duna Káposztásmegyer és Római fürdő közötti szakasza, vagyis a régi megyeri rév környéke volt a legalkalmasabb, mivel itt a Duna medre széles, zátonyokkal tarkított, sodrása lassú volt.
Ezek után Árpád lett a főfejedelem. Elfoglalta a megyeri révet is, s Kurszán nemzetségét a gyepük védelmére osztotta szét.
Árpád fejedelem haláláról így ír Anonymus: „Az Úr megtestesülésének 907. esztendejében Árpád vezér elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették el őt egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, mely Fejérnek hívatik.” Fehér- vagy Fejéregyházát Szent István király alapította Árpád emlékére, és a középkor folyamán hosszú ideig a magyarság egyik legfőbb búcsújáró helye volt. Sajnos Árpád sírja – bár nagyon sokan keresték – a mai napig nem került napvilágra. Fejéregyháza helyéről is sok elképzelés született az elmúlt évtizedek folyamán. A legvalószínűbb az a feltevés, hogy az 1869-ben, illetve 1884-ben a Bécsi út közelében levő óbudai Viktória téglagyár területén előkerült romok lehettek Fejéregyháza és a mellé vagy fölé épült pálos kolostor és templom romjai. Ez utóbbit Mátyás királyunk alapította Fejéregyháza templomának és az oda zarándokló hívek lelkének gondozására. Sajnos a romok a téglagyár agyagkitermelése során teljesen megsemmisültek, csak Rómer Flóris (aki akkoriban közreműködött a feltárásoknál) egykori feljegyzései és rajzai őriztek meg ezekből számunkra valamit.
Fejéregyháza helyére vonatkozóan több okleveles adat is rendelkezésünkre áll: például I. (Nagy) Lajos király Óbudát kettéosztó 1355. évi oklevelében – amelyben kijelölik a királynéi és a káptalani város területét – olvashatjuk, hogy a ferencesek templomának kapuja Fejéregyháza felé nézett. A ferences templom és kolostor romjait a mai Vöröskereszt utcában találjuk, a Szentendrei úttal párhuzamosan, a Flórián Üzletközpont közelében. A pálos kolostor helyéről pedig egy 1511-es keltezésű, birtoküggyel kapcsolatos oklevélben az áll, hogy a kolostor Óbuda felett, Fejéregyház mellett helyezkedett el. A mostani Eurocenter üzletközpont előtti park területe azonosítható be a fent említett helyszínekkel. Joggal felvethető itt egy emlékpark létesítésének gondolata, mely méltó emléket állítana Fejéregyházának és az óbudai pálos kolostornak.
Fővárosunk területéről – az ország más vidékeit tekintve – viszonylag kevés honfoglalás kori leletanyag került elő, ezek viszont teljes mértékben beleillenek az országszerte előkerült sírleletek sorába. Óbudáról magányos férfi lovassírokat és néhány temetőrészletet ismerünk.
Koponyáját feltehetően buzogány által okozott ütés zúzta szét. A harcos alsó lábszárcsontjai mellett lókoponya és lábszárcsontok, továbbá zabla és két darab kengyel került elő. Külön érdekessége volt a sírnak, hogy a csontváz bal oldalán, a csípő táján egy második lókoponyát is találtak, de lábszárcsontok nélkül. Ez arra utal, hogy a halottal nemcsak kedvelt hátaslovát, de vezetéklovát is eltemették. Pontosabban – ahogyan az a honfoglalás kori temetők sírjaiból máshol is kiderült – a feláldozott lovaknak a nyúzott lóbőrben hagyott koponyáját és lábszárcsontjait temették el, a ló húsát feltehetően elfogyasztották a halotti toron. A harcos koponyájának két oldalán egy-egy ezüst gömbsorcsüngős fülbevalót, a jobb alkaron ruhafoszlányokat, a gerinc jobb oldalán, a csípő tájékán egy fanyelű vaskést és elszórtan ezüst lemeztöredékeket találtak. Az első sírtól délre találták meg a második férfi sírt, amelyben – az embertani vizsgálatok alapján – egy húsz éven aluli férfi feküdt. Halálát feltehetően a koponya hátsó részét ért kardvágás okozhatta. A sírban talált leletek: ívelt talpú kengyelpár ezüstözött, félkörös díszítésekkel, a lábszárcsontokon fekvő vas fokos vagy csákány élesre fent élekkel. A harci eszközt egy vasgyűrűhöz csatlakozó kampóval – amely szintén előkerült a sírból – akaszthatták fel a nyeregkápára. A koponya bal oldalánál összehajtott csikózabla is előkerült. A leletek a X. század első felére keltezhetőek. A területen feltehetően egy nagyobb kiterjedésű temető volt, amely sajnos az évszázadok során megsemmisült.
1936-ban a Testvérhegyen, az Erdőalja úton tártak fel egy honfoglalás kori sírt, amelyből szinte verdefényes Berengár-érem (itáliai király, 885–915) és egy olyan kengyelpár került elő, amelyből az egyik magyar, a másik pedig nyugati típusú volt. A leletek bizonyítják, hogy az eltemetett harcos részt vehetett az itáliai „kalandozó” hadjáratokban, amelyek minden esetben egy külföldi uralkodóval kötött szövetségben zajlottak le, és nem „ötletszerűen”! 1982-ben, a Benedek Elek utcai római kori temető feltárása közben került elő egy honfoglalás kori sír, ahol a harcost fakoporsóban temették el. Lábánál feküdt hátaslovának koponyája és a kengyelek, mellette előkerültek aranyberakásos szablyájának töredékei és nyíltartó tegeze nyílhegyekkel. A leletegyüttes kiemelkedő darabjai az egykori öv stilizált, növényi ornamentikával díszített, ezüstözött veretei. A Kaszás utcai római temető sírjai között is előkerült egy magányos honfoglaló sír: a koporsóban eltemetett férfi mellett szablya, tegez maradványai, nyílhegyek és aranyozott ezüst, palmettás övveretek feküdtek. Az eltemetett harcos feltehetően a honfoglaló könnyűlovasságon belül elkülönült fegyvernem előkelő katonai vezetői közé tartozott.
Nagyobb sírszámú temetőt a III. kerületből csak kettőt ismerünk, de ezeket sajnos nem sikerült teljesen feltárni. 1935-ben római épületek falába vágva, illetve az épületeken belül tárták fel a Bécsi út nyugati oldalán, az Árpád dűlőben egy XI–XII. századi temető 12 sírját, amelyből gyűrűk és hajkarikák kerültek elő mellékletként. 1953-ban és 1958-ban a csillaghegyi téglagyár területén végzett leletmentések során egy XI. századi temető negyven sírja került elő, amelyek egy dombtetőn helyezkedtek el, és a leletek (nyakperecek, kígyófejes karperecek, S-végű és sima hajkarikák, gyűrűk és üveggyöngyök) az agyagbánya robbantása során kerültek felszínre. A leletanyag a honfoglalás kori, ún. köznépi temetők anyagával mutat rokonságot. A felsorolt sírok leletei a Budapesti Történeti Múzeum és az Aquincumi Múzeum kiállításain, illetve raktári gyűjteményi anyagában találhatóak.
Árpád és honfoglaló társai jellegzetes díszítő művészettel készült (indás, palmettás) viseleti tárgyakat, fegyvereket, lószerszámokat hoztak magukkal. A leggazdagabb leletanyaggal ellátott sírok honfoglalóinak művészi hagyományai erős kaukázusi, iráni és közép-ázsiai gyökerekre utalnak. A viseletekről azért nehéz hiteles képet alkotni, mert a sírokban a ruházatot alkotó szerves anyagok (bőrök, prémek, nemezek, szövetek) az évszázadok során elbomlottak. Szerencsére a ruhák fém díszei megmaradtak a sírokban, így ezekből, illetve a ránk maradt kevés számú leírásból, korabeli ábrázolásokból és – nagyon óvatosan! – néprajzi párhuzamokból következtethetünk az egykori öltözetekre.
Az arab Ibn Ruszta leírása (930 körül) például a leánykérés kapcsán a ruhaanyagokról is hírt ad: „Leánykérés alkalmával náluk az a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságával arányban, több vagy kevesebb jószágot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a leány atyja a vőlegény atyját házába viszi, és mindent összegyűjt, amije csak van, coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémből és rókamálból, a brokát ruhahuzatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben tíz bőrruhára valót. (Mindezt) egy szőnyegbe göngyölíti, és a vőlegény atyjánál lovára kötözi, majd hazaküldi őt. Akkor az mindent elküld neki /a leány atyjának/, amire csak szükség van az előre megállapított vételárhoz: állatot, pénzt, ingóságot – és akkor hazaviszik a leányt.” Ugyancsak Ibn Ruszta írja „(Ezek) a magyarok szemrevaló, szép külsejű emberek, nagytestűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak… Az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak… eladják nekik rabszolgáikat, és vesznek bizánci brokátot, gyapjú szőnyegeket és más bizánci árukat.”
A honfoglalás kori viseletek rekonstrukciójára főleg az előkelők esetében van lehetőségünk – a ruhaveretek, viseleti tárgyak ugyanis ezekben a sírokban maradtak meg. Az első, tudományos igényű viseleti rekonstrukciókat László Gyula végezte el, felhasználva és ötvözve a régészet, a történelem, a néprajz és a művészettörténet eredményeit. A későbbi kutatások finomították, árnyalták a korábbi képet. A férfiak és a nők egyaránt nadrágot viseltek – ez a sztyeppei lovas nomád népeknél természetes volt. Az előkelő női sírokban talált díszes nyergek a hozomány részét képezhették, és eltemették az elhunytakkal. Felső ruhájuk kaftán jellegű ruhadarab volt, amely középen, oldalt vagy áthajtással záródott, bő ujját csuklónál karperecekkel fogták össze. A szabásvonalra a sírokban talált díszes veretek elhelyezkedése utal. A férfiak kaftánját nem díszítették veretek. A kaftán alatt inget viseltek, amelynek nyakát, kivágását szintén veretekkel díszítették. A nők veretes pártát, süvegeket, gyöngyökkel díszített fátylat is hordhattak. Ékszerként gyöngyöket, átfúrt – a kalandozásokból származó – pénzeket, fülbevalót, gyűrűket viseltek. A férfiak is viseltek fülbevalót, általában csak egyet. Valószínűleg házaspárra utalnak azok a fülbevaló leletek, amelyeknek egyik darabja a temetőkben az egyik oldalon (jobb) elhelyezkedő női sírban, párja pedig a másik oldalon (bal) található férfi sírban került elő. A temetők elrendezésében valószínűleg egy fordított világkép tükröződik vissza, mivel általános korabeli keleti szokás szerint a jurtákban a bal oldal volt a nőké és a jobb oldal a férfiaké. A nők hajukba gyöngyöket, díszes hajfonatkorongokat, veretes bőrszíjakat fontak. A hajfonatkorongokon állatalakok (szarvas, turulmadár) is megjelennek. Férfiak, nők lovagláshoz puhatalpú csizmát hordtak (erre utalnak a sírokban az ívelt kengyelek), de csak a nők csizmáját díszítették veretek.
A rangos férfiakat a temetésen feláldozott lovuk lenyúzott bőrében hagyott koponyájával, lábcsontjaival és a lószerszámmal temették el (a díszes nyerget, mint említettük, a nőkkel is eltemették). Rangjelző szerepet töltött be a férfiak veretes öve és a veretekkel vagy a teljes fedőlapot díszítő veretes fémlemezzel díszített tarsolya, amelyben a tűzcsiholó készségeket tartották. A tarsolylemezek ötvös műremekek, nem találunk közöttük két egyformát. Kifejezetten magyar viseleti tárgynak tekinthetőek. Az övről szíjakon lógott le a nomád honfoglaló férfi minden fontos használati eszköze: jobb oldalon a már említett tarsoly, a kés, a nyíltegez, esetleg az ivócsésze és a fokos. Bal oldalon volt az íjtegez és a szablya. A férfiak fejükön prémmel, fémcsúccsal díszített süveget hordtak, csatában bőrsisakot. Az anyagok sajnos csak elenyésző töredékekben maradtak ránk, ezért a színüket sem ismerhetjük, de más korabeli népek szerencsésebben megmaradt ruhadarabjai és a képes ábrázolások tanúsága szerint a sztyeppei nomádok nagyon kedvelték a drága, színes ruhadarabokat, amelyek viselőjük hatalmát, gazdagságát hirdették. Honfoglalóink a zsákmányolt nemesfém ékszereket általában beolvasztották, és saját ízlésüknek megfelelő ékszereket készítettek belőlük. Ugyanígy átalakították igényeik szerint a különböző viseleti darabokat.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy Ibn Ruszta leírásai és a sírok leletei alapján a honfoglaló magyarok valóban „szemrevaló, szép külsejű” emberek voltak. Mindezt a magunkkal hozott sokszínűségünknek is köszönhetjük; ahogyan László Gyula megfogalmazta:
Az Óbudán előkerült leletek is hozzájárultak honfoglalóink viseletének, fegyverzetének, életmódjának árnyaltabb megismeréséhez.
(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
