Keresés
rovatok
rovatok
intézmény | 2015/16 tél
Fotó: Sánta Balázs
Vig György
“Egyelőre csak úgy látásból”
Európában is egyedülálló az Óbudai Népzenei Iskola
Idén huszonöt éves az ország, sőt Európa egyetlen olyan művészeti iskolája, az Óbudai Népzenei Iskola, ahol autentikus és legmagasabb szintű népzenei képzés folyik. A népi hangszeresek és énekesek óbudai fellegvárát a nemrég elhunyt Kobzos Kiss Tamás vezette 1991-től egészen haláláig. Az intézmény két vezetője – Gelencsér Ágnes igazgatóhelyettes és Szerényi Béla megbízott igazgató beszél a mesterről, az intézmény múltjáról és a terveikről.

Gelencsér Ágnes: Óbudán a III. Kerületi Állami Zeneiskolában indult először népzenei tagozat Béres János vezetésével, Till Ottó igazgatása alatt. Az Óbudai Népzenei Iskola 1991 januárjában vált önállóvá, tehát most leszünk 25 évesek. Negyed évszázadon át Kobzos Kiss Tamás vezette az intézményt. Sajnos ő már nem élhette meg a jubileumi ünnepséget, árván maradtunk, de folytatjuk, amit elkezdett, amire tanított minket. Tamás 1992 nyarán jött be hozzám a Néprajzi Múzeumba, hogy áthívjon Óbudára tanítani, ahol 1993 óta (két év kihagyással) igazgatóhelyettes vagyok. Azóta itt dolgozom, és őszintén mondhatom, nem bántam meg, hogy akkor egy másik zeneiskolának mondtam búcsút. Itt egyből „otthonra leltem”. Ez mindenképp Tamás szeretetteljes fogadtatásának is köszönhető, és ez sok-sok éves közös munkánkra is jellemző volt.

Szerényi Béla: Én annak idején az Árpád Gimnáziumba jártam, ahol működött egy népzene-néptánc szak a Népzenei Tagozat közreműködésével. Én is itt kezdtem el a népzenét – tekerőt – tanulni, négy évig jártam ide. Ez a négy esztendő nem is annyira a szigorúan vett hangszertanulásról, hanem sokkal inkább a zenei anyanyelv megismeréséről, életmód, műveltség megszerzéséről szólt. Ebben az időszakban rengeteg táncházi muzsikálás, koncert, népzenegyűjtés töltötte ki a mindennapjaimat olyan intenzíven, hogy mindössze négy év tekerő tanulás után megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ugyanebben az időben megalakítottuk a Magyar Tekerőzenekart, amely a hazai tekerőmuzsika legjobb műhelyévé nőtte ki magát, jónéhány emblematikus CD-felvétellel. A gimnázium után hangszerkészítést tanultam. Végzettségem szerint hegedűkészítő vagyok, de minekutána abban az időben hunyt el Bársony Mihály, a Népművészet Mestere – aki az utolsó hagyományőrző tekerőkészítő volt –, egyértelművé vált, hogy tekerőlantokat fogok készíteni. Érdekesség, hogy – egészen egyedüli módon – a Népművészet Mestere címet háromszor is elnyertem: először szólistaként, majd a Tekerőzenekarral, végezetül hangszerkészítőként. Ma már Ezüstkoszorús Hangszerkészítő Mester címmel kitüntetve végzem ezt a tevékenységet. A hangszerész iskola után elvégeztem az akkor induló ének-zene, népzene szakot Nyíregyházán, majd Pomázon dolgoztam tizennyolc évig a Teleki-Wattay Művészeti Iskolában. Ott már az első növendékeim közül kiemelkedett két olyan tehetség, akikből azóta tanár lett. Egyikük, Legeza Márton tíz éven keresztül itt tanított, másikuk, Németh András ebben az évben lett nálunk tanár, amellett, hogy a Zeneakadémián is tanít.

DSC_7743

 

Kobzos Kiss Tamás emlékezete

Tamás nemcsak azért hívott ide öt évvel ezelőtt, hogy átvegyem a tekerő tanszakot, hanem azért is, hogy elvégezzem a közoktatási vezetőképzőt, és – ha bizalmat kapok és lehetőségem nyílik rá – folytatni tudjam azt a munkát, amit ő elkezdett. Tamás elképesztő vezető volt, mindenben hosszú távon gondolkodott. Azért is lett ilyen kiemelkedő rangja az iskolának, mert megkérdőjelezhetetlen a szakmai munka, mindig a legjobbak közül lehetett válogatni. Itt csupa olyan kolléga tanít, aki igazán kiváló szakember. Tamás mindig meglátta a fiatal tanárokban a lehetőséget, hogy majd merrefelé lehet vinni a pályájukat.

Ez az iskola nemcsak Magyarországon, Európában is egyedülálló, nincs még egy olyan alapfokú művészeti iskola, ahol csak népi hangszerekkel foglalkoznak. Ez abszolút kuriózum.

Gelencsér Ágnes: Tamás utánozhatatlan egyéniség volt. Vezetőként soha nem volt szigorú, de nem is volt rá szüksége, hiszen a lénye maga sugározta a tekintélyét. Hihetetlenül művelt ember volt. Ugyan vegyészmérnöki végzettségű, de a szüleitől az irodalom, a történelem, a zene szeretetét is megörökölte. Apja költő, anyja tanárnő. Sokoldalú műveltségét tanúsította többek közt az is, hogy többször szervezett iskolánkban előadássorozatokat Látó emberek címen, ahol kéthetente kiváló néprajzosok tartottak előadásokat. Tamás legalább olyan magas színvonalú tudásról tett tanúbizonyságot a hozzászólásaiban, mint a néprajztudósok. E terület minden fontos szereplőjét személyesen ismerte, legtöbbjük a Művészeti Akadémia tagja, ahol Tamás a Népművészeti Tagozat vezetője volt. 2014-ben Kossuth-díjat kapott, melyet szellemi és művészeti munkássága mellett a népzeneoktatás terén elért eredményeiért érdemelt ki. Föl se tudnám sorolni az egyéb díjait, de talán ennél is fontosabb az a mérhetetlen tudás, amit birtokolt.

Szerényi Béla:

Amikor még tanulóként találkoztam Tamással, leginkább azt éreztem, hogy sugárzik belőle a jóság. Személyiségének másik alapvető meghatározója a mérhetetlen tudás volt. Végtelen intelligencia és hatalmas műveltség jellemezte.

 

Az iskola fejlődése

Gelencsér Ágnes: Az első időkben a Nagyszombat utcában, egy lakóépületben működött iskolánk. A lakók nagy többségével olyan jóba voltunk, hogy volt, aki lejárt hangversenyeinket, vizsgáinkat meghallgatni. Szigorúan délután 1-től este 7-ig tanítottunk. 2013-ban költözhettünk át ebbe a csodálatos épületbe, amely korábban Építészeti Múzeum volt. Tamásnak igen nagy szerepe volt abban, hogy hosszú idő után méltó helyre kerülhettünk. Az épületet teljesen fel kellett újítanunk, korszerűsítenünk, egy kicsit „magunkra formálnunk”, melyhez az önkormányzat nagyon komoly pénzösszeggel járult hozzá. Idén 212 diákunk tanul az iskolánkban. A vonós tanszakon hegedűt, kontrát, bőgőt tanulnak növendékeink, ezen kívül furulyát és dudát, népi éneket tanítunk, de különböző korosztályokban népdalkörre is járnak gyerekeink. A pengetős tanszakon belül citera-, koboz-, tamburaoktatás is folyik, de ne hagyjuk ki a tekerőoktatást sem. Emellett természetesen meg kellett erősítenünk a zeneelmélet- és szolfézsoktatást is, mely a zenei pályára készülőknek a felvételikhez elengedhetetlen.

DSC_7720

Szerényi Béla: Megerősítettük a zeneelméleti képzést is. Az elmúlt negyven évben, amióta egyáltalán van intézményesült népzeneoktatás, mindig az volt a hivatalos állásfoglalás, hogy mivel a népzene szájról szájra terjed, ezért a tanulási folyamat is – pedagógiailag nagyon helyesen – közvetlen ismeretátadással történjen.

A tanár mindig együtt muzsikál a növendékkel, a növendékeket is a lehető legkorábban egymás mellé tesszük, tehát folyamatos a közösségi zenélés.

Ennek van azért hátulütője is, hiszen ez a fajta munka akkora leterhelést jelent a tanároknak, hogy a zeneelméleti kérdések, illetve a szolfézs kicsit a háttérbe szorultak. Csakhogy, amióta egyetemi képzés is létezik a népzenészek számára, fel kell készítenünk a növendékeinket arra, hogy adott esetben közvetlenül innen, az alapfokú művészeti iskolából jelentkezve is legyen esélyük az egyetemi felvételin. Ehhez viszont meg kell erősíteni, és hosszú távon föl kell építeni a zeneelméleti képzést. Ez egyébként megint helyi csoda. Olyan alapfokú művészeti képzést folytató intézményt, ahonnan közvetlenül jelentkezhetnek a diákok akár egyetemre is, rajtunk kívül nem nagyon ismerek.

Gelencsér Ágnes: Valóban, idén két tanítványunkat is felvették a Zeneművészeti Egyetemre.

DSC_7715

Szerényi Béla: A diákjaink egy része a környékről érkezik hozzánk. Természetesen környéken nemcsak a III. kerületet kell érteni, hanem az észak-budai agglomerációt, de gyakorlatilag az ország bármelyik pontjáról jelentkeznek, sőt, határon túlról is érkeznek diákok. A külföldiek esetében még az idegen nyelvűeknek is besegítünk. Diákjaink életkori megoszlása is egyedi, hiszen nagyon sok 18 vagy akár 22 évesnél idősebb növendékünk is van. Sokan úgy kapnak kedvet a népzenetanuláshoz, hogy elmennek egy táncházba, jól érzik magukat, és azt mondják, jó lenne zenélni is. Ők, akik később kapcsolódnak be a zeneoktatásba, nálunk egyáltalán nem számítanak fehér hollónak. Tavaly készítettünk egy felmérést, amelyben diákjaink szüleinek is föltettük a kérdést: ha módjuk nyílna rá, lenne-e kedvük zenélni? A szülők nyolcvan százaléka azt felelte, hogy ő is bekapcsolódna a zenetanulásba, ha lenne rá lehetőség.

Gelencsér Ágnes: Hozzánk már családok, generációk tartoznak. Van olyan nyolc gyerekes család, ahonnan idén öt gyerek jár az iskolánkba. Fábián Évike például úgy tartja a kicsiknek az úgynevezett előképzőt, ami nálunk népi játék, hogy az óra végén mesél a gyerekeknek. A népzene, a népi játékok és a mese elválaszthatatlanok egymástól. És ami más, mint egy másik zeneiskolában, hogy hozzánk nemcsak az jár, aki be van iratkozva, hanem hozza a kistestvérét, szüleit is. Igazi, értékes emberi kapcsolatok alakulnak ki, és ez meghálálja magát. Bármilyen hangverseny, népzenei verseny adódik, számíthatunk a fellépő gyerekek mellett a szülőkre is, igazi házigazdaként segítenek nekünk a rendezvények lebonyolításában. A kerületi intézmények között is nagyon jó az együttműködés, az pedig különösen szerencsés, hogy a Krúdy-negyedben van az iskolánk. Ez most Óbuda egyik leginkább pezsgő kulturális központja.

 

Népzene és szolfézs

Szerényi Béla: Sokszor és szívesen szerepelünk rendezvényeken, hiszen a mi kisebb növendékink is hamar színpadképessé fejlődnek. Óriási a repertoárjuk, ami egy klasszikus zenei iskolában nehezebben megvalósítható.

Gelencsér Ágnes: Én magam is klasszikus hegedűsnek indultam, de el kell ismernem, itt a gyerekek fél év alatt eljutnak olyan szintre, ami már a közönség számára is élvezhető.

Szerényi Béla: Minél kisebb egy gyerek, annál inkább jellemző rá, hogy mindent másolással tanul. Tehát lát és hall, majd megpróbálja utánozni. Amikor népzenét gyűjtöttem, megkérdeztem egy öreg tekerőst, hogy ő hogyan tanult meg játszani. Válasza a következő volt: „egyelőre csak úgy látásból”. Ez azt jelentette, hogy már totyogós korában leállt a muzsikus elé a lagziban, figyelte, leste, és mire annyira megnőtt, hogy a hangszert kézbe tudta venni, gyakorlatilag egy csomó információt a saját emlékezetéből tudott előszedni. Az alapokat már rögzítette. Nálunk is valami ilyesmit kapnak a gyerekek, hiszen az idősebb gyerekekkel és a tanárral együtt csinálnak mindent. Nem kell különösebben megmagyarázni, hogyan formálunk meg mondjuk egy trillát, hiszen már öt évvel ezelőtt is látta az ujjamat, csak akkor még nem tudta megcsinálni.

Gelencsér Ágnes: Én mint klasszikus zenész is elismerem, ez sokkal hatékonyabb tanulási módszer, ám épp emiatt nehéz szolfézsra tanítani a gyerekeket, mert nem nagyon használják a kottát, legfeljebb emlékeztetőnek.

Szerényi Béla: Szerencsére a hazai szolfézsoktatás európai szinten is nagyon magas színvonalú, az itt lévő tanárok pedig az elmúlt tíz-húsz-harminc évben kidolgozták, elkészítették, leírták a népi hangszerek oktatásának metodikáit. A legritkább népi hangszereknek is megvan ma már a kottaanyaga, módszertana. Ezekre a módszerekre támaszkodva tudunk a klasszikus szolfézsban is eredményeket elérni. A szolfézsoktatást a legkisebb gyerekeknél a népi játékokkal összekapcsolva alakítottuk ki. Nagyon szorosan együttműködik az ének és a szolfézs tanszakunk. Évek alatt kiválasztódnak azok a tehetséges gyerekek, akik zenei pályára készülnek. Őket külön csoportokba vonjuk, és a felvételi előtt megoldjuk, hogy egyéni vagy nagyon kiscsoportos képzést is kapjanak.

Legendás zenészek a tanári karban

Szerényi Béla: Az itt dolgozó tanárok jelentős részét látja, hallja a közönség a nagy koncerteken. Mi természetesen pedagógiai szempontból is figyeljük a csapatot. Fontos, hogy a leendő tanáraink ne csak kiváló muzsikusok legyenek, ne csak színpadokon állják meg a helyüket a világ bármely pontján, hanem az iskolában tanárként is. Ebben hallatlan nagy segítségünkre szolgálnak a régi tanárok. Mint például Jánosi András, akinek az együttese együtt indult a Muzsikással, tehát az egyik legrégebbi táncházas zenekar alapítója. Ilyen kincsünk Budai Ilonka is, aki évtizedek óta meghatározója a népdal­éneklésnek, vagy Juhász Zoltán, aki a furulya-duda hazai nagymestere. Ők olyan szaktekintélyek, akik utat mutatnak a most idekerülő fiatal tanárkollégáknak is. A mi iskolánkban dolgozó nagy múltú tanárok mindannyian műfajteremtőek. Kobzos Kiss Tamás nélkül például a hazai régizene, az énekmondás nem létezne mint műfaj. Abban is nagy szerepe van, hogy a Zeneakadémián hat évvel ezelőtt elindult a Népzene Tanszék, illetve az Óbudai Népzenei Iskola fél tanári kara az akadémián is tanít. Olyan magasra tette a mércét, hogy bizony igyekeznünk kell, ha követni szeretnénk.