Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2017 tél
Fotó: Szász Marcell
Vig György
ÉN MÁR SE JOBBAT, SE ROSSZABBAT NEM AKAROK MAGAMNAK
Tilla és az óbudaiság diszkrét bája
Till Attila az egyik legnépszerűbb magyar televíziós műsorvezető, aki megcsinálta a hazai kereskedelmi televíziózás kiemelkedő produkcióját, a Propagandát is. Rendezőként is sikeres, legutóbbi filmje, a Tiszta szívvel hét díjat kapott európai filmes seregszemléken. Lehetőleg mindenhová bringával megy a Rómairól, és közben mindenféle eszébe jut.

Dübörög a Tiszta szívvel, úgy tűnik, a világ minden táján szeretik a nézők és a kritikusok.

Nagyon örülök, és közben jövök kifele ebből a történetből.

Elkészült, bemutatták, és onnantól kezdve már nem lelkesíti a siker?

De, egyrészt nagyon lelkesít, viszont ennél sokkal, de sokkal erősebb az a szorongás, hogy milyen lesz a következő film, mit kellene csinálni.

A siker sem erősíti meg abban, hogy jó az út, jó felé halad?

Pont az az érdekes, hogy mindig minden egyszerre megerősít és tönkretesz. Nem tud más szerkezete lenni. Közben persze tönkre se mész, de a mennybe se. Én is örülök a sikernek, örülök annak, hogy működik, örülök, hogy csináltunk valamit közösen, ami jó. Ez az alkotás öröme, de érdekes módon van egy olyan személyiségjegyem is, hogy én mindennek utólag tudok örülni, utólag fogom fel a dolgokat. Ez nem a legjobb tulajdonság. Miközben imádom a pillanatot, sokszor elcinikuskodom, kívülről nézem, óvatos vagyok vele, később adom át magam. Ezért a filmünk utólagos sikere egy ilyen utó-örülőnek, mint én, jó lenne. De meg is történik egyébként.

Olyan élmény, amikor szembesülsz azzal, hogy valami jót csinálsz, ritkán adatik meg az életben, mert normálisan az alkotás inkább szorongással jár.

Ha alkalmas vagy rá, akkor is vannak kételyek. Elképesztő, mennyi kétely van ebben, hány fajta kérdés és bizonytalanság párosul ehhez az egészhez. Hiába sikeres a Tiszta szívvel, bizonyos fajta bizonytalanságot nem tudott elmosni bennem. Még nem tudtam teljesen meghatódni attól, amilyen lett, és nem is biztos, hogy fogok.

Asszony, gyerekek?

Az másfajta boldogság. Nem lehet a kettőt fölcserélni. Így élek, ide-oda lépkedek. Erről szól az én életem, hogy sokfajta boldogságot próbálok megtalálni. A család az egy stabil, szeretetteljes érzelmi alap.

Az ide-oda lépkedés egy tánc?

Igen, de nem tudok táncolni. Ez inkább az élet maga, és az élet nem egy tánc.

Ezek szerint az élet olyan, mint a rock and roll. Már dolgozik az új filmjén?

Persze, ezerrel, ettől a projekttől erőt kapok. Közben tele vagyok itt is bizonytalansággal, és légüres térben mozgok.

Az írás része zajlik?

Az már megvan, legalábbis egy verziója. Messze van még, nyilván lesz majd belőle film, magam se tudom, hogyan.

Volt rá esélye, hogy ki kell mennie az Oscar-díj átadóra.

Ezzel egyáltalán nem számoltam. Én egyszerű, épeszű ember vagyok; erre legszívesebben azt mondanám, hagyjuk már ezt, értsék meg! Ez nem egy Oscar-díjas film, nem kell Oscart kapnia.

Egy egyszerű óbudai gyerek mozija?

Egyébként igen. Bár az nagyon érdekes dolog, hogy egyszerű óbudai gyerek. Ez egyrészt igaz, másrészt ez is bonyolult. Néhány éve kezdtem el meghatározni, hogy mi nekem Óbuda, mert izgatott a kérdés. Ne feledjük, hogy Óbudának is több korszaka volt. Budafokon születtem, hároméves koromban költöztünk ide, a szociba, a lakótelepre. Lakótelepen nőttem föl, ahol rengeteg munkás élt, én is munkáscsaládban nőttem fel, mégsem ez jellemezte.

Melyik lakótelepen?

A Bécsi út – Vörösvári út találkozásánál volt a lakásunk, a Váradi Utcai Általános Iskolába jártam. Az igazi ’70-es évek, 1974–75, amikor megépül egy lakótelep, hozzá az iskola, az óvoda, a posta, a Röltex, a közért, a Mariska önkiszolgáló, a kocsmák, minden, ami kell. Gyakorlatilag megépítettek egy falut fölfele, betonból kiöntöttek egy települést. A lakótelepi házak kívülről rémisztőek tudnak lenni. Ha jobban megnézi valaki, aki egy másik kultúrából jön vagy máshol élt, akkor tényleg azt látja, hogy gyufásdobozok vannak egymásra téve, és a gyufásdobozokba bezárnak családokat, akik ott senyvednek.

Ezzel ellentétben az én gyermekkorom csodálatosan boldog, olyan szinten nosztalgikusan boldog volt, mint azok a nagy magyar ifjúsági filmek, amiket már soha senki nem tud leforgatni ebben az országban, mert az a békeidőszak elmúlt, ami a ’60-as, ’70-es évek volt a szociban.

Hiába az ideológiai bezártság, egy gyereknek tökéletes volt az a világ. Mi nem gyufásdobozban laktunk, hanem sok gyereket összehordtak egy lakótelepre, sütött a nap, végtelen nyarakon keresztül azt csináltunk, amit akartunk, bárkihez fölmehettünk, fölcsöngettünk. Csóka Józsi, Bán Andris, Kónya Pisti, Angyal Peti, a kis Pöce, Mester Feri, mindenki kéznél volt, egész egyszerűen hol itt, hol ott voltunk. Mint a Hahó Öcsiben vagy a bagaméris sorozatban, mi is volt az – igen, Keménykalap és Krumpliorr, tehát azok a sorozatok tulajdonképpen rólunk szóltak, minden lakótelepi gyerekről. Nagyon érdekes, amikor azt mondjuk, hogy én egy egyszerű óbudai srác voltam. Ebben az egyszerűben van valami lenéző, a külvárosiasság meg a munkás környezet lesajnálása. De az a kor tulajdonképpen egyszerű volt, ahogy az egész ország is egyszerű volt. Le lett egyszerűsítve a képlet – a láthatatlanban, mélyebben voltak a bonyolult szálak. Például egy lakótelepen nem feltétlenül munkások laktak. Voltak ott tévések, mérnökök, fogorvosok is, ahogy villamosvezetők, kalauzok és esztergályosok. Akkor ez nagyon össze volt keverve. Ennek megfelelően vagy ettől függetlenül – mind a kettő igaz – ezer irányba spricceltünk ki a lakótelepről.

Nemcsak a múltját, hanem a jelenét is meghatározza Óbuda.

Nagyon izgat, hogy mit jelent az életemben Óbuda. Egy kis kitérővel mindig itt éltem, most is a Rómain lakom. Laktam egy ideig szerelmi okokból az Újlipótban, azt is szeretem. Az volt a nagy menekülésem. Tulajdonképpen elköltöztem egy nőhöz, aki történetesen pont az Újlipótban lakott, ami ugye, véletlen. Ott töményen megkaptam mindazt, amiről itt azt gondoltam, hogy hiányzik. A Belvárosban jártam iskolába, a Kálvin térhez, akkoriban lettek problémáim a lakóteleppel. Óbudához visszatérve, most már nagyon harmonikus és nagyon egyértelmű a viszonyunk, én már se jobbat, se rosszabbat nem akarok magamnak. Ez egy külvárosi kerület, még akkor is, ha az egyik legfelkapottabb, mert az a fajta külváros, ahonnan tényleg húsz perc alatt be tudsz menni bárhová. Apám arra mindig nagyon büszke volt, hogy – akár az 1-es villamossal – oda megy, ahová akar. Mi nem vagyunk bent, de egy perc alatt bent termünk, ha akarunk. Tehát van egy olyan érzet, hogy gyorsabban bejutsz, mint az újpestiek, bár az újpestiek metróval még gyorsabban bejutnak. Ezzel a külvárosi lakóteleppel nekem mégis bajom volt, mert egy lakótelepre nehéz büszkének lenni. Lehetsz rá büszke, és sok ember büszke is, hogy ennyire jó lakótelep, összehasonlítgatva a többivel. De az igazság az, hogy nem olyan, mint az Újlipót vagy az V. kerület, vagy a Rózsadomb, és még olyan se, mint Kőbánya. Óbuda sose volt szélsőséges. Itt is voltak gazdagok és nagy vagányok, itt is volt minden, Óbuda-Békásmegyer háború meg nagy élet a különböző diszkóknál, de valahogy szelídebben.

Pedig innen indult útjára a magyar punk zene.

A mi lakótelepünkről is, erre büszkék lehetünk, igen. Baromi érdekes, hogy egy külvárosban nagyon sok minden meg tud történni. Talán nem véletlen, hogy miért az óbudai külvárosi kerületben született meg a punk. Ami így nem igaz, mert nyilván a punk nem így született meg, az valahonnan egyszer csak megérkezett. Molnár Gergely, a Spions, aztán Kistamás Laci (aki szintén óbudai), Bárdos-Deák Ági, Müller Péter Sziámi, Menyhárt és a többiek használták a punkot, de azonnal egy ilyen art punkba vagy art rock and rollba ugrottak. Nyilván a Sex Pistolsról is előbb hallottak, mint az óbudai gyerekek. A punk nem ennyire kifinomult dolog, sokkal inkább egy ilyen külvárosi állatkodás városi rafinériával keverve. A bátyám az Árpád Gimnáziumba járt, ami a melegágya volt ennek az egésznek. Tényleg voltak híres óbudai punk zenekarok. Vannak erős utcai élményeim gyerekkoromból; komoly volt, ahogy vagy a Tizedeshez, vagy a nagy Kiliánhoz jöttek. A nagy Kilián őrületes fazon volt, a haja fekete volt, és hosszú fekete csápokként lógott ki a fejéből. Nemhogy Óbudán, még a Fekete lyukban is menő volt. Mondjuk Óbudán, a Flórián téren látni a nagy Kiliánt tízéves korodban, abban volt kakaó. Én láttam még a CPG-t is, akiknek ugyan semmi közük sem volt Óbudához, de jöttek az itteni punkokhoz, és láttam, hogy volt tarajuk, meg szakadt bőrdzsekijük, az tetszett. Emlékszem, ahol ők megjelentek, eléggé megállt az élet az utcán. Lett is nagy izgalom meg feszültség. Ehhez tartozik, hogy voltak még oltári jó fazonok is. Egyszer kimentem Ürömre zenélni a bátyámmal és Hrutka Robival valami gyerekekhez, akik szintén punkok voltak. Én ott csak mint öcsi voltam, öcsi-megfigyelő. A bátyám hozta be nekem ezt a punk-dolgot. Volt némi ráerősítés, mert a nagyanyánk Londonban lakott, és amikor 1981-ben kivittek oda, földbe gyökerezett a lábunk. Akkor ott még elég jó punkok voltak, nyilván már kicsit turistás változatban, de azért, ahol a mama lakott, az a rész még tartotta magát ilyen szempontból. Ott még vettünk olcsó gitárokat, és az eladó is punk volt. Londonból sok lemezt hozott a bátyám.

Ja, és Rupaszovot is mondanom kell, akinek lángoló vörös volt a haja, bőrdzsekiben, bakancsban járt, és nagyon magas volt. Nekem nagyon tetszett Rupaszov, nagyon tetszett a neve is, és hogy vagány, erős fiúnak nézett ki.

Ez egy fölvett név?

Nem, neki ez a neve, hogy Rupaszov Tamás. Meghatározó emlékem, hogy láttam őt, láttam egy mozi előtt a csajokkal. Rupaszovba senki nem mert belekötni, vagány volt, nekem tetszett, hogy bele mert állni a tekintetekbe, teljesen lenyűgözött. De mondom, nagyon-nagyon jól nézett ki.

Innen kapta a nevét a Tiszta szívvel főhőse?

Igen, Thuróczy Szabolcs, a kerekesszékes hős ezért lett Rupaszov. Azért hívják így, merthogy ő a legnagyobb vagány. Így az rögzült az agyamban és a filmben, mint a legnagyobb vagány. Nagyon tetszett a név, mert szerintem iszonyú erő van benne. Vannak ilyen összefüggések, amiket nem tudsz levetkőzni. Érdekes, hogy hogyan ég bele az emberbe a gyerekkora. Tulajdonképpen ez vagyok.

Aztán egy időre elhagyta a kerületet.

Volt olyan időszak, amikor ezt az egészet magam mögött akartam hagyni, mint amikor valaki a kis faluját elhagyja, mert a városba vágyik. Egy másik kultúrát szerettem volna, amiben jelen vannak a bérházak, a gangok, az írók, ahol az emberek kiállításmegnyitókra járnak. Képzőművészeti szakközépiskolás koromban kezdett izgatni az a fajta létezés, ami a lakótelepen nem volt meg – ott más volt. Egy időre elhagytam, de nyilván hordoztam magamban, hiszen nem tudod levetkőzni, amiben gyerekkorodban felnőttél. Nem is kell. Mivel megfigyelő vagyok, tök mindegy, ilyen értelemben semmi sem az enyém, mivel semmi sem lehet az enyém, ezért semmi nem tudta helyettesíteni Óbudát. Aztán visszaköltöztem a Római-partra, amihez addig semmi közöm nem volt, azt is a feleségem akarta. Mindig a nők miatt laktam itt-ott. Milyen érdekes, így élünk mi, férfiak.

Újlipótról Óbudára?

Előtte sokáig laktunk az Ürömi utcában, ami Újlak, Óbuda kapuja tulajdonképpen. Azt is nagyon szerettem. Nagyon könnyen bent voltam bringával bárhol. De mégis, a Római-partra költözés után kezdtem gondolkozni valójában Óbudáról, mert onnan betekerve egy elég pontos metszetét látod a kerületnek. Elindulok a római síroktól, effektíve onnan, ahol pár ezer éve elkezdődött a település története, aztán jön a gázgyár, ami már egyetem, jövök tovább az Auchan mellett, ahol az a házgyár volt, ahol az én lakótelepemnek öntötték az elemeit. Aztán eltekerek a híres graffiti-fal előtt, ahol most Bud Spencer is látszik, és ahol Bud Spencer fia is lefotózta magát. Ott hirtelen elfogy a bringaút, mert a bringautaknak ez a lényege, hogy felük kamu. Kelet-európaiak vagyunk, tudjuk, hogy itt minden így van. Jön a Fő tér, ahol a feleségemmel esküdtünk. Makk Károly híres filmjének, az Egy erkölcsös éjszakának a helyszínén, a Selyemgombolyítóban volt az esküvőnk, ahol Cserhalmi a filmben beköltözött az örömlányokhoz. A Fő téren írtuk alá. A Fő tér szépen meg van csinálva, ott a jégpálya telente, el is megyünk néha a gyerekekkel. Tovább tekerve, az Árpád fejedelem útján jön a konditermem. Ez az egyik irány, ami elgondolkodtató. A másik, amikor az Északi vasúti összekötő hídon és Angyalföldön keresztül átmegyek a TV2-höz Zuglóba. Oda is bringával járok, az is egy külvárosi rész. Mindenhová jó bringával menni, mert megfigyelőként gyorsabban gyűjtöd be az infót. Ahhoz képest, hogy autóban majdnem semmit nem látsz, bringával észreveszed a kapualjakat is, ha nem is úgy, mint gyalog. Nem tudsz kilincseken elmerengeni, de ha egy nagyon furcsa állat ugat meg Angyalföldön, akkor meg tudsz állni, és megnézed, hogy te milyen hülye kutya vagy, sakál vagy, mi van veled. Aztán mész tovább.

Az hozott vissza engem Óbudára, hogy rájöjjek, mit jelent a külváros, és meg is tudtam végre fogalmazni: szuper káoszt, az ad hoc jelleget.

Azt, hogy ideköltözött Józsi, és felhúzott egy házat, aztán jött Goldberger, épített hozzá egy zsinagógát, aztán Bojár Gábor csinált egy Graphisoft Parkot. Ahogy megmaradt a Fő tér, körülölelve egy lakóteleppel, az olyan durva eklektika, ami csak a külvárosokra jellemző. Az, ahogyan kinéznek az autómosók, autószervizek, keverve a patyolatokkal, szintén olyan csodálatos eklektikát mutat, ami valódibb és töményebb jelenléte a kelet-európaiságnak, mint a belváros. A belváros azt játssza el, hogy ő Párizs meg Bécs. Tudjuk, hogy nem az.

A külváros őszinte?

A külváros szedett-vedett. A külváros az ahogy esik, úgy puffan. A külváros egy odabaszott, odacseszett.

Óbudát meghatározzák a lakótelepek.

Az egy szép, fontos arculat, de ott is keverve vannak a különböző korok. Az össze-vissza lakótelepen belül is megjelenik a buhera-őrület, a lekövezett lépcsőházak, a rózsaszínűre festett falak, lábaszöld postaládák; az apáméknál is van ez a pittyegő a kapunál, amit csak oda kell érinteni, és bemész, de hova. A lábazaton álló házak alatt beépített Julcsi-kozmetikák és Ilcsi-fodrászatok és kisközértek. Az én lakótelepemen is volt valaha egy gyönyörű szökőkút: eltervezték, hogy mégis kell valami, kertszerű élmény. Víz talán csak az első években volt benne, mert mindenki abban fürdött, és az nem volt higiénikus.

Merre portyáztak akkoriban a lakótelepi srácok?

Bringával eltekertünk egészen a Timár utca felé, azokat a részeket is felfedeztük. Onnan tovább, egész hátra a Bogdáni útig.

Milyen bringával?

Három bringám volt. Először volt egy gyerekbringám, azt vettük valahonnan használtan. Aztán jött a camping bicikli, annak két korszaka volt, a banánülés előtti és banánüléses. Félévente én fújtam le autó spray-vel, amit a Flórián téri üzletközpontban vettem. Egy szárítóhelységben festettem, mert annak a kulcsát mi kezeltük az emeleten, és az én cuccaim voltak benne elsősorban. Iszonyúan profin tudtam bringát szerelni, folyton szétszedtem és összeraktam. Hétvégén az apámék a parkolóban autót szereltek, én meg a bringát. Anyám főzött. Az egyik keresztapámnak volt egy csodálatos versenybiciklije, de egyszer rákötötte a német juhászát, hogy majd tekerés közben sétáltatja – a kutya elrántotta, és mind a két csuklója eltört. Utána látni sem akarta a bringát, és amikor mentünk hozzájuk vendégségbe, nekem adta.

Ez milyen gép volt?

Szputnyik, orosz félverseny. Amikor kinőttem a bringázásból, elkótyavetyéltem. Most is egy Favorit és Szputnyik keverékéből összerakott versenybringával járok. Megint Óbudán lakom, ugyanúgy Szputnyikkal járok. Most a Pali szerel nekem, a Római lakótelepen. Nagyon szomorúan vettem tudomásul, amikor mondta, hogy egy kis olaszt is belerakott.

Bringa nélkül merre kalandoztak annak idején az óbudai srácok?

Az én lakótelepi lakásommal szemben most az Eurocenter van. Itt téglagyár volt, mégpedig az egyik híres téglagyár, ahová 1944-ben kiterelték a zsidókat. Ezt akkor még nem tudtam, később állt össze a fejemben, hogy a két téglagyár volt a nagy zsidógyűjtő. Az egyik helyén gyerekkoromban az UFC-pálya volt, ami most a Praktiker és a STOP SHOP a Bécsi út mellett, a másik az Eurocenter. Az elsőt, ami a Praktiker helyén volt, hamarabb lezúzták, de a másik sokáig megmaradt, élesen megvan az emléke, amikor fölrobbantották. Ott sokat bóklásztunk gyerekként. Olyan volt, mint egy sci-fi; beszöksz egy üres téglagyárba, ahonnan kinézel az egyik oldalon, és egy végtelen nagy lakótelepet látsz, a másik oldalon pedig gyönyörű tájat, hegyeket. Télen odajártunk szánkózni: először bent a dombokon, aztán fölmentünk a nagy hegyre, és onnan lehetett döngetni.

Nagyon brutál szánkópályák voltak, tízévesen lerongyolni a Kiscelli kastély mellől, az majdnem olyan volt, mint egy síparadicsom. Budapesti mércével az egy szánkóparadicsom volt. Ennél jobbat nem tudsz.

Amikor kinéztem az ablakomból, tele volt a domb, 100–150 gyerek nyüzsgött, mint a kis bogarak a hegyen. Olyan volt, mint egy Pieter Bruegel festmény. Távcsővel néztem, hogy ott vannak-e a haverjaim. Az a vicc, hogy olyan messziről is megismered a mozgásukról meg a hülyéskedésükről, hogy na, ott vannak. Szóltam anyámnak, felöltöztem, lementem, rohantam a szánkóval a Bécsi úton, aztán föl a hegyre. Ezek nagyon jó emlékek. Óbudát így raktam lassan helyre magamban. Teljesen mindegy, hogy milyen, hogy néz ki az a hely, ahová születtél, mert úgyis az vagy.