– Kezeit csókolom! Azt hittem már nem élem túl ezt a három hetet – köszönti egy megkönnyebbült vendég Szabó Éva nénit, aki rendes évi szabadsága után végre ismét kinyitotta a rántott csirkemájakkal és combokkal, omlós pecsenyékkel, szaftos kolbászokkal, ropogós héjú hurkákkal teljes földi paradicsomát.

A korgó gyomrú sorban együtt toporog az aranyláncos, kopasz és kigyúrt férfi a vasalt inges menedzserrel és a koszfoltos kezeslábast viselő fizikai munkással.

Két közös vonás biztosan akad bennük: tisztelettel beszélnek a vendéglátójukkal, és legalább hetente visszatérnek a Lacikonyhába. A szemüveges asszonynak mindenkihez akad egy-két jó szava. Arra is ügyel, hogy az étel mindig friss legyen, és a férfiaknak ne kelljen sokat várakozniuk. Mint mondja, ez a rend alapja, hiszen ha a teremtés koronája éhes, hamar a türelmét veszti, és egy kis hőzöngés sem áll messze tőle.

Éva néni cukrászként kezdte pályafutását, majd segédkezni kezdett a családi vállalkozásban. Pár héten belül a férjének be kellett látnia: a Lacikonyhát nem irányíthatja más, mint a felesége. – Itt évtizedek óta ugyanazt a minőséget adjuk, és ugyanazokat az ételeket kínáljuk – mondja Szabó Éva, a Lacikonyha vezetője. Háta mögött ötven éves vas katlanokban sülnek a hely finomságai: a pecsenye, a sült kolbász, a rántott máj és a rántott csirkecomb.

A házigazda egyetlen percre sem áll meg, ám miközben kiszolgál, süt és savanyúságos ládákat pakol, beszélgetni is marad ideje.

Fejből tudom a legtöbb vendégem nevét és azt is, milyen bánat nyomja a szívüket, de az örömeiket is megosztják velem. A fizikai erőm szerencsémre a mai napig nem hagyott el.

Egyetlen dologban érzem az idő múlását, hogy egyre rosszabb a memóriám – sóhajt picit Éva, majd a következő pillanatban lelkesen köszönti Hábetler András operaénekest, aki két lányát is elhozta az óbudai pecsenyéshez. – Kifogástalan ez a hely – mondja a művész. – Tíz-tizenöt éve járok ide, mert itt lehet kapni az ország legjobb rántott csirkecombját. Heti rendszerességgel ellátogatok a Lacikonyhába, mert az ízeken kívül azt a hangulatot is szeretem, amit csak ezen a helyen tapasztalok. Ebben a kis zugban összpontosul a békesség, a vasárnapi ebéd és a szeretet érzése. Itt közös nevezőre kerülnek a férfiak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül. Mint egy erős mamához, úgy térünk haza mindannyian Évike nénihez. Egy kolbász erejéig megszűnik a tér és az idő, az ember csak eszik, és határtalan boldogságot érez.

A kertben kinyúlva fekszik, hasát vakartatja Kerregő, a fekete cica. Évike néni mellett őt is minden vendég imádja. Kényeztetni csak simogatással lehet, ugyanis hiába az otthona a Lacikonyha, csak és kizárólag a macskáknak készült konzervet szereti. A simogatást azonban sohasem utasítja vissza: dörgölőzéssel, dorombolással jutalmazza, ami még a legkeményebb férfiszíveket is ellágyítja.

András, a rakodómunkás egy asztalnál ücsörög Péterrel, az irodistával. Látásból ismerik egymást, hiszen mind a ketten törzs­vendégei a helynek. Éppen valami viccen nevetgélve falatoznak, majd miután jóllaktak, külön mennek tovább a dolgukra.

– Szeretek ide jönni, itt szabad kisfiúnak érzem magam. Kézzel-lábbal ehetek, azzal állok szóba, akivel akarok, nem kell semmilyen társadalmi elvárásnak megfelelnem – mosolyog Péter. – Üvegpohárból adják a kávét, és a rántott csirkének sincs műanyag íze, mint a gyorséttermekben.

Soha nem hozom el ide a családomat, ez a hely olyan, mintha egy szeretőhöz járna az ember, itt sokkal több mindent szabad, mint otthon.

Este leülök a szépen megterített asztalhoz, kulturáltan elfogyasztom a feleségem főztjét, halkan elbeszélgetünk. Ezt az érzést is szeretem, de a Lacikonyhát ki nem hagynám az életemből.

A hely törzsvendégei minden napért hálásak, hiszen tudják, hogy az üzlet léte Évike néni aktivitásától függ. Ezért mindannyian azt remélik, az asszony még sokáig jó egészségnek örvend, és tűzhelyéről rengeteg finom rántott csirke kerül majd a vendégek asztalára.