Hogy került Óbudára az előadás?
Harsányi Mária, a Társaskör igazgatója talált meg minket – engem és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekart. A zenekarral első alkalommal szintén ezen a szent helyen találkoztam. Én Krúdy szövegeket olvastam fel, ők pedig muzsikáltak. Percek alatt barátságba keveredtünk, a következő alkalommal már énekeltem is velük egy jót.
Ami az estet illeti, engem régóta érdekelt a Seress-téma, ennek a zseniális figurának a sorsa, története. Ilyen szempontból megkerülhetetlen Müller Péter darabja, a Szomorú vasárnap, illetve annak legendás, Bodrogi Gyula–Voith Ági nevével fémjelzett előadásai az 1980-as évekből.
Tehát régóta érdekelt a dolog, és egyszer csak megérkezett ez a felkérés egy Seress-estre. Ráadásul nem a már létező darabra, hanem egy önálló műsorra, ami azért töltött el külön örömmel, mert ilyenkor szinte mindent a nulláról lehet kezdeni. Nagyon szeretem az olyan munkákat, amelyekhez valamit össze lehet szerkeszteni, meg lehet írni, föl lehet építeni, ki lehet találni.
A zenészekkel a tavalyi évad elején találkoztunk, nagyon kevés próbánk volt. Három-négy alkalommal összejátszottuk a dalokat, és aztán már el is jött a novemberi bemutató. Eredetileg egy előadásban gondolkodtunk a szerző születésének 125. évfordulója alkalmából. Azt a legmerészebb álmainkban sem reméltük, hogy még idén is teltházak előtt játszhatjuk majd. Szerencsére a közönség szeretete, érdeklődése az Óbudai Társaskör színpadán tartja a műsort. Nekem azóta is nagyon nagy örömöm van benne és a zenekarnak is. A közönség máig kitüntetett szeretettel fogadja az előadást. Hálás vagyok érte az Óbudai Társaskörnek és Harsányi Marinak.
Ezeken az estéken kiderül, hogy ezeket a dalokat az is ismeri, aki sosem hallott még Seress Rezsőről…
Igen, ez is nagy tanulság vele kapcsolatban. Rengeteg daláról már szinte nem is tudjuk, hogy azokat is ő írta. Lassan szinte népzenévé válik az életműve.
Ha 2015-ben az Óbudai Társaskör udvarán az ember eljátszik tizennyolc-húsz Seress dalt, azok egyszerűen ismerősek, a jelenben szólnak, ma is eleven húrokat pendítenek meg. Akkor is, ha valakinek fogalma sincs, hogy Seresst hallgat, egy kivételes alkotó és szerző műveit.
Róla mondták, hogy nem muzsikus, hanem zseni?
Igen, a Kispipa vendéglő egykori Seress vendégkönyvében sorakoztak a dedikációk. A walesi hercegtől Toscaniniig a legnagyobb méltóságok, államfők írtak bele.
Azt hiszem, ezzel mindent elmondott Seressről. Mindenféle zenei képzettség, zenei alapismeretek nélkül olyan dalokat komponált, amelyek túléltek nemzedékeket, történelmi változásokat, és itt vannak velünk 2015-ben is.
Ez az est nemcsak a zenéről, hanem Seress Rezső életéről is szól. Mennyire dolgozták fel az életrajzát?
Az est elején meg is említem, mert így pontos a műsor felkonferálása, hogy az esten lesz majd valódi és kitalált életrajz is egyben. Egy legenda keveredik itt, aminek nagyon fontos része az a bizonyos, Müller Péter által megírt színdarab, ami a ’80-as évek elején-közepén, amikor ez a színdarab született, életet lehelt a legendába, és ami utána elkezdte élni a saját életét.
Amikor Müller Péter a nyolcvanas években megírta a darabját, még sokan éltek, akik személyesen ismerték Seress Rezsőt.
Sokan éltek még, nyilván tudott beszélgetni ezzel-azzal, plusz hozzátette a saját termékeny írói fantáziáját. Mint egy másik alkotó elme, találkozott ezzel a jelenséggel. Amikor Müller Péterrel arról beszélgettem, hogy épp egy ilyen esten dolgozom, és pár gondolatot vagy momentumot idéznék a darabjából, ezért tisztelettel kérem, hogy járuljon hozzá, akkor azt felelte: igen, de természetesen tudja ugye, hogy nem minden úgy történt, ahogy én azt leírtam. Például már a születésének az időpontja is bizonytalan. Amikor az estre készültünk, a 125. évforduló méltó megünnepléseként, megkeresett egy Seress-életrajzíró, hogy a 125. jubileum valószínűleg nem stimmel, mert valójában nem is akkor született.
Mindaz, amit tudunk róla, és amennyit én is elmondok, az olyan kitaláció, ami akár történhetett volna így is.
Kinek a kitalációja? A kortársaké, akik ismerték, a körülötte kialakult városi legendákból táplálkozik, vagy pedig a szerző fantáziája hozta őket létre?
Azt hiszem, hogy is-is. Ahogy említette, a kortársak és a körülötte kialakult világ is sokat tett hozzá a legendáriumához. Én nem ismerhettem, de az elmúlt előadások során majdnem mindegyik alkalommal jött hozzám egy-egy idősebb úr vagy hölgy, aki azt mondta, hogy még látta, hallotta valahol. Valóban a korszak meghatározó figurája lehetett ő a pesti éjszakában…
Nem is fontos feltételes módba tenni, mert tényleg az volt.
Így van. Történetei, a szellemessége, a humora, az egész egyénisége és kivételes művészi érzékenysége miatt volt az.
Ez az, ami miatt ez az est létrejött, és amiért most mi is beszélgetünk. Ezért hallgatják a dalait sokadik alkalommal itt az Óbudai Társaskörben. Van Seress és van körülötte a Szomorú vasárnap, ez a kettő nem választható el egymástól. Persze az is érdekes, hogy a Szomorú vasárnap mint sláger miként él az emberek köztudatában.
A dalszerzők világában ő a Puskás. Egyetlen magyar szerző nevét sem ismerik többen a nagyvilágban. Nem tudom, hogy ez mennyire jó, de talán még Bartók Bélánál is többen hallották már Seress Rezső nevét.
Az ’50-es évek elején, amikor újra játszani kezdett, „azt a régi világot hagyjuk” jelszóval neki is volt egy eltiltási szakasza.
Azt mondja, szinte minden est után meglepik egy-egy történettel a nézők.
Valóban. A legutóbbi estén, amikor itt az Óbudai Társaskörben ezt játszottam, meghatottan és párás szemmel hozzám lépett egy idősebb úr, aki azt mondta: nagyon köszöni, bár ma biztos nem lesz képes elaludni. Tudnom kell – folytatta –, hogy ő Ausztráliából jött haza. Nem jár gyakran Magyarországra, de azért időnként hazalátogat, és ha már épp itthon volt, eljött megnézni ezt az estet. Annak idején – mesélte –, 1956-ban a Kispipában ette az utolsó szelet rántott húst, effektíve onnan vándorolt ki, ott szedte őt össze a teherautó. Amikor kilépett az ajtón, mögötte még zongorázott a Seress. Most is lúdbőrzik a hátam, amikor ezt elmesélem.
Seresst végigpofozta a történelem, születésétől a haláláig. Volt munkaszolgálatos, és hajkurászták Rákosi alatt is. Valahogy mindig ép bőrrel került ki a rettenetes pofonviharokból, egészen addig, amíg maga nem döntött úgy, hogy már elege van.
Emblematikus sors valóban. Ezt is magával hurcolja a Seress-sztori vagy a Seress-legenda, jellegzetesen kelet-európai élettörténet az övé. Egy kicsit bántja ez a rendszer, egy kicsit bántja az a rendszer, jobban bántja az a rendszer, jobban bántja ez a rendszer…
Ahogyan őt bántották, abba nagyon sokan belehaltak.
Mindenhonnan megkapja a magáét ez a történelem színpadán álló kis ember, de valahogy mégis végig alkotott, képes volt termékenyen fogalmazni. A Szomorú vasárnap című dal legendája tulajdonképpen a Seress-minőség esszenciája. Ez a dal a ’30-as évek közepén születik. Látszólag még nincs nagy baj, de már készülődik valami rettenetes tragédia a világtörténelem színpadán. Seress mint egy antenna működik, hiszen benne is, mint minden igazi művészben van egyfajta antenna-funkció. Valamit hamarabb érez, érzékel, amit felerősítve, máshogy rezonálva képes átadni az őt figyelő, hallgató, szerető közösségnek.
Érdekes a dal szövegírója is.
Igen, egy bűnügyi újságíróról van szó, úgy hívják őt, hogy Jávor László, aki, ha jól emlékszem, egy korábbi alkalommal már interjúzott Seress-sel. Sőt, talán az első interjúját is vele készíthette, és nyilván hallotta őt többször a Kulacsban, mert ebben az időszakban ez a helyszín, nem a Kispipa. A Kulacs egy New York Kávéház mögötti vendéglátó helyiség, ami most zárva van. Ez az újságíró elhozza egy szerelmi bánatában írt versikéjét Seressnek, mert azt gondolja, hogy ő írhatná hozzá a legjobb zenét. És egyszer csak a Kulacs gyötrődő, részeg hajnalaiban Seress megírja ezt a dalt.
Találnak egy embert, aki ezt megteszi, és egészen addig egy kiadónál dekkol a dal, amíg a korszak egyik emblematikus énekese, Kalmár Pál föl nem veszi a műsorára. Lát vagy inkább hall benne valamit, és onnantól kezdve szinte gombnyomásra és megállíthatatlanul megindul.
Akkor Magyarország zenei szempontból a mainál jóval előnyösebb helyzetben volt, hiszen ami itt sikeres volt, azt nemsokára Bécsben is hallották, aztán Németországban, majd egész Európában.
Azonnal nagyon sok nyelvre lefordították, gramofonlemezeken kiadták, majd a legnagyobb világsztárok kezdték feldolgozni. Ez ma is tart, hiszen pár éve még Björk is elkészítette a saját verzióját.
Müller Péter mesélte, hogy amikor Louis Armstrong játszott a Népstadionban százezer ember előtt, utána elment a Kispipába, ahol hajnalig mulatott Seress Rezsővel.
Tegyük fel, hogy ez igaz, és valóban így is történt. Ez csodálatos! Borzasztóan sajnálom, hogy nem találkozhattam vele személyesen, nem beszélhettem vele az életéről.
Annyira ne sajnálja, hiszen ha véletlenül lett volna módja arra, hogy találkozzanak, akkor már rég Fesztbaum bácsinak szólítanák.
Közben borzasztóan szeretem Seress akkori és mostani kerületét is, nagyon szeretem a VII. kerületet, bár nem laktam ott soha, de szívesen sétálok arra, és nagyon szeretem, ahogy ott lüktet a város szíve, elképesztően eleven városrész a VII. kerület.
Azért van olyan Seress-dal is, ami szorosan Óbudához köthető?
„Óbudán a legszebb lány a Fáni, olyan szép, hogy nem is igaz tán” – talán Óbuda csak a ritmus kedvéért került be a szövegbe, én mégis örültem, hogy van egy sor, amivel gyorsan haza tudunk jönni, egy picit ide tudunk kötődni.
Neki ez a vidék már külföld volt.
Valószínűleg. Ő maga többször is elmondta, hogy mindenféle baja támad, ha át kell jönni Budára. Úgy fogalmazott, hogy széltében van tériszonya. Nem nagyon hagyta el kedvenc VII. kerületét, talán csak akkor, amikor munkaszolgálatra vitték, kiszakították belőle.
Lehetett volna világsztár, nyugaton is több, mint jómódú ember, hiszen rengeteg jogdíja gyűlt össze Magyarországról elérhetetlen külföldi számlákon, de mégse ment el innen. Maradt, holott megutálhatta volna szülőhazáját a munkaszolgálat miatt, a nyilasok miatt. Megutálhatta volna ezt a helyet később is, amikor Rákosiék mindent tönkretettek, ami kedves volt számára: a polgári kultúrát, miliőt, azt a speciális alkotó légkört. De ő maradt a Kispipában.
Lehet, hogy többek között ez is hozzájárult egy olyan belső konfliktushoz, ami idős korában az öngyilkosságához vezetett.
Nem lehet, hogy egyszer csak úgy érezte, hogy túlélte saját korát, hogy ő itt már idegen?
Lehet, hogy volt benne idegenségérzet is, de az biztos, hogy valami óriási szeretetéhség munkált benne. Sok előadóművészre vagy „bohócra” jellemző, hogy másokat szórakoztatnak, kívülről nézve szellemes, sikeres, közkedvelt emberek, de saját személyes sorsukkal, boldogságukkal, kapcsolataikkal mégsem tudnak úgy sáfárkodni, hogy magánemberként is igazán boldogak lehessenek. A kérdésre visszatérve, hogy miért nem ment el innen, egy Müller Péter által kitalált mondatot vettem kölcsön: – Miért nem megy el Seress úr? – kérdezi tőle egy pincér a darabban. Erre ő a következőket válaszolja: „Tudja, mehet mindenki, mehet a hentes, mehet a mérnök, mehet a jogász, de a költő az nem mehet!”
A költőnek egyszerűen a közösségével kell maradnia. És ez nagyon szép. Egy hasonló gondolat jut eszembe: a Vígszínházban évek óta játsszuk a Padlás című színdarabot, és annak az egyik legszebb dalában a rádiós, a főhős énekli ezt a sort, a Fényév távolság című dalban: „… nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…” Szerintem Seressnek itt volt dolga és itt voltak álmai is. És ezek közül az álmok közül, azt hiszem, hogy nagyon sokat beteljesített, majd az egyik álom végén úgy döntött, hogy végleg átlép ebbe az álomvilágba. Amiről most beszélgettünk, ahogy keresgettük, keresgetjük a titkát, amit nem tudunk, azt a legendáiból, különféle morzsákból próbáljuk meg összerakosgatni. Megdöbbentő része a Seress-jelenségnek, hogy e köré a legenda köré ma is odagyűlik a közönség, és szívesen meghallgatja. Most, ahogy itt ülünk a kávézóban, és nézzük az Óbudai Társaskör kertjének üres széksorait, magam is azt érzem, hogy ma este is borzasztó nagy örömmel játszanám.
Mi lesz a darab sorsa? Meddig él az előadás?
Nekem az a gondolatom, és szerintem az Óbudai Társasköré is hasonló, hogy amíg itt, ezen a helyen van rá érdeklődés és van közönsége, addig itt marad, és ez az est kizárólag itt lesz látható. Ez az Óbudai Társaskör produkciója, a Társaskörben jött létre, a Társaskör miliője és közege nagyszerű otthont jelent számára, úgy az évad közbeni időszakban, mint adott esetben nyáron is. Egyelőre bizakodva várjuk a folytatást.
