Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, számomra sorsdöntő szereppel bírt a San Marco utcai épület. A hetvenes évek vége felé jártunk, jó tanuló, szorgalmas és szófogadó kislány voltam, az elvárásoknak maximálisan megfelelni akaró. Így történhetett, hogy az orosztanárom benevezett a kerületi orosz tanulmányi versenyre. A ház megnyitása után lehetett ez közvetlenül, a termek nagy világosságára emlékszem, új és idegenszerűségre, olyan modern volt, de leginkább arra, ahogy a torkomban dobog a szívem a feleletem előtt, majd az eredményhirdetésre: második lettem. Az első egy orosz anyanyelvű kislány lett, szóval így majdnem első. És ezzel eldőlt, melyik gimnáziumban tanuljak tovább, gondolom, pedagógus szüleim megkönnyebbülve sóhajtottak fel, nem kell más szempontokat mérlegelni, különben is az orosz nyelvtudás egyenlő a biztos jövővel, és még jó, hogy nem messze a lakhelyünktől van az ország egyetlen orosz tanítási nyelvű gimnáziuma, a Kőrösi.
Bár invitáltak ifivezetőnek, hamar hátat fordítottam az úttörőmozgalomnak, az Úttörőházba is ritkán jártam, leszámítva, amikor kötelező volt, az iskolai szalagavatókra például. Az is a San Marco utcában esett meg, hogy nem táncoltam palotást: nálunk olyan kevés fiú volt az osztályban, hogy nem jutott partner, és akkor még nem volt divat külsős fiúkat hívni.
Még néhányszor hallottam otthon a házról, édesanyám lelkesen járt ode az osztályaival a Seregszemlékre, de akkoriban nekem már nem volt személyes élményem.
Kimaradtak az életemből a ’90-es évek változásai, az ifjúsági ház diszkói, klubeseményei, mint ahogy a kerülettől is egyre jobban eltávolodtam. Orosztanár lettem, mondanom sem kell, de akkoriban már az orosz nyelvtől is elválasztott a rendszerváltás.
Aztán mégiscsak úgy hozta az élet, hogy húsz évvel később, már két kislány édesanyjaként újra óbudai lettem. Először velük léptem át újra a ház küszöbét: maradt, ami volt, egyszerű – túlságosan is – vasszerkezetes épület, nagy alumíniumkeretes ablakokkal, ami valahogy mindig a huzat érzetét keltette bennem. Valószínűleg a világ színesedése tette szürkébbé, mint ahogy az emlékeimben élt. Újra mindennapos látogatók lettünk az akrobatikus rock and roll révén, de a lányaim iskolái is gyakran szerveztek ide műsoros esteket, tanulmányi versenyeket. Egészen megszerettük megnyugtató állandóságát. Közelebb kerültünk a házhoz, fizikai értelemben is, közel tíz éve a mögötte lévő házba költöztünk. Látjuk minden nap, az évszakok változásában hol egészében, hol csak részleteiben, és én egyszer csak leugrottam egy-egy jóga foglalkozásra, flamencózni is szerettem, édesanyámat is elkísérem egy-egy szombat délutáni nyugdíjas előadásra.
Sokszor, főleg nyáron élvezzük a kiszűrődő muzsika hangjait: görög népzenét, tánczenét vagy éppen egy rockkoncert dübörgését.
Idén 40 éves a ház, ami egyrészt borzasztó, mert galád módon árulkodik az én koromról is, másrészt tisztes kor, komoly múlttal, büszkeségekkel, jeles nevekkel, szép és gazdag emlékekkel.
A ház igazgatónőjétől, Lőrincz Edinától év elején megbízást kaptam arra, hogy ezt az elmúlt 40 évet dokumentáljuk egy kiadványban, próbáljam megidézni, megírni a ház történetét. Sok szekrényt kipakoltam, beszámolókat, ügyeleti naplókat, rendezvények forgatókönyveit, több száz plakátot, meghívót, fotót néztem át, és egyre elveszettebben próbáltam valami koncepciót találni, egy szamárvezetőt, ami mentén elindulhatok. Olyan sok minden történt, zajlott itt a San Marco utcai házban a gyerekkorom után, hogy csak ámultam-bámultam, és a jegyzeteim egyre csak bővültek újabb nevekkel, programokkal, jelentős dátumokkal.
Ezekből a beszélgetésekből kibontakozik a ’80-as évek mozgalmi életének romantikája, finom lázongásai, mégis biztonságos és az elmúlt rendszer kiváltságait is élvező világa; aztán a ’90-es években a helyét kereső, önmaga megtartásáért küzdő intézmény képe, a piaci szemlélet begyűrűzése és az amatőr művészeti mozgalmak kitartása; a 2000-es évek túlélése és végül a 2000-es évek végi új lendület, amióta a számtalan, nívós gyerekműsoron kívül egyre több fővárosi szintű kiállítás, koncert, rendezvény hívja fel a figyelmet a házra. Mindez úgy, hogy 2008-ban döntötte el a harmadik kerületi önkormányzat, hogy a kerület kulturális centrumává teszi a San Marco utcai művelődési házat. Először három intézmény (az Óbudai Kulturális Központon kívül a Csillaghegyi és a Békásmegyeri Közösségi Ház) került közös irányítás alá Lőrincz Edina igazgatásával, majd néhány éven belül újabb két kulturális filiáléval – a kaszásdűlői 3K-val és a Civil Házzal bővült. Az elmúlt években felpezsdült Óbuda kulturális élete, a programoknak híre ment, az Óbudai Kulturális Központ neve rangot jelentően cseng, és szinte nincs hétvége, amikor ne lenne olyan program a kerületben, amit kár kihagyni.
Sok változás történt az elmúlt 40 év alatt, átalakuló, elhaló, megszűnő, elfelejtett intézményekkel és olyan helyekkel is, amelyek képesek voltak alkalmazkodni, változni, erőre kapni, mint a San Marco utcai ház. A szervezők munkája láthatatlan, a közönségsiker sem az ő nevük miatt olyan látványos. Lőrincz Edina igazgatónő a közművelődésben, kultúraszervezésben dolgozókkal kapcsolatos egyik beszélgetésünk alkalmával idézte ezt a Stendhal-mondatot az Érzelmek iskolája című regényből:
A San Marco utcai ház programjait, rendezvényeit valóban magunk mögött hagyjuk, mint a folyót átívelő hidat, miután átmentünk rajta. De magunkkal visszük a tudást, az élményt, az érzelmeinket.
A ház által szervezett kulturális programok generációknak jelentenek kikapcsolódást, feltöltődést. A 40 éves évfordulón is így van ez, újra eljönnek Óbudára kicsik és nagyok kedvencei: Zorán, Für Anikó, Badár Sándor, Verebes István a Hello Dollyt hozza, és lesz Sárdy-est, Bocskor Bíborka a Magashegyi Undergrounddal szerez örömet, újra lesz Cimbora verskoncert és Domi Bábszínháza. Nincs olyan vendég, aki ne dicsérné a családias hangulatot, a munkatársak segítőkészségét, szeretetteli odafigyelését.
Valamit tud ez a ház, amellyel immár negyven éve fűzi kerek történetté a különálló éveket. Házbéli rezgések, energiák szerencsés áramlása? Vagy tényleg csak a lelkiismeretes, elhivatott munka áll a háttérben? Talán nem is kell megfejteni 40 év megtartó erejének mibenlétét. Élni kell a lehetőségekkel, amiket ad a ház, és ünnepelni, mert van mit.
