Keresés
rovatok
séta | 2017 nyár
Fotó: dka.oszk.hu
Féja Endre: Óbuda írója
Újra a nyár uralkodik. Meleg napsugarak melegítik, aranyozzák Óbudát. A Selmeci út 25. szám alatti idős ház falán tábla tudatja: itt élt Halász Gábor harminc éven át. Ma már csupán az öreg házfal és a márványtábla fogadja a napsugarakat. Milyen régen volt, amikor utoljára csukódott be utána a ház kapuja! Negyvennégy évesen vitték a végső munkaszolgálatra, szellemi alkotó erejének teljében, ahonnét sosem tért többé vissza. A ház egykori lakója immár 72 éve távozott ebből a világból.

Szűkre szabott földi élete során Radnóti Miklóshoz hasonlóan kötődött hazájához és szűkebb környezetéhez, ami nála Óbudát jelentette. Innen indult iskoláiba, utóbb a Lónyai utcai Református Gimnáziumba, ahol tudását megalapozták. Egyes egyházi középiskolák, a fasori Evangélikus, a pesti Piarista, a Lónyai utcai Református – tekintet nélkül bármely társadalmi vagy felekezeti különbségre – otthont, erkölcsi tartást és tudást adtak a tehetséges fiataloknak. Így Halász Gábor ösztöndíjjal végezhette felső gimnáziumi éveit.

Óbudának nemcsak lakója volt, hanem egyben polgára, szerelmese és írója is. Nemcsak a Selmeci utca vidékét fogadta szívébe gyermekkorától, hanem az egész városrészt. Ahogy a Nyugat kritikusa, esszéírója lett, már 1935-ben megjelent írása, a Vázlat Óbudáról, s itt egy pillanatra meg kell állnunk: „rang” volt itt publikálni. Az értő és széles látókörű szerkesztők s maga Babits is nemcsak elfogadták, hanem maguk közül valónak ismerték el.

Szinte lehetetlen, hogy ne az Óbudáról szóló írásával kezdjük az emlékezést.

Már a bevezető sorai olyan hangulatot teremtenek, mintha Krúdy Gyula tollából fakadtak volna: a városrész megközelítése, jellege, sajátos képe, régi utcái, öreg házai és emberei.

Talán, ha hosszabb élet adatik néki, mint szépírót is megismerhettük volna. „Az óbudaiak itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házaikban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leánderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak, ott az óbudai Duna-part, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával…”

Krúdy Gyula a maga írói kifejezésmódjával közelítette meg ugyanezt a világot: „Óbuda földalatti része telve van régi városokkal, akármilyen mélyre ásnak, mindig régibb és régibb városokat találnak… a legrégibb város Európában… Óbuda az a hely, ahol jóformán minden érdemleges dolog a vendéglőkben történik, mert az embereknek nincs meg a kellő otthonuk, hogy odahaza is történhessék velük valami. Szűk kis odvakban, udvari konyhákban, félhomályos szobákban, rossz szagú kamrákban töltik az otthoni életüket. Itt nincs kert, nincs kastély, nincs szalón, mint a regényekben történnek… Azért sehol oly szükség nincs vendéglőkre, mint Óbudán…” (Etel király kincse)

Halász Gábor más szemszögből ábrázolja mindezt. Jártas volt az irodalomban, a történelemben, és a filozófia ismerője, emellett könyvtárosi alapossággal tudta, melyik témánál minek és hol kell utánanéznie. Gondosan, lineárisan fölépített „vázlat” az írása, ahol szorosan egymásba fűződnek a gondolatok: az utolsó pesti villamos távoztával „alszik a kis város, alszanak a jámbor polgárok; és vélük alszik, de hajnal reménye nélkül, az igényesebb és hivalkodóbb múlt is.” Ezután idézi fel a városrész múltját a római kortól kezdve, a török világon át a Zichy család tevékenységéig.

Történelem, korok és életformák változása, emberi sorsok tűnnek elő, köztük a szorgos sváb szőlőművelők, a braunhaxlerek letelepedése.

Történelmi forrásokra támaszkodva ír a múltról, s emellett érdekes és olvasmányos. Színesen gördülnek a mondatai, miközben olykor saját gyermekkori emlékeit is beleszövi. Végül pedig az itt élők, a nép sorsa, vallásuk és templomaik következnek. A reformátusok, amely vallásban ő is felnőtt, a katolikusok és a zsidóság, melynek hitközsége egykor itt volt az egyik legrégibb az országban, s „a katolikusok után ők voltak a legerősebbek Óbudán.”

Majd a tizenkilencedik századtól „a méltóságos Buda, a szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta… A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a millenniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.” Csak az írhatott így, aki erősen kötődött ehhez a világhoz, amely gyermek- és ifjúkorának színhelye volt.

Egész alkotói életművének méltatását, mely sajnos csupán szűk húsz évet ölel fel, nem adhatjuk e keretek között. Elsődleges értékét esztétikai, irodalomtörténeti munkái, tanulmányai, portréi és az esszéi jelentik, melyekhez külön adottságok kellettek: nyelvtudás, olvasottság, szelektáló képesség, folyamatok átlátása, tendenciák felismerése és megfelelő mértéktartás. Egyetlen ezeket tartalmazó kötete, Az értelem keresése már címében is jellemző: szellemi síkon egyedül a rációt, az értelmet tartotta az igazi értékmérőnek. Ezért is volt legnagyobb élménye a XVIII. század felvilágosodásának ideje. Sokan becsülték tudásáért, széles látóköréért: Babits Mihály, Szerb Antal, Illés Endre, Domokos Mátyás és Réz Pál nevével kezdhetnénk a sort.

Amikor az irodalomtörténet és a kritika vizsgálati, megközelítési módszereit elemezte, az írói portré, az arcképfestés elsődleges megalkotása mellett szállt síkra, akár a múlt alkotóiról, akár kortársairól volt szó, s ebből bontotta ki mondanivalóját: „A portré középpontja az élő személy, állandó háttere a mű. Az arckép karakterét a háttér adja meg.” Külön említést érdemelnek tehát a „portréi”, mert jellemző, akikről írt: Bessenyei, Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey, Szalay László, Széchenyi, Madách, Babits, Kassák, Illyés Gyula, Szerb Antal – többek között. Hatalmas munkát végzett a fiatalon elhunyt Justh Zsigmond 1939-ben előkerült, addig ismeretlen naplójának filológiai pontosságú közlésével; sajtó alá rendezte, és jegyzetekkel látta el. Meg akarta menteni, felmutatni a magyar múlt feledésbe merülő értékeit. Ezek közül az elsők a Berzsenyi lelkivilága, majd A bihari remete. „Bessenyei György már az udvari környezetben remete. Ő a filozófus, aki oly vallomásos gyakran tér vissza témáiban, a könyvmoly, aki a sok olvasástól gyűrött képpel és aggyal jelenik meg az emberek között.” A portrét pedig követi a munkásságát elemző majd’ harminc oldalas tanulmány.

A kritikusnál nem véletlen, hogy kiről ír: zömében oda fordul, ahhoz nyúl, akivel rokon vonást észlel, akinél a saját világából is meg tud nyitni egy kis „ablakot”. Így a tényszerű bemutatás és értékelés mellett az érzelmi azonosulás teszi még szemléletesebbé munkáját.

Szerény, fegyelmezett, önmaga iránt is igényes ember volt. Úgy vélte: az író tanulmánya egyben önvallomás is.

Kritikusi álláspontja mindvégig egyéni és sokáig megmásíthatatlan, csak utóbb hajlott némi módosításra, változtatásra.

A Nyugat folyóirat megszűnte után a Magyar Csillag lépett a helyébe, melynek állandó munkatársa lett, az első számtól az utolsóig. Műismertetések sorát és esszéket közölt, két igen értékes munkája az 1944-ben megjelent Továbbjutni! és A tiltakozó nemzedék. Mint a racionalizmus hívője, a saját esztétikai értékrendjéhez itt is ragaszkodott. A XIX. század vége is foglalkoztatta, több tanulmányt írt erről a korról: Európa és Magyarország társadalmi változásai, szellemi és filozófiai tendenciái s ezek hatása a mindennapokra. A főváros rohamos kibontakozása, építkezései, világvárossá fejlődése éppúgy érdekelte, mint e folyamatoknak a kultúrára és az emberek életformájára tett hatása.

Magyar századvég címen megjelent egy kis könyve, ahol előbb az angol viktoriánus korról ad szemléletes képet, majd erről tér rá a hazai, ferencjózsefi világra. „A századvég a polgárság ancien régime-ét jelentette… a polgári hitet bontakoztatta ki soha nem látott arányban, udvartól a népig… azt ünneplik, aki a maga erejéből valósította meg felfelé jutását… A nagy vállalkozások korát valójában nem a nagy egyéniségek teremtik meg, hanem uralkodó típusok: a tudósé, a nagyiparosé, a költőfejedelemé… A polgár alkotó munkája a lakáskultúra” – szemben az elmúlt korok arisztokráciájának váraival és kastélyaival.

Halász Gábor a polgári lét minden területét feltérképezte és megmutatta, a polgár lelkének minden rezdülését ismerte, Nyugat-Európában éppúgy, mint nálunk. Rámutat a polgár kettős arcára: a feltörekvőre és a felkapaszkodóra. Látja a polgárság válságát, ahogy a vagyonszerzést felváltja a következő generációk vagyon­élvezése, a feltörekvők küzdelmét az unokák fáradtsága. Bemutatja tehát a hanyatlást is: „a kapitalizmus bűnei megsokasodtak, erényei megkoptak, a demokrácia vívmányai gépies külsőségekké váltak, az elit megkevesedett, a tömeg megnőtt, a pezsdítő várost elnyelte az őrlő nagyváros.”

Izgalmas, sarkalatos változások kora volt ez a századvég. Végül mindennek a hazai vonatkozására tér: utal a mi polgáraink egyedi vonásaira, akik még a városban is megmaradtak kissé vidékinek. Mindezt elfogadó, megértő hangon teszi. „Friss, böjti szelek fújnak, amelyek majd pusztító viharrá fognak erősödni, de most, a századfordulón még jólesően, felüdítőn csípik, simogatják az arcokat.” Sok egykorú képpel, festménnyel idézte fel könyvében a végleg elsüllyedt századvég hangulatát. 1944 elején jelent meg ez a műve, amikor már tombolt az őt is nemsokára elemésztő „pusztító vihar”.

Esszéiben, kritikáiban, elemzéseiben a határozott, kategorikus megállapításai nem mindig fedték a valódi helyzetet, az utókor távlatából úgy véljük, hogy ítéleteiben akadnak kritikusi tévedései. Ez azonban még egy fiatal férfi világlátása;

Sajnos nem maradt ideje a későbbi évek változásait, formálódását végigkísérni, egyes alkotók életművének teljesedését megélni, a revideálás lehetősége nem adatott meg néki.

Már több mint hetven éve vége a háborúnak, s mégis újra és újra feltör a fájdalom, hogy az esztelen dúlás – az ország anyagi javainak megsemmisülése mellett – mennyi fiatal élet, mennyi magyar szellemi érték pusztulásával járt.

A balfi táborban a foglyok, a munkaszolgálatosok összezsúfolva, megalázottan, betegen, éhezve és fázva tengették napjaikat. Előbb Szerb Antal hunyt el, majd nemsokára az árokásásra és sáncmunkára kényszerített Halász Gábor halt éhen, szintén negyvennégy évesen. A negyvenhat éves Sárközi György, aki addig – a reményt élesztve – ott volt haldokló barátai mellett, pár nap múlva követte őket a jeltelen sírba. Mindnyájuknál az európai műveltség és látókör szoros egységben állt a magyarságukkal; tisztesség, becsület és maradandó művek jellemezték addigi pályájukat. Éppen olyan kegyetlen holokauszt-sors jutott nékik, mint szegény Pap Károlynak Bergen Belsen koncentrációs táborában. Már 1945 márciusában járt az idő, mindez mindnyájukat csupán pár hónappal a háború befejezése előtt sújtotta… Az elvesztésük okozta hiány nem pótolható.

Azóta pedig további sorsuk a lassú feledés, rosszul sáfárkodunk az értékeinkkel. Örök mementó az életművük és a végzetük. Sajnos Halász Gábor életművére is érvényesek mártírtársának, Sárközi Györgynek sorai:

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

                                                        (Esőcseppek)