Keresés
rovatok
rovatok
olvass! | 2016 nyár
Fotó: mediaklikk.hu
Féja Endre: Vallomás a háborúról
Emlékeket őrzünk a múltunkból, egész életutunkon végigkísérőket, melyek részint kedvesek, részint szívszorítóak. Tersánszky Józsi Jenőnek a szülőföld, Nagybánya világa és az első világháború tartozott ezek közé: képei, élményei feledhetetlenek. Az utóbbival nem volt egyedül, hiszen a XX. század elején eddig még nem látott pusztulás zúdult Európára és az emberek millióira. Ady Endrétől – Babits Mihályon át – Móricz Zsigmondig megrázó sorok születtek erről, s itt még csupán néhányukat említettem. Ady már a kezdettől megérezte a tragédiát: „Hogy zúg, zuhog, árad a nóta / Valamennyi vén fiú torkán… / Magyarok, öregek, nótásak, / Bakák, búsak: dacosan, hősön, / Puskaport még alig szagoltak, / De hősök már, mind hősön-holtak.” (Nótázó vén bakák)

Tersánszky 1914-ben, huszonhat éves korában vonult be önkéntesként. Először a galíciai frontot járta meg, majd utóbb, a sebesülése után Doberdó, Piave és az olasz fogság következett. Mindez öt évet vett el az életéből. Megrázó és meghatározó élmény volt, amely sok mindenre rádöbbentette. Szép és jórészt szomorú írásai születtek a háborúval kapcsolatosan: a Viszontlátásra, drága (1916), A margarétás dal (1929) és az Egy ceruza története (1938), a Piave melletti átkelés regénye. Egy ideig, még a háború elején, ha a körülmények megengedték, naplót vezetett a galíciai front eseményeiről, melyet élete végéig megőrzött. Hetvenöt éves korában, halála előtt hat évvel, e napló alapján készült el a Rekőt­tes című kisregénye. Megírta egy közkatona, Rekőttes Bálint történetét, aki a harmadik katonaévét szolgálta 1914-ben, a világháború kitörésekor. Még egyszer fölmerült a múlt.

Forrás: dka.oszk.hu
Forrás: dka.oszk.hu

A regény első öt részlete a galíciai frontot írja le, az 1914–15 telén lezajlott eseményekből merít, ahol saját élményei is szerepet kapnak. Megismerte és átlátta az Osztrák–Magyar Monarchia laktanyáit, értelmetlen katonai előírásait, elavult kiképzését, gyatra felszerelését. Párhuzamosan megismerte a társadalmat is: a fent lévőket, köztük a tisztikar egy részét. A történetet megszakítva többször megszólal az író: „Minden társadalomnak vannak úgynevezett beavatott körei. Ezek közé szivárognak ki a még beavatottabb vagy legbeavatottabb kör titkai, mint valami kohóból, ahol olykor förtelmek, gyalázatosságok fortyognak. A beavatottakon át értesül azután a társadalom alsóbb rétege, ha egyáltalán értesül. Jelenleg például Rekőttes és sok millió társa.” Az alul lévők pedig a bakák, valamint a szegény ruszin és lengyel parasztok, akiknek falvait és otthonait végigpusztította a háború. Tersánszky itt ismerte meg igazán „az embert” is. Naplójában is vall erről, a háborút így jellemzi: „A tábornokok rengeteg zsoldért semmit, a kiskatonák semmi zsoldért mindent.” „Egyetlen lehetőséget látok… Önkéntes zsoldosokkal vívatni. Pénzért lehet életet kockáztatni. Csendőrökkel vívatni a háborút.” (1915. március 19.) „Alapjában a dolgok egyszerűek, a rablógyilkos, aki pénzért öl, akár, hogy gyermekeinek vagy magának javait gyarapítsa, ugyanazt cselekszi, mint egy nemzet, amely háborúzik. De a háború még valamivel becstelenebb, mert nem az éhes tömeg dolga, hanem piócáié.” (1915. április 4.)

Bemutatja, milyen „kasztbeli” különbség van az egyes fegyvernemek között, hogyan különülnek el a gyalogosok, a tüzérség, a császárvadászok, a szanitécek és a menázs. A különböző nemzetiségű katonák is máshogyan élték meg ezt a háborút; akár a németek és a magyarok, s „a csehek nem hajlandók harcolni, mert elnyomásnak érzik magukon a német uralmat, és el akarnak szakadni tőle minden áron… Most ebben az orosz–osztrák viadalban fedezték föl azt a tényt, világosan, mire képesek a monarchia ellen.” Bemutatja a főtisztek körüli léhűtők sokaságát.

Láthatjuk az „állóháborút”, az egymással szemben húzódó lövészárkok életét télen, a tisztek, tiszthelyettesek és a bakák mindennapjait, megpróbáltatásait. Megismerjük az emberek megalázásának történetét, ahol sokszor a durvaság, a lélektelenség úri tempója dominál. Leírja az emberségéből kivetkőzött katonát a „hóhér” személyében, az akasztás történetében. Látjuk, hogy az élet-halál peremén hogyan vadul el az ember. Azonban az emberség, a megértés és az összetartozás érzését is bemutatja. Mindig az alul lévőkkel érez együtt és vállal közösséget, mert elsősorban közöttük lelhető fel a tisztesség. Karácsonykor a zászlós leállítja a géppuskát, és az oroszok sem lőnek. Énekhang tölti be a szemben álló lövészárkokat.

Tersánszky a nagy mesélő. Mintha futna a „meseszekér”, úgy gördülnek a mondatai. Az író a lineáris szerkesztés, az időrend megtartása mellett a mesélő hangján fűzi a történetet.

„De csak sorjában!” – mondja olykor: a mesélő „bája” az élet-halál közelében. Így a szelíd humor és a visszafogott erotika is könnyebben belesimul a történetekbe. A harctér minden borzalma dacára az életszeretet és a derű hatja át a sorokat. Ilyen a fogolyejtés története. Megismertet a halálosan sérült katona életösztönével, Liska György újonc sorsában. A vészben is ott az idill, a hit az életben és a megmaradás ösztöne. Megtaláljuk Tersánszky életfilozófiáját, hogy „élni mindig, mindenütt és mindenhogy érdemes.” A harctér világa sok apró epizódból áll össze, ám mindegyik történet egy-egy sűrített novella.

Forrás: szepiroktarsasaga.hu
Forrás: szepiroktarsasaga.hu

Kevesen és nem sokat írtak erről a regényéről, s bár nem a legjelentősebb írása a szerzőnek, de lényeges része prózájának: összegzése egy témakörnek és vallomás. Szerencse, hogy megszületett, főleg a hatodik fejezete. Az események után negyvenkilenc évvel feltört érzésekkel találkozunk itt, s egyben vall az alkotói módszeréről, a költészet hivatásáról. Emellett azonosít valós személyeket, a súlyosan sebesült nagybányai Szirti Lajost éppúgy, mint Rekőttes Bálintot, aki mellett Tersánszky az a titokzatos, „erősebbik önkéntes”, a szemtanú, a hitelesítő. Egy „öreg” katona tapasztalatainak és az idős író életfilozófiájának könyve.

Majdnem öt évtized után is feltör a lelkiismeret-furdalása: lelőtt egy orosz katonát, aki a szemben lévő frontszakaszon mászkált a dekungja előtt. Szinte az előírás, a háború „törvénye” alapján húzta meg a ravaszt. Eszébe jut, hogy ugyanolyan egyszerű ember lehetett, talán nős és családos is, akinek hozzá hasonló vágyai voltak, és egy élet állott még előtte. Mindezt egy akkor írott versébe szőtte be, és most ezt is közli könyvében. Az a Tersánszky, akit ifjúkorában az édesapja megrótt, amikor egy fenyőrigót oktalanul meglőtt a flóbert puskájával, és ezt egy életre szóló tanúságként őrizte meg. Utóbb pedig ilyenné „formálta” a háború az embert…

Itt fogalmazza meg Tersánszky az alkotás – ebben az esetben egyetlen – helyes módszerét, amit ő is alkalmazott.

„Az író nem akart elveszni fölsőséges elmefuttatásokban, ahogy, különösen a ma irodalmi modora, az események megérzékeltetésénél és megértetésénél elemzi és boncolja a lelkeket. Azért választotta a hősének egyszerű mesélését, a legősibb formát, amely önmagában hordja önmaga magyarázatát.”

Mindvégig ezt követte. Szegényebb lenne életműve a Rekőttes nélkül.

 

(Tersánszky Józsi Jenő: Rekőttes. Szerkesztő: Kajetán Endre. Magvető Könyvkiadó (Budapest – 1963), Vászon, 248 oldal)