Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2017 tél
Fotó: Szász Marcell
Szekeres P. Mónika
FELTESZEK EGY DZSESSZLEMEZT, ÉS ELŐ A DOBVERŐKKEL!
Patinás gyertyás a Bécsi úton
„A gyertyakészítés, így 37 év után, már csak hobbi! Szakmámat szeretem, de teljes értékű elkötelezettje már nem vagyok! Itt, hátul a műhelyem is eszerint működik! Üdvözlettel: A Patinás Gyertyás” – olvasom az ajtóra kitűzött, nem mindennapi üzenetet. Fehér Lajos engem is, mint minden betérőt, mosolyogva, kitárt karokkal fogad.

A váratlanul meleg fogadtatással még nincs vége a meglepetéseknek: az üzletben az egyik gyertyás polc tövében egy dobfelszerelés áll, a falakon körben pedig fotók, a legkülönbözőbb korú Fehér Lajos néz rám róluk, valamennyin zenésztársak és hangszerek gyűrűjében.

Gondolom, nem csak én ámulok, és sokan meg is kérdezik, hogyan lett a dobosból gyertyaöntő.

Bizony, pedig az is kacifántos történet, hogyan lettem dobos. Édesapám a Dorogi Bányász Fúvószenekar vadászkürtöse volt, édesanyám a helyi templomi kórus szólistája, karácsonykor mindig ő énekelte az Ave Máriát, így abban semmi meglepő nincsen, hogy szüleim engem is muzsikusnak szántak. Édesapám a saját hangszerét próbálta velem megszerettetni, de a frigy nem igen akart összejönni. Mondtam is: „Papi, amikor fújom a kürtöt, mindig szédülök.” Apám megijedt, csak nem asztmás ez a gyerek!? El is vitt a gyerekorvoshoz, a jó doktor hamar felállította a diagnózist: nem asztmás a kisfiú, csak nem akar fújni. Szüleim megkönnyebbülten csóválták a fejüket, apám kérdezte is, miért nem szóltam. Ezen felbátorodva kiböktem, én dobos akarok lenni! Így kerültem a dobok mögé már nyolcévesen Kaiser Jóska bácsi, a dorogi zenekar dobosának tanítványaként. Ma is vallom, minél fiatalabban kap hangszert a gyerek, annál jobb, ez megszelídíti, emberségessé neveli, és az élet más területein szintén nagy segítségére lesz. Talán nem is sejti majd, hogy felnőttként például a jó kapcsolatteremtő készségét szintén a korai muzsikálásnak köszönheti.

Dorog után Budapest következett?

Kis kerülővel. Először Budaörse kerültem, ide hívtak be katonának. Amikor az első napon sorakoztatták az újoncokat, gondoltuk, na, máris kezdődik a nemulass. De a kultúrtiszt közölte, az a parancs, hogy tánczenekart kell alakítani a laktanyában, úgyhogy lépjen ki, aki tud valamilyen hangszeren játszani. Kiléptünk vagy negyvenen! Persze, nem lehetett sunnyogni, másnap egy jól zongorázó tiszthelyettes meghallgatást tartott, hangszerenként. A dobosokat is tesztelte, elkezdett játszani tangót, tangóból keringőre, keringőből szvingre, szvingből polkára váltott és így tovább. S aki nem tudta elég gyorsan és pontosan lekövetni a ritmuscseréket, annak megköszönte.

Én kamaszkoromtól fogva jártam nemcsak Dorog, hanem a környék falvainak lakodalmaiba is muzsikálni az idősebb zenészekkel. A következőképpen festettem az esküvőkre karikázva: hátamon a nagydob, a csomagtartóra erősítve a kisdob, a cintányérok pedig a kerékpárvázra kötve. A lagziban aztán mindent kellett tudni játszani, ez segített hozzá, hogy ezreddobos lettem. Jó kis banda voltunk, két hónap múlva már mi húztuk a talp­alávalót a tiszti bálon, ahova bakák be sem léphettek. Végigdoboltam a huszonnégy hónapot, sohasem kellett folyosót felmosnom, elég volt kimondanom a varázsigét: Próba lesz!

Leszerelés után felbomlott az ezred tánczenekara?

Igen, legalábbis akkor úgy tűnt, kétévnyi közös muzsikálás után végleg elválnak útjaink. Én is visszamentem az Esztergomi Műszeripari Művekbe, ahol mechanikus műszerészként dolgoztam, mi gyártottuk Magyarországon az első elektroenkefalográf – közismertebb nevén EKG – készüléket. Három hónap múlva csörgött a telefon:

Molnár Ákos szaxofonos, akivel két évig együtt zenéltük a seregben, keresett azzal, hogy Baronits Zsolttal alapítanak egy progresszív rockbandát, és kellene egy dobos. Ez volt a legendás Syrius.

Ezután következett a Juventus együttes – a Véget ért egy fejezet című slágerünkre talán még ma is emlékeznek, akik a hetvenes évek elején voltak fiatalok. Sokáig dolgoztam session-zenészként is. A session – vagy más néven stúdiózenész – a lemezfelvételeken kíséri a szólistát; nemcsak a hangszeréhez kell remekül értenie, hanem tűpontos kottaolvasónak is kell lennie. Hála Kaiser Jóska bácsinak, én ezt is még gyerekkoromban, Dorogon megtanultam. Így olyan örökzöldek felvételén voltam közreműködő, mint például Máté Péter Ott állsz az út végén vagy Szécsi Pál Gedeon bácsi című dala, de Zalatnay Cini János bácsi pipája hátterében is én dobolok. S a jogdíjak még ma is érkeznek!

Amit itt felsorolt, az már szinte egy teljes életművet kitesz, de a gyertyaöntésről még egy szó sem esett.

Mert az még ezután következett! És azt is a zenének köszönhetem. Várkonyi Gyula barátom, akivel a Sakál Vokál tajgaiként sokat koncerteztünk a Műszaki Egyetem hajdani, híres E Klubjában, invitált Norvégiába zenélni. Trondheim városában dolgoztam, s itt beleszerettem egy gyönyörű, bolíviai származású lányba. Délutánonként megvártam a gyertyakészítő műhely előtt, ahol dolgozott, hiszen napközben ráértem, este muzsikáltunk. Feltűnő volt a magyar rendszámú Ladám, amellyel minden áldott nap ott parkoltam a kisüzem előtt; egy idő után a főnök rá is kérdezett a szerelmemnél, ki ez a fiú. Amint megtudta, hogy a Grand Hotelben játszom, amelynek a sörözője az ő törzshelye volt, szólt a lánynak: hívd be, ne az utcán várjon! Bejáratos lettem a gyertyaöntő műhelybe, a szememmel mindent lefényképeztem, de kívülálló maradtam, legalább is egyelőre.

És mi lett a gyönyörű bolíviai lánnyal és a szerelmükkel?

Lejárt a szerződésem Norvégiában, tovább kellett utaznom Svájcba, így nem igen tudtuk tartani a kapcsolatot. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a svájci szállodában, ahol zenéltem, a bárban egy hölgy keverte a koktélokat… aki több mint 37 éve a feleségem. Ő szervezte meg nekem még akkoriban, hogy egy svájci zenekar felvegyen, csakhogy éppen ezzel egy időben hívott haza, Budapestre a Syrius együttes vezetője: nem bírta tovább az akkori dobosukkal. Sopánka ugyanis, akinek nem véletlenül ez volt a beceneve, hol azért volt elégedetlen, mert sok a buli, hol azért, mert kevés. Én pedig azonnal igent mondtam, hiszen nagyon untam már, hogy minden este ugyanazokat a külföldi slágereket játsszuk, s a svájci zenekarral szintén ez folytatódott volna. A Syriussal azonban várt a színpad, saját nótákkal! Ez ’77 márciusában történt, a szerelmes svájci lány már májusban Magyarországon volt, miután otthon mindent fölszámolt. Utólag bevallotta, mindig is a dobosok voltak az esetei. Amikor haverjaim azzal ugrattak: persze, könnyű neked, te Svájcból hoztál magadnak feleséget, mindig így pirítottam rájuk: nem kellett hozni, jött ő magától!

A vándoréveket tehát felváltotta a fészekrakás…

Igen, a lányom maga is már kétgyermekes édesanya, s ugyan nem követett engem sem a zenei, sem a gyertyás mesterségben, de talán azért az nem véletlen, hogy az Iparművészeti Egyetemen tanult, és textilművész lett belőle. Szereti a gyertyák világát, érdekli is, de a ruhatervezés az ő hivatása. S ugyan én immár 37 éve foglalkozom ezzel, hazatérésem után még volt egy nagyon szép időszak, amikor zenélhettem a Syriusban, alapító tagja voltam, és amikor végleg feloszlott, szintén ott voltam. Ezután hívott Szigeti Feri a Karthágóba, azt mondta, minden készen áll, hogy új rockstílust játsszunk, csak össze kell ráznunk magunkat és a dalokat. Hát összeráztuk. Kerestek minket, koncerteztünk az Ifiparktól a gárdonyi szabadtéri színpadig, szinte mindenhol futott a szekér. Az énekesünk azonban váratlanul nem tért haza egy külföldi utazásról, akkoriban ezt úgy mondták, disszidált. Egy rockegyüttes frontember nélkül lekerül a zenei térképről, így mi is leállásra voltunk ítélve.

De engem olyan anyagból gyúrtak, hogy nem tudok hosszú ideig tétlen maradni, és egy reggel azzal a felismeréssel ébredtem, hogy minden megelevenedett a fejemben, amit a norvég gyertyaüzemben láttam.

Miért nem keresett egy új zenekart? Még egy laikus is tisztában van azzal, hogy a Syrius és a Karthágó dobosát mindenhol szívesen látták volna.

Igaz, de én vallom, nem kell egy életen át ugyanazt csinálni, bármikor lehet váltani, és szívből valami új felé fordulni. Autóval jártam a várost, minden fellelhető iparművészeti és háztartási boltot megkerestem, tanulmányoztam a gyertyakínálatot. Nem volt bonyolult feltérképezni, ugyanis mindenhol ugyanazt árulták: piros és kék gömbgyertyákat. Se más színt, se más formát. Ha nincs, kell csinálni – ezzel mentem haza, de előtte vásároltam öt kiló parafint és két kiló sztearint. Hála a norvég mesternek, tudtam, milyen alapanyagok kellenek. Otthon két nagy fazekat kineveztem gyertyaolvasztónak, és nekiláttam életem első gyertyáinak. Eleinte kakaósdobozba öntöttem, zsírkrétát használtam a színezéshez és a szövőiparban használatos úgynevezett felvető fonalat kanócként, mert azt tudtam, gatyamadzag vagy cipőfűző erre nem jó, minden füstöl, ami nem jó nedvszívó tulajdonságú, tiszta pamut. S ezután már hiába hívtak meg az újra alakuló Karthágóba, maradtam a gyertyáim mellett. Pedig mondták a fiúk, éhen fogsz halni…

A konyhából mikor tette át székhelyét valódi gyertyaöntő műhelybe?

Egy barátom édesapja, aki töltőtollbetéteket készített az óbudai Fő téren egy kis üzlethelyiségben, befogadott. Így lettem egyszerre igazi gyertyás és igazi óbudai. Amikor a kis műhelyt szanálták, átjöttem ide, a Bécsi útra: 34 éve vagyok itt minden nap, persze a hatalmasságoktól ehhez is engedély kellett. Egy emberöltőnyi idő telt el azóta, hogy bementem az akkori III. kerületi Tanács iparügyi osztályára a legszebb gyertyáimmal. A gyertyák nem igen érdekelték őket, a listájukat bújták, azt vizslatták, kell-e képesítés ennek a mesterségnek az űzéséhez. Nem kellett, így azt mondták, csinálhatom. Autodidakta módon fejlődtem, s hamar olyan technikákat alkalmaztam, amelyeket még Norvégiában sem láttam.

A zene, a dobolás nem hiányzik?

Nem, mert ma is dobolok. Azt, amit én szeretnék. Többnyire felteszek egy dzsesszlemezt, aztán hadd szóljon a dobkíséret! Szépen összesimul ez a gyertyakészítéssel: alkotómunka mindkettő. Az első saját dobfelszerelésemet, amelyet édesapámtól kaptam 1966-ban, szintén megmintáztam gyertyából. Van egy fényképem róla, a Kőbányai Ifjúsági Klubban ülök a hangszer mögött, amelyet az akkori szegedi ládagyárban készítettek, mert amolyan melléküzemágként ezzel is foglalkoztak. Gyertyából formázott dobfelszerelést a régi dobos kollégáknak is ajándékoztam, Bálint Pityu a Bergendy zenekarból, a Neoton Família egykori tagja, Bardóczi Gyula és az Omegás Debreczeni Ferenc, „Ciki” mind nagyon örült neki. Ezeket a különlegesebb darabokat – ilyenek a kavicsot formázók is – melegítő lámpa alatt gyúrom, egyszerű grill-lámpát használok, olyat, amilyennel a büfék tartják frissen az ételeket.

A horoszkóp ábrásat, a krémest vagy a macskakövet mintázókat műanyag vagy fémformába öntöm, egyedi darabokat készítek, amelyeket máshol nem lehet megtalálni. A csapolt sörrel teli korsó-gyertya például hihetetlen karriert futott be.

Halottak napján egy betérő úr kérte, olyat ajánljak neki, amelyet temetőbe vihetne, a barátja sírjához. Mutogattam neki a klasszikus darabokat, amelyeket erre az alkalomra szoktak vásárolni, de egyszer csak meglátta a söröskorsót, és felkiáltott: „Ezt kérem! Ezt nagyon szerette a haver.” Nemrégiben azzal nyitott be egy kereskedő, hogy valamennyi, a boltban fellelhető gyertyát megvásárolná, a nyomaték kedvéért elővett egy köteg húszezrest. Mondtam neki, nézelődjön, válasszon, darabonként minden eladó, de együtt a készlet senkinek sem. A hoppon maradt felvásárló legyintett rám, és kicsörtetett az üzletből, de még odasziszegte nekem: „Maga nem igazi üzletember!” Igen, nem vagyok igazi üzletember, én igazi gyertyás vagyok. S hogyan állhatnék meg a vevőim előtt, ha egyszer csak egy kifosztott bolt fogadná őket? A Gyertyás, akinek nincs gyertyája. Ki hallott még ilyet?!