Keresés
rovatok
rovatok
képsorozat | 2015 nyár
Fotó: Hamarits Zsolt
“Fényszülést levezető operátor”
Minyó Szert Károly fotográfiai táblaképeiről mesél
Serdülésem tájékán, a hetvenes években észlelhető volt a honi fotónak egy reneszánsza, és technikai boomja, apám is megvette a maga Zorki gépét, és kattintgatott szorgosan, engem is megérintett ez a csodálatos műfaj, olyannyira, hogy érettségi után fotográfiai tanulmányokba kezdtem 18 éves koromban megvettem életem első Praktica Nova fényképezőgépét…ezzel a kocka el volt vetve!

Indiában, Delhiben születtem, rendkívül védő, óvó környezetben. Nagy autóval vittek az iskolába, kinyitották előttem a kocsi ajtaját, hőség, fény és csillogás. Ugyanakkor a gyerekkorom úgy volt ritmizálva, hogy anyámékkal voltam egy vagy két évig, aztán távol tőlük a nagynénéméknél, egy bükki faluban, ahol az a helyi srácokkal jártam iskolába, játszottam, és éltem. Ez a fajta kettősség kialakult és megmaradt bennem, hogy maharadzsák jöttek a követségre a fogadások alakalmával, a szomszéd a fiatal Dalai Láma volt, köztes években meg néha a Bükkben a Lőkös Jánival fociztam a lucernásban, aztán engem is meg őt is megkergettek, és a tulajdonos ostorral ütött, és elért az a … ostor! Ezek meghatározóan távoli pontok, a teljes izoláltság és védettség és utána a totális életközeli és mégis boldog kiszolgáltatottság. Valahogy ide tudom kötni ezt a fajta távoli pontokból kiinduló érdeklődésemet, ami elnyúlt a fotótól a képzőművészetig.

Az idők folyamán ráébredtem, hogy ez a vizuális gondolkodás tulajdonképpen illusztrációja annak, amit megéltem. Életem is különféle egymástól távoli pontokról ered, és ezek a jelenben is találkoznak, és összekötődnek. Van egy szinkrongondolkodás. Talán sokunknál így van, csak nem mindenki tudja, meg nem mindenkinek szükséges ezt tudatosan áttekinteni. Nekem valamiért szükséges volt, és van bennem egy vágyakozás, hogy ezt tisztázzam.

A fotográfia misztériuma mindig vonzott, de amikor ránéztem a gyári fotópapíron látható fényképekre, azt éreztem, valami mást szeretnék produkálni. Valami nekem hiányzott a képekből. A fotó természetesen szuverén műfaj, vannak fantasztikus alkotások és alkotók, mindez folyamatosan és óriási mértékben hatott rám, ezzel egyidejűleg érdekelni kezdett, hogy miből is van a fotó, mi az a fényérzékeny anyag? Innen hosszú út vezetett odáig, amíg rájöttem, hogy a fotóanyaggal való munkálkodás egy teremtő gesztus. Egy fényérzékenyítő gesztus, és mint ilyen, egészen bámulatos a vonzereje számomra. Itt van ez az anyag, a fotó, ami úgy néz ki, ahogy kinéz, és én ezt valamilyen figurális vagy nem figurális dologgal gazdagítani akarom, megöntöm emulzióval, bekerül a technológiai sorrendnek megfelelő állapotába, és akkor létrejön rajta a végén egy kép. Egy valamilyen anyagból. Minden anyag másként viselkedik. Ez izgalmas abban a tekintetben is, hogy például a kő mennyire enged be? Egy fa mennyire enged be, és ha az az anyag nagyon bemegy a fa mélyére, akkor azt, hogy lehet technológiailag stabilizálni…(kezdetben un. sópapir kísérleteket folytattam) Ez bonyolult játék, és végtelen a variációk lehetősége. Az idők folyamán dolgoztam üveggel, fával, fémmel, azok kombinációival, komputeres technológiával, stb. Mára ez nagyjából sztenderdizálódott.

Az Óbuda-sorozat megrendelésre készült. Az A38 hajón működő K.Petrys Galéria állandó kiállítója vagyok, és korábban kiállítottam ott egy hajó sorozatot, azt a Bús Balázs észrevette, és megtetszett neki. Tőle jött a megrendelés egy sorozatra, amiben aztán én ezt az anyaghasználatot, ami a hajó féle sorozatban még nem volt jelen, ezt a kiteljesedett arany-ezüst gazdagítást meg tudtam valósítani. Ezen a módon most szerepel először. A megrendelés egy művésznek mindig jó tud lenni, mert tükrözi, hogy elhiszik, hogy alkalmas a feladat elvégzésére.

Ezeknél az óbudai képeknél a fát alapozom hajszálvékonyra kinyújtott metállapokkal, majd egy mixtion nevű anyaggal, és ez azonnal ad egy játékot. Ránézel a fényben, és van egy csillanása. Az emulzió cserzésétől kezdve millió paraméter van, amire figyelni kell, mert markánsan jelzi magát a selejt. A fát levágatom, hazahozom, kap három-négy fürdőt, élvédelmet, a hátsó rész, az első rész, utána a mixtion, arra kerül az ezüst, körbearanyozom, utána megint kap egy lakkot, ami által befogadóvá válik az emulzió számára, megöntöm emulzióval, hagyom kristályosodni, majd jöhet a nagyítás, azt fixálom, mosom, szárítom, és legvégül kap egy zárólakkot. Nagyon hosszú és macerás. Eljutottam olyan anyagokig, amelyekben ez a gondolat úgy ölt testet, ahogy nekem szimpatikus. Egyben a megjelenés is egyedi lesz. Egyedi fotográfiai táblakép.