Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2017 tél
Fotó: Máté Balázs
A. Horváth András
Föl kell fedezni a tanáregyéniségeket!
Beszélgetés Tiszavölgyi István pedagógussal
Tiszavölgyi István Óbudán született, Óbudán járt iskolába, és pedagógusként is mindig óbudai iskolákban dolgozott. Pedagógiai tevékenysége kiemelkedő jelentőségű Óbuda közoktatásában, amit Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2012-ben Óbuda Díszpolgára címmel ismert el.

Mi jut eszébe Óbudáról?

Óbudán születtem, és az életem tulajdonképpen minden percét gyerekként és később felnőttként mint főállású tanár itt, a harmadik kerületben, három iskolában töltöttem el. A Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában, ahol az oktatást és a nevelést tanultam meg a kiváló általános iskolai tanároktól, az Árpád Gimnáziumban, ahol igazgatóhelyettes, majd igazgató voltam húsz éven keresztül, és ahol először próbáltam a gyakorlatba átvinni a Kőrősiben tanultakat, utána pedig a Veres Péter Gimnáziumban, ahol iskolaalapító igazgató is lehettem. A kerületen kívül is dolgoztam ugyan, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen óraadóként tanítottam magyart mint idegen nyelvet, vizsgáztattam államvizsga-bizottságban történelem módszertanból, voltam Tarlós István polgármester főtanácsadója, de mindezt az óbudai iskolai tevékenységem mellett. Úgyhogy én születésemtől kezdve életem minden percét Óbudán töltöttem. Most már márciustól novemberig Badacsonyörsön élünk, de a téli hónapokat Óbudán töltjük feleségemmel.

Mikor kezdett tanítani?

A Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába kerültem az államvizsga után. Az 1956-os nemzedékhez tartozom, 1956 decemberében és 1957 januárjában a forradalmi események – nem így hívták akkor – miatt elmaradtak a félévi vizsgák, kollokválások, s azt mondták, hogy majd a tanév végén lesznek. De annyira zavaros volt minden az egyetem körül még márciusban is – a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalom miatt –, katonaság vette körül az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, hogy már az is kérdés volt, letegye-e a záróvizsgát az ember júniusban. Részben azért, mert nem készülhettek az egyetemisták, részben azért, mert nagyon sokan elmentek külföldre. Ez volt a nemzedékünk egyik válaszút elé kerülése. Én akkor úgy döntöttem különböző okoknál fogva, hogy itthon maradok. Egy nagyon kedves jó barátom, Zách Sándor azt mondta: „gyere velem Svájcba!” Lényegében együtt nőttünk fel, egy régi nemesi család sarja volt, ugyanazt az oktatást kaptuk, együtt jártunk általános iskolába, ő úgy döntött, hogy megy. Pedig akkor már felesége és gyereke volt, és a gyereket itthon kellett hagyniuk. Kemény döntések voltak ezek.

Hány éves volt ekkor?

1935-ben születtem, tehát 21 éves voltam. Úgy döntöttem, hogy nem megyek el. A döntések személyiségfüggőek, és azt szokták mondani, hogy az ember személyisége, a tulajdonságai, az élete, talán a végzete is megjelenik bennük. Itthon maradtam, és úgy határoztam, hogy 1957-ben leteszem az államvizsgát. Az évfolyam fele, ha vizsgázott, a többi halasztott, nem tudtak fölkészülni.

Mi a feleségemmel letettük az államvizsgát, és – merthogy III. kerületi lakosok voltunk – az oktatási osztály vezetőjéhez kerültünk hárman: a feleségem, még egy hölgy és én. Ránk nézett, úgy, hogy bele se tekintett a bizonyítványunkba, rámutatott a nőre, maga megy napközibe a Bécsi Úti Általános Iskolába, a feleségemnek mondta, maga megy a csillaghegyi Fodros Utcai Általános Iskolába, napközibe, maga meg megy a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába tanítani, merthogy én fiú voltam. Így kerültem oda. El kell mondanom, hogy mindazt, ami az én pedagógiám alapja – amit én is igyekeztem megvalósítani az életemben, munkásságomban –, a Kőrösiben tanultam. Akkoriban az általános iskolákban – miként tudom, hogy ma is – rengeteg olyan tanár volt, aki példakép lehetett. A Kőrösiből két tanárt említek. Az egyik piarista paptanár volt, magyar–latin szakos, Kovács László tanár úr, mi csak Laci bácsinak szólítottuk, neki oroszt kellett tanítania. Mindig egy leckével volt előbbre, mint a gyerekek. A másik Pekrényi Emil tanár úr. 1956 októberében megválasztották a Pedagógusok Tanácsa vezetőjének, ezért később el akarták távolítani a pályáról, de a tanítványai összefogtak, minek eredményeként megmenekült. Olyan szuggesztív ember volt… Ezt azért hangsúlyozom, mert minden iskolában vannak ilyen tanárok, csak föl kell fedezni őket. Számomra minden olyan pedagógiai felismerés, ami bennem él, ott alakult ki a Kőrösiben. Például az, hogy a pedagógusi és tanári munkának az igazi lényege tulajdonképpen az, hogy – és ezért is alapítottam nyolcosztályos gimnáziumot a Veresben – az ember végigkísérheti azt a csodát, hogy egy makrancos kisgyerekből, aki szétdobálja a könyveit, a ruháit, visszafelesel, rosszalkodik, hogyan válik olyan ember – és énnekem az a szerencsém van, hogy a döntő többség ilyenné vált –, aki az értékek világában mozog.

A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy rengeteg olyan tanítványom van, aki az általam legfontosabbnak tartott értékeket a valóságban létrehozza, gyakorolja. Az egyik, hogy hasznos akarjon lenni az ember, a másik az összetartozás érzése, a közösségi érzés.

Boldog vagyok, hogy általános iskolában kezdtem tanítani, ott tudtam felfigyelni arra, hogy a csodát végig lehet kísérni, hogy ezekből a gyerekekből hogyan lesz nek olyan felnőttek, akik értékeket képviselnek. Talán megfejthetetlen rejtély, de az biztos, hogy nagyon sok oka van. A tanulóitól, a tanáraitól, a légkörtől, a törekvésektől, nagyon sokféle dologtól függ, és éppen ez mutatja a tanári munka összetettségét, jelentőségét.

Amikor átkerültem az Árpád Gimnáziumba, ennek a közösségi gondolkodásnak a jegyében szerveztük meg minden évben, hogy a ballagáson legyen 25 és 50 éves érettségi találkozó is. Kivittük az ünnepséget az Amfiteátrumba, először az iskola fennállásának 75. évfordulóján, 1977-ben, sok száz fáklya világítása mellett, ami akkor azért nem volt veszélytelen dolog. Ott kaptam egy idős bácsitól egy kis érmet (az érem 1902-ben, az Árpád Gimnázium alapításakor készült) azért, mert az Árpádért annyi mindent tettem. Kérte, hogy fogadjam el, és majd adjam tovább annak, aki nálamnál is többet tesz az Árpád Gimnáziumért.

Azt az utat, amit én is segítettem törni a gyerekekért, emberségükért, magyarságukért, azt az utódaim, iskolavezetők, tanárok – akik között nagyon sok volt tanítványom van –, ők is járják. Ez nagy örömmel tölt el.

A Kőrösiben, az általános iskolában, ami később egy gimnáziumi osztállyal is bővült, kilenc évet töltöttem el. Az Árpádnak külön története van az életemben.

1966-ban kerültem oda, rögtön igazgatóhelyettesnek. Az Árpád Gimnáziummal súlyos gondjai voltak a kerületi pártbizottságnak és a Tanácsnak. Zavarta őket maga az Árpád Gimnázium – nevében is, szellemiségében is, és a külső körülmények miatt is, ugyanis abban az időben a főiskolák virágkorát éltük, és ennek jegyében egyszerűen meg akarták szüntetni az Árpádot. A feladatomat én abban láttam, hogy megakadályozzam ezt a folyamatot. A pártbizottság számára az is probléma volt, hogy sok olyan ember dolgozott az Árpád Gimnáziumban, akik az 1956-os forradalmat valamilyen formában megjárták. És ezek szerintem nagyon nagy emberek voltak. Ilyen volt például Litván György, ő volt az első, aki 1953-ban felállt a csepeli munkásgyűlésen, és azt mondta Rákosinak, hogy Rákosi elvtárs mondjon le, mert magában csalódott a nép. Rögtön ki is rúgták az akkori munkahelyéről. Litván György egyébként nagyon jelentős történész, az életművét érdemes lenne feldolgozni. Aztán ott volt Vészi János, Nagy Imre lányának a férje, és az általam nagyon szeretett Kériné Soós Júlia, az első szociológusok egyike, aki 1956-ban az ország összes börtönét fölkereste, barátait, tanítványait, vigasztaló szavakat, élelmet vitt, és hát egy csoda tanár volt. Tartottam róla avató beszédet, merthogy az Árpádban meghonosították, hogy a jelentős tanároknak emléktáblát helyeznek el az iskolában.

Ők az Árpádban tanítottak, amikor odakerült?

A tanítás nem egészen állt, mert Litván Gyurit például nem engedték tanítani, a könyvtárba dugták. Vészi Jancsi gyakorlati foglalkozást vezetett: volt akkor az Árpádban lakatosipari oktatás, amit nagyon nagy ötletnek tartottak. Soós Júlia tíz órában tanított, félállásban, mert folytatta a tudományos kutatásait. Amikor odakerültem, akkor rombolták szét az Árpád tornatermét, egész Óbuda legnagyobb tornatermét, ahol korábban csodálatos sport­élet zajlott. Mindezt azért, mert a főiskola terjeszkedni akart. A kérdés az volt, hogy az Árpádot hogyan lehet megmenteni, mert sem a tanárok, sem az iskola korábbi vezetése, még a legkiválóbb igazgatóhelyettes, Udvarhelyi Ágoston, Guszti bácsi sem mertek a napi támadások során az Árpád megszüntetésének folyamatával szembefordulni.

Tiszavölgyi István-díj

A középiskolai tanárok elismerésére Óbuda-Békásmegyer Képviselőtestülete 2013-ban díjat alapított. A díj névadója a kerület nagy tekintélyű, „iskolaalapító” pedagógusa, a kerület díszpolgára, Tiszavölgyi István. A díj elismerésként adományozható Óbuda-Békásmegyer középiskoláiban dolgozó azon pedagógusoknak, akik hosszú időn át tartósan és kiemelkedő színvonalon végezték nevelő-oktató munkájukat.

Én azt a stratégiát alakítottam ki odakerülésemtől kezdve, hogy mindenekelőtt az Árpád oktatói, nevelői munkájának a minőségét kell olyan szintre hozni, hogy nélkülözhetetlenné váljon. És meg kell mutatni az iskola múltját, sokoldalúságát, törekvéseit. Így születtek meg azok az ötletek, amelyek végül megmentették az Árpádot. Mindenekelőtt speciális tagozatokat hoztunk létre. Az angol és a német tagozat természetesnek tűnt, de nagyon büszke vagyok a speciális matematika tagozatra, ami a Fazekasban, a Berzsenyiben és az Istvánban volt csak Budapesten abban az időben. Melléjük sikerült az Árpádot felzárkóztatni. A kiváló matematika tanárok mellett az volt az érvem, hogy az előbb említett három gimnázium mind a pesti oldalon van, s a budai oldalon nincs egyetlenegy speciális matematika tagozat sem.

Lobbizások és bemutató órák után megadták a lehetőséget, és ez sokat lendített az Árpád színvonalán és vonzerején. És ami igazán jó, hogy ezek a tagozatok a mai napig működnek.

Így született meg Az Árpád Gimnázium története című könyvem is az iskola fennállásának 75. évfordulóján, 1977-ben. Természetesen egy ilyen könyvvel kapcsolatban politikai elvárások is megjelentek. Onnan kezdve, hogy azt mondták, hogy az Árpád Gimnázium története legyen csak évkönyv. De mondtam nekik, hogy ez mégis­csak 75 év. Az hogy lehet évkönyv?

A politikai elvárások szerint meg kellett emlékezni a könyvben dr. Tánczos Istvánról, aki 1930-ban végzett az iskolában, és a második világháborúban partizánként halt hősi halált, talán még a Szovjetunió hőse is volt. Egyébként a családját fölkerestem, nagyon rendes munkáscsalád volt. Betettük a könyvbe 1956 egyik mártírját, egy Várkonyi György nevezetű fiút is, aki tulajdonképpen áldozat volt, mert parancsra kellett cselekednie, ő a Köztársaság téren halt meg. De betettük Pálffy György képét is, ami akkor áttörésnek számított, mert Pálffy Györgyöt kivégezték, annak ellenére, hogy baloldali ember volt. A KISZ-t még 1969-ben Pálffy Györgyről neveztük el, bár Pálffy György a kommunizmus áldozataként is értelmezhető volt. Ebben a szellemben született meg az Árpád megmentésére az a törekvés is, hogy a régi diákokat mozgósítsuk. Létrehoztuk az Öregdiákok Baráti Körét, amelynek az elnöke Sinkovits Imre lett, és a legkiválóbb emberek voltak tagjai.

Írt Az Árpád Gimnázium története című kötetébe visszaemlékezést Szentkuthy Miklós is, aki ott tanított. Volt-e valamiféle hagyománya az iskolában?

Szentkuthyra úgy emlékeznek az általa tanított diákok – és aztán ez élt tovább –, mint a tanári nagyvonalúság és a tudás megtestesítőjére. Ő az a tanár volt, aki csodálatos előadásaival, óráival tudott hihetetlen nagy pedagógiai kasszasikereket aratni. Mindenki szerette. Ugyanakkor nagy „hóhányó” is volt, de ezt is elismerésként mondom. Szemben volt az iskolával az Arany Bárány Étterem, Szentkuthy ott ült lyukasóráiban. Czikora bácsi volt a pedellus, amikor én odakerültem, ő volt az, aki mindig átment az Arany Bárányba, és szólt Szentkuthynak, hogy tanár úr, helyettesíteni kell! Szentkuthy fölhajtotta az italát – még ami volt –, és átment. Ilyen egyéniségekre szükség van.

Szentkuthytól én azt tanultam meg az árpádisták által körülvett világból, az öregdiákoktól, hogy a jót kell meglátni, mert az viszi előre a dolgokat.

Az Öregdiákok Baráti Köre szintén nem tetszett a Tanácsnak és a pártbizottságnak, mert a társadalmi szervezetek tiltottnak számítottak az aczélgyörgyi „három T”-ben (Tiltás, Tűrés, Támogatás). De aztán mégis belementek, s a mai napig működik az Öregdiákok Baráti Köre. A mai igazgató, Gyimesi Róbert kitűnően viszi tovább az egész iskolát. A színvonalemelést és a gimnázium szellemiségének kialakítását szolgálta az is, hogy a régi és a megújuló tanári kar is kiváló tanárokból, pedagógusokból állt. A régi tanárok egy másik tanári világot képviseltek, de más volt az anyagi és a társadalmi megbecsülésük is – a háború előtt felnézhettek a tanáremberre. Csak egy példa: mondom Rácz Elemér tanár úrnak – német, latin, történelem szakos volt –, hogy Elemér bátyám, nem jött be az egyik tanárunk az iskolába, itt kellene maradni a tanulószobán délután. Azt mondja Elemér, tudod, István nem tudok itt maradni, mert nekem fontos elfoglaltságom van három óra után. Kérdezem, nem tudod áttenni? Azt mondja, nem, mert kettőtől háromig mindig alszom, és háromtól Cicerót olvasok. Tudod, Cicerót nem lehet fáradtan olvasni…

A lényeg az, hogy sikerült megvédeni az iskolát. Akkoriban minden évben megjelent, hogy a gyerekek hány százalékát vették fel egyetemre az egyes iskolákból. Az Árpádot sikerült felhoznunk nagyon mélyről a 16. helyre. Ez volt a legjobb eredményünk. De nem tudtuk visszaszerezni az épületet. Ezt később Tarlós István erőfeszítésével sikerült elérni. Odaadta az egyik általános iskolát a főiskolának, ami csodálatos lépés volt. Egy alkalmat meg is ragadtam, és azt a kis Árpád jelvényt, ami akkor éppen 100 éves volt, a baráti kör előtt továbbadtam Tarlós Istvánnak, mert az Árpádért ő tette a legtöbbet.

Amikor úgy éreztem, hogy az Árpádban befejeztem, elértem, amit el akartam érni, akkor jutottam arra a gondolatra, hogy egy új iskolát akarok csinálni. Lemondtam az igazgatói állásomról, és megpályáztam az akkor alakuló Veres Péter Gimnázium igazgatói állását. A Kőrösi meg az Árpád tapasztalatait összegezve építettem fel egy új iskolát, aminek egyik alapgondolata a szerkezetről vallott elképzelésem volt. Akkoriban a 12 éves tanulói időszakot annyi felé osztották, amennyi felé lehetett. Volt 4+8, volt 6+6, volt 8+4, volt, aki 10+2-t akart (ez a szovjet rendszer). Én a nyolcosztályos gimnáziumi rendszert alakítottam ki – és ebben Tarlós István úr támogatását is bírtam – az országban másodiknak Hoffmann Rózsa után, aki a Németh László Gimnáziumot vezette. A mozgatórugó az volt, amit a Kőrösiben tanultam, hogy tényleg csodálatos dolog az ötödiktől végigkövetni érettségiig a diákok életét és sorsát. Voltak tanárok, főleg a gimnáziumban, akik húzódoztak a nyolcosztályos gimnáziumi rendszertől, de meggyőztem őket, és elfogadták. Azt gondoltam, hogy a nyolcosztályos gimnázium nagy előnye, hogy nyolc évre osztja el azokat az ismereteket, amelyeket az oktatásnak nyújtania kell, úgy, mint ahogy egy épületen végig lehet vezetni a gyerekeket, ahol sok kis ablak van – mindegyiken ki tud nézni, és ki tudja választani azt, ami számára a legfontosabb.

Azt gondoltam, hogy az iskolának sokszínűnek kell lennie. A tantárgyak mellé be tudtuk illeszteni a néptáncot és a számítástechnikát, amelyeket a fővárosban elsőnek vezettünk be az önkormányzat segítségével.

Még Commodore 64-eseket használtunk. A mindennapi sportot mint közösségformáló erőt kiemelten kezeltük. Négy nyelvet tanítottunk. A zenei oktatásban fontosnak tartottam, hogy mindenki tanuljon meg C-furulyán játszani ötödikben, hatodikban, és hogy legyen zenekar, de behatárolt volt a tanárok száma. Én bevezettem azt a rendszert, hogy nem kell takarító, csak a folyosókra, a tornateremre meg a tanárira, minden osztály saját maga takarítja az osztálytermét, és ezekre az állásokra tanárokat vettem fel. Volt olyan tanár, akinek a neve be volt írva takarítónak, dr. akárki. Kérdezték az önkormányzatnál, hogyhogy takarít, hát mondom, takarít, ebből él. És kérdezik, hogyan takarít, mondom, vannak problémák, de elmegy. A zenetanárokat, tánctanárokat csak így lehetett alkalmazni. Hivatalosan egy énektanár volt, de valójában három, csak ők takarítói státuszon voltak.

1986-ban indult a Veres négyosztályos gimnáziumként, és amikor 1990-től lehetett, átálltunk a nyolc­osztályosra, de fenntartottunk egy négyosztályos évfolyamot is. Én úgy érzem, hogy ezek az intézkedések meghatározták az iskola belső világát. A tanulók jogainak és kötelességeinek egyensúlyát igyekeztünk megtartani, méghozzá oly módon, hogy ötödikben és hatodikban két évig a kötelességek dominálnak, például reggel 8-tól délután 4-ig vannak benn a gyerekek az iskolában, a délutáni órákban a tanulószobát megszüntettük, és tanórákat tartottunk, amelyeken kötelező volt részt venni. Utána nőtt a tanulók szabadsága azzal, hogy kötelezően választható lett a délutáni foglalkozások közül kettő. Ezekhez csatlakozott még számos olyan dolog, amelyekben a kötelességek megtartása mellett a gyerekek szabadsága tovább nőtt, megszűnt a kötelezően választható foglalkozás, és helyette a délutáni foglalkozások szabadon választhatóak voltak.

1987-től megszerveztük a történelemtanárok országos konferenciáját. Két oldalról is volt indíték, egyrészt a történelemtanárok között érlelődött, hogy a regnáló történelemszemlélet nem hatékony és nem igaz. Másik oldalról Glatz Ferenc – aki akkor éppen miniszter volt – felismerte, hogy a történelem tanításával valamit kezdeni kell. Hat éven keresztül szerveztük a konferenciát minden évben, óriási érdeklődés mellett. Szerintem itt kezdődött egyfajta oldódás a történelemtanításban, ha tetszik, akár a rendszerváltásnak is részeként. Olyan személyek vettek részt a már említett Glatz Ferencen kívül, mint Kardos József vagy Kosáry Domokos, az Akadémia elnöke, aki ott fogalmazta meg – ő is óvatosan –, hogy nem lehet elfogadni azt, hogy minden történelmi eseményhez, folyamathoz, annak a megoldásához ugyanazt a kulcsot használjuk. Évente 500-600 résztvevő volt a konferenciákon. A szervezőmunkát a Veres Péter Gimnázium végezte, és annak, hogy nem az Akadémián, nem valamilyen tudományos körben tartják a konferenciát, hanem egy gimnáziumban, külön üzenete volt. Kosáry Domokos meg is jegyezte, hogy a Veres Péter Gimnázium beírta magát a történelembe.

Amikor a Veres koncepcióját alakítottuk ki, akkor nagyon komoly gondolattal mérlegeltük, hogy vajon nem olyan iskolát kellene-e építeni, ami szakképzést is ad. A mai oktatási irányzatban a szakmunkásképzés döntő fontosságúvá vált. Aztán végül mi amellett döntöttünk, hogy egyetemre készítünk fel, és végtelenül boldog vagyok, hogy Papp György, a jelenlegi igazgató ugyanígy folytatja, sőt tovább is fejlesztette.

Meglepte-e 2012-ben, hogy Óbuda díszpolgárává választották?

Igen, meglepett. Nem számítottam erre, ma sem tudom, hogy kik terjesztettek fel. Nagyon nagy elismerésnek tartom. De csak felerészben tulajdonítom magamnak ezt az elismerést, mert ehhez szükség volt a mindenkori kollégáim munkájára is. Valamint arra is, hogy ennek a kerületnek a vezetői mindig odafigyeltek az oktatás helyzetére. A régi rendszerben Kurilla József, a tanács­elnök-helyettes is valóban sokat segített. Azt pedig bizton állíthatom, hogy az óbudai önkormányzatban a polgármesterek az oktatásügyet kiemelt ügyként kezelték. Tarlós Istvánról már volt szó, és róla tudom, hogy végtelenül tiszteli a tanárokat. Az elvi kérdésekből nem volt hajlandó engedni, volt is ebből konfliktus, de rajongott az Árpádért. Az, hogy vette a fáradságot a gimnázium épületének visszaszerzésére, hogy létrehozta a Karádi Károly-díjat, hogy Sinkovits Imre szobrát az önkormányzati irodája elé tetette, mind az Árpádhoz való kötődést jelenti. Bús Balázs, a mostani polgármester szerintem nagyon jól végzi a dolgát, én nem udvarolni akarok neki, mert nekem már semmi érdekem, nem lehet rám fogni, hogy valamilyen számításból mondom ezt vagy azt, persze soha nem is volt így. Nagyon hálás vagyok Bús Balázs polgármester úrnak azért is, mert az én elismerésemben az Árpád Gimnázium és a Veres Péter Gimnázium munkájának elismerését érzem, és látom, hogy megbecsülik ezt.

Boldog voltam, amikor megkaptam a kitüntetést. Tudja, ez olyan dolog, amikor az ember az út vége felé jár, rendezgetni akarja az emlékeit, a dolgait, és én azt mondom, hogy a saját pályafutásommal az én világomban elégedett és boldog vagyok, és igyekszem bölcsen tudomásul venni azt, amit József Attila úgy fogalmazott meg Kész a leltár című versében: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”