Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2015 nyár
Fotó: Koncz Tímea illusztrációja
Gyimesi László: A kétnyelvű macska
(részlet egy soha el nem készülő regényből - 1. rész)
„De adj neki nyugodtan két deci édes vörösbort, az olyan, ugye, mint a számoszi. Tamás muskotályosra vágyik, ha jól látom, Burma sört inna, és ha visszajön a két felderítő, nekik is azt adj. Pofapénz kóser szilvát szeretne, ha nem tévedek.”

Április elsejére virradt, mégsem volt kedve senkinek viccelődni. Még üres poharak sem álltak a faház asztalán.

– Azt tudjátok, hogy az óbudai macska kétszer olyan okos, mint mondjuk az újpesti? – próbálkozott Balogh Tamás.

– Tudjuk – legyintett Gutentág.

– Honnan tudnátok?

– Tőled, te eszenagy. Ezerszer elsütötted.

– Biztos nem figyeltem – szánta meg Tamást Tóbi, a csapos. – Hogy van ez az óbudai macskával?

– Több nyelven beszél, úgy éljek, azazhogy ért, ugye – vigyorodott el Balogh Tamás. – Svábul is hallgat a siccre.

– Na, azt megnézném – szólalt meg Rabbi.

– Megnézheted – kapott a szaván Tóbi. Itt a szomszédban lakik a doktor cirmosa, tegyél vele egy próbát.

A doktor kertjében valóban ott sütkérezett a macska. Ki is tódultak mind a kerítéshez.

– Na jó, próbálkozzunk! – csóválta a fejét Gutentág. – De ki tudja, hogy mondják svábul, hogy sicc?

– Ahogy magyarul, csak escéhával írják – vélte Pofapénz. – A végén meg a két cé helyett tézé van.

– Aha – nyugtázta Balogh Tamás.

A macska élt a gyanúperrel, hogy ellene készül valami, felállt, begörbítette a hátát, indulni készült.

– Most mondd – szólt Gutentág –, mert elmegy! Ez olyan, még magától elmegy.

– Sicc – mondta halkan a Rabbi. A macska megtorpant.

– Sicc! – kiáltotta Gutentág. A cirmos sértődötten eloldalgott.

– Németül jobban értett – állapította meg Balogh Tamás.

– Honnan veszed? – kételkedett Tóbi.

– A Rabbi magyarul mondta neki, Gutentág meg svábul – magyarázta Pofapénz, a leendő lottókirály.

Mivel a macska véget vetett a kísérletnek, visszaülhettek mind a faház teraszára.

Burma közeledett, a kiérdemesült filmrendező.

– Mi van veletek, senki sem iszik semmit? – csodálkozott.

– Nem értünk rá, kérlek, kísérleteztünk – világította meg gyorsan a macskanyelv problémáját Balogh Tamás, a hajdani gázgyári kemencés.

– Értem – dörmögte Burma. – Nektek sincs pénzetek.

– Megszűnt a segély, közmunka van – sóhajtotta Rabbi. – Mi meg nemigen vagyunk közmunkás-típusúak.

– Te mindig is közadakozásból éltél – vigyorgott Gutentág. – Azt nem veszélyezteti semmi.

– Még nagymisekor is langyos már a hívők adakozókedve, az evangélikusoknál meg legutóbb összesen három ötforintost kaptam…

– Csak Sunya üzlete a régi – intett az épp belépő önkéntes piacfelügyelő felé Burma.

– Ne hidd. Nemigen vesztik el a tárcákat mostanában, még az öregasszonyok is roppant vigyáznak, alig van mit megtalálnom – mondta üdvözlés helyett Sunya, aztán Balogh Tamáshoz fordult.

– Beteg nálatok valaki?

– Hát a lépcsőházban vannak öregek, de tegnap különösebben senki sem panaszkodott. Miért?

– Előttetek áll a mentő – vonta meg a vállát a piacvizsgáló. – De lehet, hogy Tanárúr többet tud.

Tanárúr épp átvette brendijét a kötelező kísérővel, tálcán, ahogy illik, s odaült Burma mellé.

– Üdvözlet az uraknak – nézett körül. – Miről tudok én többet?

Grafika: Koncz Tímea

Sunya is alaposan körbenézett.

– Hát urakat nem látok itt, mindegy, hagyjuk, de te biztos ott jöttél el a Baloghék kapuja előtt.

– Hol máshol? – csodálkozott Tanárúr. – Épp Tamás ablaka alatt mentőautóba toltak be egy hölgyet, jól be volt műszerezve. Menet közben is dolgoztak az újjáélesztésén. A mentőtiszt valakinek hátraordította, hogy a Margitba viszik.

– Erről beszélünk – villant Gutentág szeme. – Gyere, Sunya, nézzünk utána a dolognak!

– Mi a fenének? – vonakodott Sunya, de a heves sürgetésnek mégsem állt ellen, s máris ott sietett a néhai csónakház gondnoka nyomában a lakótelep széle felé.

– Nem láttad, ki volt az? – kérdezte halkan Balogh Tamás.

– Hogy láttam volna? – csodálkozott Tanárúr. – Még ha figyelek is, akkor se tudtam volna a sok cső meg kábel között megállapítani, hogy ismerős-e.

– A Pintér néni szíve eléggé vacakol – találgatta Tamás. – Olyan nagyon kövér öreglány volt?

– Nem hinném, de nem tudom – tárta szét a karját Tanárúr, és végre a brendijéhez nyúlt. – Ti nem isztok?

– Ecetből adja ma a fröccsöt a Tóbi, kinek kell az? – fintorgott Pofapénz.

– Értem – biccentett Tanárúr. – Mindenkinek, amit kér! – fordult Tóbihoz. – De éljenek az urak az önmérséklet erényével.

– Én egy almuskát kérek – jelentkezett a Rabbi.

– Mit? – értetlenkedett a csapos.

– Volt olyan vagy ötven éve – emlékezett Tanárúr. – De adj neki nyugodtan két deci édes vörösbort, az olyan, ugye, mint a számoszi. Tamás muskotályosra vágyik, ha jól látom, Burma sört inna, és ha visszajön a két felderítő, nekik is azt adj. Pofapénz kóser szilvát szeretne, ha nem tévedek.

– Én is azt – biccentett Tóbi, s elkezdte kimérni az adagokat. Alig ért a végére, már ott is lihegett a két önkéntes kiküldött.

– Baj van, nagy baj – kezdte Sunya.

– Ülj le, Tamás! – Gutentág egy széket húzott a muskotályosát szorongató Balogh Tamás alá.

– Mi a baj? – kíváncsiskodott Pofapénz, de a többiek kezében is megállt a pohár.

– A Bözse… Vele van baj – dadogta Gutentág.

– Haldoklik szegény – egészítette ki Sunya. – Őt vitték el a mentők.

– Az én Bözsémet? Az én feleségemet? – omlott össze Balogh Tamás. – Az nem lehet, az lehetetlen, otthon főzi a farhátat, most búcsúztam el tőle, órája sincs, az nem lehet.

– Légy erős, Tamás, most jövünk onnan… – folytatta Sunya, egyet csettintve. – Az orvos mondta, még ennyi esélye sincs.

Balogh Tamásból kirobbant a zokogás. Mondott is, nem is valamit, Tanárúr így rakta össze magának a mondatait.

– Miért éppen a Bözse? Miért nem én? Ő egy angyal, nem is tudjátok, mennyire az! Én éppoly gazember vagyok, mint ti, még a Sunyánál is nagyobb, nekem kéne kilépnem ebből a világból… Mi lesz most már vele, mi lesz most már velem…

Lehet, hogy mást is mondott, de a szócserepekből, a sírás hullámaiból, a fel-feltörő káromkodások törmelékeiből ennyit lehetett csak kihámozni.

– Igyál még egy muskotályost – tette elé az újabb poharat Tóbi.

– Fogadd részvétünket, az Úr mindig tudja, mit miért csinál – szerencsétlenkedett fölötte a Rabbi.

Nem tudni, Gutentág mit pusmogott Tóbival, de egy egész kanna muskotályossal lépett oda Balogh Tamás asztalához.

– Jobb ez, mint amit a Vakegérből szoktál beújítani, annak idején – vigyorgott. – Idd meg a Bözse emlékére, ne adj belőle senkinek, még egy kortyot se.

Mindenki igyekezett egy jó szót szólni, ki a vállát veregette a gyászolónak, ki a kezét szorongatta, ki pedig csak dünnyögött valami vigasztalót, a Rabbi persze imádkozott is.

Aztán csend lett, akkora csend, hogy még a doktor kétnyelvű macskája is beóvakodott a szomszédból. Mintha megérezte volna, ki szorul vigasztalásra, Balogh Tamás lábához dörgölődzött.

Gutentág elkérte Tóbi mobiltelefonját, pötyögtetett rajta valamit.

– Halló! Margit kórház? – szólt bele a készülékbe. – Balogh Tamás vagyok, az előbb vitte be a feleségemet a mentő. Igen, igen, Balogh Tamásnét, a Római telepről. Megnéznék, jobban van-e?

Sunya belerúgott a bokájába, de Gutentágot nem lehetett leállítani.

– Hogyan? Még a mentőben? Meghalt? Jaj, Istenem, mit kell most csinálnom? Vigyek egy tiszta, vasalt lepedőt? De biztos, hogy… Halló! Letették! – fordult a cimborák felé a hajdani csónakházas.

Balogh Tamás agyában csak a lepedő szó akadt meg.

– Lepedő? Honnan vegyek most egy tiszta, vasalt lepedőt?

Sunyából kibújt valami kisördög.

– Ad a Manöken szívesen!

Manöken, a környék kétfröccsös cafkája inkább a pléh­gombában volt otthon, Tóbi a faházból kiutálta őt, ide csak úri hölgyek járnak, szokta mondani neki, kissé elferdítve a valóságot.

– Az úri hölgyek lába köze sem szebb az enyémnél – szokta Manöken (megfelelő távolságból) visszakiáltani, de sosem lett nagyobb csinnadratta a dologból.

– Majd éppen a Manöken lepedőjét adom az én drágámnak – ordított fel Balogh Tamás. – Veszek én mindjárt, a legszebbet, a legjobbat! Csak hát, ugye…

– Addig is ad a Tanárúr az övéből, neki aztán fájintos ágyneműi vannak – emlékezett vissza a Rabbi rövid vendégeskedése idejére.

Mindenkinek volt egy ötlete a lepedőszerzéshez, mintha elfeledték volna, mire is kell az a lepedő.

Pofapénz felesége, Eszter lépett be a kerthelyiségbe.

– Otthon hagytad a kulcsaid – fordult a férjéhez, de mielőtt végigmondta volna a tervezett szemrehányó mondatot, észrevette a szokatlan zűrzavart a szemekben.

– Nem hallottad? – kérdezte Pofapénz. – Bözsét elvitte a mentő.

– Már útközben meghalt – egészítette ki Sunya.

– Mennyit ittatok? – csattant fel Eszter. – Bözse a pék előtt vár rám, megyünk együtt hazafelé, csak annyi időre hagytam ott, míg ennek a lükének beadom a kulcsait. Honnan vetted ezt a baromságot?

– Bunkók! – tört ki Balogh Tamásból az iszonyú harag, felmarkolta a széket, és elindult vele Gutentág és Sunya felé. Ki gondolta, hogy a nehéz, fémvázas szék így pörög a kezében?

Grafika: Koncz Tímea

– Április elseje van… – dadogta Sunya.

– Maradhattatok volna a kétnyelvű macskánál – ragadta meg a már-már lesújtó széket Burma. Tóbinak Tanárúr segítsége kellett ahhoz, hogy megfékezze az őrjöngő kemencést.

– Én egy egész kanna bort vettem neki kárpótlásul – védekezett Gutentág.

– Felnőtt emberek – csóválta a fejét Eszter.

Burma közben leültette Balogh Tamást, töltött neki egy pohárral, s vigyázott rá, amíg megitta. A kétnyelvű macska elősün­dörgött az asztal alól, felugrott a hajdani kemencés ölébe, megvárta, míg az megsimogatja, és hangos dorombolásba kezdett. Svábul vagy magyarul, ki tudja.

Este, amikor lefeküdtek, Bözse halkan megszólalt:

– Hallottam, hogy megsirattál.

– Túloz ez az Eszter.

– Meg azt is mondják, majdnem agyonütötted a Guten­tágot.

– El sem bírom azt a széket…

– De azért még ne temess el – mosolyodott el az asszony. – Várjuk meg, míg elkészül az esztergomi vasút, hogy ki tudj járni a síromhoz.

Csendben feküdtek. Aztán már-már félálomban, Balogh Tamás megkérdezte:

– Tudod, hogy az óbudai macskák kétszer olyan okosak, mint mondjuk az újpestiek?

– Háromszor, szívem – kezdte mondani Bözse, de elhalt a hangja, lecsukódott a szeme.