Április elsejére virradt, mégsem volt kedve senkinek viccelődni. Még üres poharak sem álltak a faház asztalán.
– Azt tudjátok, hogy az óbudai macska kétszer olyan okos, mint mondjuk az újpesti? – próbálkozott Balogh Tamás.
– Tudjuk – legyintett Gutentág.
– Honnan tudnátok?
– Tőled, te eszenagy. Ezerszer elsütötted.
– Biztos nem figyeltem – szánta meg Tamást Tóbi, a csapos. – Hogy van ez az óbudai macskával?
– Na, azt megnézném – szólalt meg Rabbi.
– Megnézheted – kapott a szaván Tóbi. Itt a szomszédban lakik a doktor cirmosa, tegyél vele egy próbát.
A doktor kertjében valóban ott sütkérezett a macska. Ki is tódultak mind a kerítéshez.
– Na jó, próbálkozzunk! – csóválta a fejét Gutentág. – De ki tudja, hogy mondják svábul, hogy sicc?
– Ahogy magyarul, csak escéhával írják – vélte Pofapénz. – A végén meg a két cé helyett tézé van.
– Aha – nyugtázta Balogh Tamás.
A macska élt a gyanúperrel, hogy ellene készül valami, felállt, begörbítette a hátát, indulni készült.
– Most mondd – szólt Gutentág –, mert elmegy! Ez olyan, még magától elmegy.
– Sicc – mondta halkan a Rabbi. A macska megtorpant.
– Sicc! – kiáltotta Gutentág. A cirmos sértődötten eloldalgott.
Mivel a macska véget vetett a kísérletnek, visszaülhettek mind a faház teraszára.
Burma közeledett, a kiérdemesült filmrendező.
– Mi van veletek, senki sem iszik semmit? – csodálkozott.
– Nem értünk rá, kérlek, kísérleteztünk – világította meg gyorsan a macskanyelv problémáját Balogh Tamás, a hajdani gázgyári kemencés.
– Értem – dörmögte Burma. – Nektek sincs pénzetek.
– Megszűnt a segély, közmunka van – sóhajtotta Rabbi. – Mi meg nemigen vagyunk közmunkás-típusúak.
– Te mindig is közadakozásból éltél – vigyorgott Gutentág. – Azt nem veszélyezteti semmi.
– Még nagymisekor is langyos már a hívők adakozókedve, az evangélikusoknál meg legutóbb összesen három ötforintost kaptam…
– Csak Sunya üzlete a régi – intett az épp belépő önkéntes piacfelügyelő felé Burma.
– Beteg nálatok valaki?
– Hát a lépcsőházban vannak öregek, de tegnap különösebben senki sem panaszkodott. Miért?
– Előttetek áll a mentő – vonta meg a vállát a piacvizsgáló. – De lehet, hogy Tanárúr többet tud.
Tanárúr épp átvette brendijét a kötelező kísérővel, tálcán, ahogy illik, s odaült Burma mellé.
– Üdvözlet az uraknak – nézett körül. – Miről tudok én többet?
Sunya is alaposan körbenézett.
– Hát urakat nem látok itt, mindegy, hagyjuk, de te biztos ott jöttél el a Baloghék kapuja előtt.
– Hol máshol? – csodálkozott Tanárúr. – Épp Tamás ablaka alatt mentőautóba toltak be egy hölgyet, jól be volt műszerezve. Menet közben is dolgoztak az újjáélesztésén. A mentőtiszt valakinek hátraordította, hogy a Margitba viszik.
– Erről beszélünk – villant Gutentág szeme. – Gyere, Sunya, nézzünk utána a dolognak!
– Mi a fenének? – vonakodott Sunya, de a heves sürgetésnek mégsem állt ellen, s máris ott sietett a néhai csónakház gondnoka nyomában a lakótelep széle felé.
– Nem láttad, ki volt az? – kérdezte halkan Balogh Tamás.
– A Pintér néni szíve eléggé vacakol – találgatta Tamás. – Olyan nagyon kövér öreglány volt?
– Nem hinném, de nem tudom – tárta szét a karját Tanárúr, és végre a brendijéhez nyúlt. – Ti nem isztok?
– Ecetből adja ma a fröccsöt a Tóbi, kinek kell az? – fintorgott Pofapénz.
– Értem – biccentett Tanárúr. – Mindenkinek, amit kér! – fordult Tóbihoz. – De éljenek az urak az önmérséklet erényével.
– Én egy almuskát kérek – jelentkezett a Rabbi.
– Mit? – értetlenkedett a csapos.
– Volt olyan vagy ötven éve – emlékezett Tanárúr. – De adj neki nyugodtan két deci édes vörösbort, az olyan, ugye, mint a számoszi. Tamás muskotályosra vágyik, ha jól látom, Burma sört inna, és ha visszajön a két felderítő, nekik is azt adj. Pofapénz kóser szilvát szeretne, ha nem tévedek.
– Én is azt – biccentett Tóbi, s elkezdte kimérni az adagokat. Alig ért a végére, már ott is lihegett a két önkéntes kiküldött.
– Baj van, nagy baj – kezdte Sunya.
– Ülj le, Tamás! – Gutentág egy széket húzott a muskotályosát szorongató Balogh Tamás alá.
– Mi a baj? – kíváncsiskodott Pofapénz, de a többiek kezében is megállt a pohár.
– A Bözse… Vele van baj – dadogta Gutentág.
– Haldoklik szegény – egészítette ki Sunya. – Őt vitték el a mentők.
– Légy erős, Tamás, most jövünk onnan… – folytatta Sunya, egyet csettintve. – Az orvos mondta, még ennyi esélye sincs.
Balogh Tamásból kirobbant a zokogás. Mondott is, nem is valamit, Tanárúr így rakta össze magának a mondatait.
– Miért éppen a Bözse? Miért nem én? Ő egy angyal, nem is tudjátok, mennyire az! Én éppoly gazember vagyok, mint ti, még a Sunyánál is nagyobb, nekem kéne kilépnem ebből a világból… Mi lesz most már vele, mi lesz most már velem…
Lehet, hogy mást is mondott, de a szócserepekből, a sírás hullámaiból, a fel-feltörő káromkodások törmelékeiből ennyit lehetett csak kihámozni.
– Igyál még egy muskotályost – tette elé az újabb poharat Tóbi.
– Fogadd részvétünket, az Úr mindig tudja, mit miért csinál – szerencsétlenkedett fölötte a Rabbi.
Nem tudni, Gutentág mit pusmogott Tóbival, de egy egész kanna muskotályossal lépett oda Balogh Tamás asztalához.
– Jobb ez, mint amit a Vakegérből szoktál beújítani, annak idején – vigyorgott. – Idd meg a Bözse emlékére, ne adj belőle senkinek, még egy kortyot se.
Mindenki igyekezett egy jó szót szólni, ki a vállát veregette a gyászolónak, ki a kezét szorongatta, ki pedig csak dünnyögött valami vigasztalót, a Rabbi persze imádkozott is.
Aztán csend lett, akkora csend, hogy még a doktor kétnyelvű macskája is beóvakodott a szomszédból. Mintha megérezte volna, ki szorul vigasztalásra, Balogh Tamás lábához dörgölődzött.
Gutentág elkérte Tóbi mobiltelefonját, pötyögtetett rajta valamit.
– Halló! Margit kórház? – szólt bele a készülékbe. – Balogh Tamás vagyok, az előbb vitte be a feleségemet a mentő. Igen, igen, Balogh Tamásnét, a Római telepről. Megnéznék, jobban van-e?
Sunya belerúgott a bokájába, de Gutentágot nem lehetett leállítani.
Balogh Tamás agyában csak a lepedő szó akadt meg.
– Lepedő? Honnan vegyek most egy tiszta, vasalt lepedőt?
Sunyából kibújt valami kisördög.
– Ad a Manöken szívesen!
Manöken, a környék kétfröccsös cafkája inkább a pléhgombában volt otthon, Tóbi a faházból kiutálta őt, ide csak úri hölgyek járnak, szokta mondani neki, kissé elferdítve a valóságot.
– Az úri hölgyek lába köze sem szebb az enyémnél – szokta Manöken (megfelelő távolságból) visszakiáltani, de sosem lett nagyobb csinnadratta a dologból.
– Majd éppen a Manöken lepedőjét adom az én drágámnak – ordított fel Balogh Tamás. – Veszek én mindjárt, a legszebbet, a legjobbat! Csak hát, ugye…
– Addig is ad a Tanárúr az övéből, neki aztán fájintos ágyneműi vannak – emlékezett vissza a Rabbi rövid vendégeskedése idejére.
Mindenkinek volt egy ötlete a lepedőszerzéshez, mintha elfeledték volna, mire is kell az a lepedő.
Pofapénz felesége, Eszter lépett be a kerthelyiségbe.
– Otthon hagytad a kulcsaid – fordult a férjéhez, de mielőtt végigmondta volna a tervezett szemrehányó mondatot, észrevette a szokatlan zűrzavart a szemekben.
– Nem hallottad? – kérdezte Pofapénz. – Bözsét elvitte a mentő.
– Már útközben meghalt – egészítette ki Sunya.
– Mennyit ittatok? – csattant fel Eszter. – Bözse a pék előtt vár rám, megyünk együtt hazafelé, csak annyi időre hagytam ott, míg ennek a lükének beadom a kulcsait. Honnan vetted ezt a baromságot?
– Bunkók! – tört ki Balogh Tamásból az iszonyú harag, felmarkolta a széket, és elindult vele Gutentág és Sunya felé. Ki gondolta, hogy a nehéz, fémvázas szék így pörög a kezében?
– Április elseje van… – dadogta Sunya.
– Maradhattatok volna a kétnyelvű macskánál – ragadta meg a már-már lesújtó széket Burma. Tóbinak Tanárúr segítsége kellett ahhoz, hogy megfékezze az őrjöngő kemencést.
– Én egy egész kanna bort vettem neki kárpótlásul – védekezett Gutentág.
– Felnőtt emberek – csóválta a fejét Eszter.
Burma közben leültette Balogh Tamást, töltött neki egy pohárral, s vigyázott rá, amíg megitta. A kétnyelvű macska elősündörgött az asztal alól, felugrott a hajdani kemencés ölébe, megvárta, míg az megsimogatja, és hangos dorombolásba kezdett. Svábul vagy magyarul, ki tudja.
Este, amikor lefeküdtek, Bözse halkan megszólalt:
– Hallottam, hogy megsirattál.
– Túloz ez az Eszter.
– Meg azt is mondják, majdnem agyonütötted a Gutentágot.
– El sem bírom azt a széket…
Csendben feküdtek. Aztán már-már félálomban, Balogh Tamás megkérdezte:
– Tudod, hogy az óbudai macskák kétszer olyan okosak, mint mondjuk az újpestiek?
– Háromszor, szívem – kezdte mondani Bözse, de elhalt a hangja, lecsukódott a szeme.