Keresés
rovatok
olvass! | 2016 ősz
Fotó: Antal István
GYIMESI LÁSZLÓ: A TERMÉSZET KÖLTÉSZETE, A KÖLTÉSZET TERMÉSZETE
Gondolatok Szarka István életéről, költészetéről
Minden városrésznek megvannak az emblematikus figurái, akiket ismernek vagy csaknem ismernek a szembejövők, de mind tudják, hogy nélkülük szegényebbek lennének a hétköznapok. Ha pár napig nem látnák őket, hiányérzetünk támadna.

Szarka Istvánt igen sokan ismerik Óbudán, pontosabban Békásmegyeren. Az új telep hegyi oldalán őslakosnak számít, jellegzetes alakja, férfias megjelenése, gondosan ápolt művész-frizurája, sétabotja helyi hírességgé tette, s azt is sokan tudják, hogy csak nemrégiben hagyott fel fogorvosi hivatásának gyakorlásával, de mellette költőként is jelentős műveket alkotott és alkot, immár közel húsz kötete joggal vívta ki az olvasóközönség tiszteletét, szeretetét.

Azt már kevesebben tudják, hogy katonaember volt, a honvédség ösztöndíjával végezte el az orvosi egyetemet, katonaorvosként szolgált, s csak nyugdíjazása után váltotta ki a fogorvosi praxist.

Akik olvassák munkáit, tudják, hogy Szarka István a természet szerelmese.

Költői nyelve, verseinek képgazdagsága, látható-tapintható, ízlelhető-szagolható saját világa nem egyszerűen a természet leképezése, hanem az emberi lét beemelése az életünket fenntartó tenyészet lüktető univerzumába.

Minden természeti csoda emberi dimenziókat rejt, és a költő minden emberi lélegzetnek rokonlelkére lel a természetben. A valóságos és virtuális kertek mitologémákként léteznek, működnek a Szarka-féle költészetben, sőt, a világ maga is egy emberi kertté emelkedik, megművelhető, belakható, szerethető, befogadható és befogadandó mindenséggé.

Minden üzenet, amit a költő versekbe rejt, legyen az társadalmi lenyomat, erotikus élmény (vagy mindezek emléke), virágok, növények képét ölti. Gyökerektől az ágcsúcsokig az embert is befogadó lüktető öröklét szavakba bújtatott lehetséges édene köszön ránk, az álomba játszó valóság nekünk való földrészeit fedezzük fel.

E cikkre felkészülendő, a lehető legjobb pillanatban kértem egy rövid beszélgetésre a költőt. Számítógépén éppen az utolsó simításokat végezte készülő válogatott kötetén, így a születő-félben lévő könyv kapcsán egész életútjáról tudtunk néhány szót váltani.

A költészet nyersanyaga az anyanyelv. És korántsem mindegy, hogy hol, kiktől sajátítja el ezt az ember. Szarka Istvánnak szerencséje volt: igen gazdag nyelvi világot kapott Dévaványától, ahonnan más szép szavú költők is indultak, a szülői, nagyanyai szeretet, a vidéki-paraszti környezet máig ható impulzusokat adott a szó- és mondatfűzésekhez, a szinonimák közül a megfelelő, a legmegfelelőbb szavak kiválasztásához. A nyelv gazdagságának befogadása együtt történt a környezet megismerésével.

A növények, a vad- és kerti virágok, a vetemények, az erdők, mezők, a folyópartok nádas-bozótos berkei az élmények ezrei mellett a megnevezés gyönyörűségével is megajándékozták a költészet iránt korán fogékonnyá vált gyermeket.

A későbbi költözések során erre a biztos alapra épültek rá más nyelvi rétegek, Tatabányán, Bánhidán a sváb és a szlovák szó is nyomot hagyott rajtuk. A későbbi költő páratlan szókincsének kialakulásához ezek éppúgy hozzájárultak, mint az, hogy még gyermekként kívülről megtanulta a Toldit, sőt az Egri csillagokat is, ma is oldalakat idéz ezekből a munkákból. Középiskolás korában jött ehhez A helység kalapácsa és a rengeteg Petőfi-, Ady-, József Attila-vers. Nem, nemcsak a kötelezők, hanem minden, ami megszólította.

Középiskolás és egyetemi évei a választott polgári-katonai hivatás és az irodalom kettősségének jegyében teltek, fegyelmezett és becsületes emberként igyekezett megfelelni minden vállalásának, életre szóló barátságokat, szerelmet, szép családot köszönhet ezeknek az esztendőknek. Kiskőrös volt az az újabb helyszín, ahol mind magánemberi, mind költői kiteljesedése új dimenziókat kapott.

És ezek után jött Óbuda, pontosabban Békásmegyer. Az új lakótelep első honfoglalói között érkezett ide, akkor már a tiszti kórház főorvosaként, s immár harmincöt éve lakik ugyanabban a Gulácsy Lajos utcai lakásban. Magánéleti örömök, tragédiák egyaránt jellemezték ezeket az éveket, a honvédségtől megvált (vagy ők váltak meg tőle, mindegy már), a híres Római-parti rendelőintézetben immár „civil” fogorvosként dolgozott évekig, aztán – az intézet megszűnte után – magánpraxist folytatott. Hozzá járt a mai magyar irodalom jelentős része, így – lehetett bár a legjobbak egyike – nemigen gazdagodott meg rajtuk. Mára már visszavonult, a munka elmaradt, a barátságok jó része azonban él.

A gyermekkori kertek élményeit a felnőtt-, sőt időskori kertekbe mentette át, a valahai kertész, a vadakat terelő juhász versvilága ma is együtt lélegzik a vegetációval.

Rendszeresen megjelenő köteteiben szinte napról napra mintegy „versnaplóként” követhetjük élete, gondolkodása minden rezdülését, örömeit és fájdalmait, élvezhetjük világa felemelkedését, letisztulását.

A mítosszá emelkedett emberi kert vadakkal, madarakkal, virágokkal ma már más, mint volt évtizedekkel ezelőtt. A nyugalom kertje? Nem hiszem. Inkább a nyugalom akarásának kertje, a befogadó mindenség új minősége.

Ha az eddigi mondatok azt sugallták volna, hogy Szarka István költészete a természet leképezésére szorítkozik, elnézést kérek a félrevezetésért. Anélkül, hogy visszavonnék egy szót is a kert mítoszát megteremtő, a vegetációt hadrendjébe állító költőről, azt ki kell jelentenem, hogy mindezek ellenére, vagy éppen mindezekkel együtt Szarka István ízig-vérig közéleti költő, ahogy mostanában mondani illik: az autonóm képviseleti költészet jeles művelője. De nem plakátokat fogalmaz, nem jelszavakra fecsérli tehetségét, hanem a világ, a természet és a társadalom egységességének tudatában a virágok nyelvén kiáltja ki azoknak igazát, akik nem képesek magukért szólni. Csendes szóval, mint Arany János, harsányan, mint a Dózsa-koronás Ady Endre, okos érvek képpé formálásával, mint József Attila. Hazaszeretete olyan izzó, mint katona-költő elődeié, Balassié, Zrínyié, de sohasem téved a gyűlölet útvesztőjébe.

Együtt érez a kisemmizettekkel, a megalázottakkal és megszomorítottakkal, de sosem vetemedik romantikus túlzásokra: szolidaritása egyszerre feltétel nélküli és igencsak kritikus.

A gondos kertész vagy a természetvédő vadász példája élteti. Tudnia kell, melyik ágat, hajtást kell lenyesni a jövő érdekében, tudni kell, hogy a túltengő vadakat hogyan kell saját fajtájuk egészséges fejlődése érdekében gyéríteni.

Szarka István az elmúlt három-négy évtizedben szinte észrevétlenül vált Óbuda költőjévé. Nem azért, mert állandó résztvevője, sokszoros díjazottja az aquincumi költőversenyeknek, nem azért, mert rendszeres szereplője Békásmegyer, Csillaghegy, Óbuda kulturális eseményeinek, hanem azért, mert szíve ide gyökeresedett, s ahogy mi nem tudjuk elképzelni nélküle a Csobánka tér környéki sétáinkat, ő sem tudja elképzelni további életét Óbuda, Békásmegyer nélkül. És ez így van rendjén.

 

VÍG ÜZENET

Dél felé zafírrá
lobban az ónos ég,
platánunk barnáll,
szinte piroslik az átesőben,
az etető, az itató töltve,
rebbennek oda-
vissza a cinkék,
lenn a smaragd
derengés fölragyog
Békásmegyer
nyargaló, boldog kutyáival,
november pompája ez,
mélyén március neszel,
szelídek készülődnek.

 

A FÖLTÉTLEN PARANCS

Categoricus imperativus –
a XIX. Aquincumi Költőversenyre 

Immanuel, az emberré-levésben
tőled-véled tanulom a Jóság
föltétlen parancsát,
a Szép Szeretést, az Okos Akarást,
a Tett friss verejtékszagát
a boldog, szabad Valami felé.

Az emberré-levésben
házunk, sétánk, ligetünk, padunk,
rózsafabotunk, Alzheimer-sorsunk
igen hasonló, Immanuel!
(Így, így. A Kedves? Fotózza pipacsait
az aquincumi szélben.)

 

MAJÁLIS

Tudj róla, itt a Csobánka tér
zöldjén a délelőttbe
bőrkötényesek műhelye települt,
kovácsoké,

s fuvallatos fészkén kékellt a tűz,
üllődallam, kalapács-ritmus,
gyöngéd-erős fogó
ragadta táncba a piros vasat,

víg legények mutattak
valami fontosat a mesterfokú
gyakorlat nyelvén, hogy honnan hová,

ifjú apákon tevegelt a gyereknép,
a vaskos gyűrűt anyukák beragyogták,
távoli padokon elmerengtek a vének.