Keresés
rovatok
rovatok
képző | 2017 tél
Fotó: Antal István
GYIMESI LÁSZLÓ: HA KISZABADUL A FA LELKe…
Vaday Béla szobrairól
Az anyagok múlandósága miatt dokumentálhatatlan, de bizonyos, hogy az emberiség kőkorszakait megelőzve létezett egy úgynevezett fa-korszak, amikor az eszközkészítés fő vagy csaknem egyedüli anyaga a fa volt. Az ember és a fa kölcsönhatása tehát valószínűleg ősibb minden más kultúránál.

Természetes, hogy az eszközkészítés mellett hamarosan létrejöhettek a mimetikus művészetek csírái is, a mágikus célú tárgyak, totemek, kopjafák, és megjelentek a díszítési célú faragványok is.

A mai ember a famegmunkálás ezer fajtáját ismeri, az asztalosipar remekei, a belsőépítészet csodái, az intarziák és egyéb berakásos technikák nemzedékek hosszú során bűvölték el és természetesen szolgálták ki ez emberiséget.

Manapság az ezekből származó ábrázoló, katartikus művészet három nagy ágát szokás megkülönböztetni: a fafaragást, a faszobrászatot és a szobrászművészetet.

Évszakok

A fafaragás a népművészethez sorolható, az ügyes kezű pásztorok, parasztok mintákkal ékesítették a használati eszközeiket, és gyakran megörökítették a környezetükben élő állatokat, embereket plasztikus formában is. A faszobrászat alkalmazott művészetként virágzott, épületbelsők, templomok, paloták díszítésére hozza létre a mai napig alkotásait, legjobb darabjai az iparművészet keretei közé tartoznak.

Ezekből fejlődött ki a katartikus hatású szobrászművészet, a magasabb rendű emberábrázolás, amelynek anyaga esetünkben természetesen a fa, a maga ezerszínű valóságában.

Nehéz meghúzni a határvonalat a három tevékenységi forma és produktumaik között – eddig ügyes dísz, ettől autonóm alkotás –, hiszen a jó minőségű munkák egyszerre felelhetnek meg akár mindhárom vázolt követelményrendszernek.

Vaday Béla alkotásai a harmadik kategóriába tartoznak, tehát munkáit a szobrászművészet keretében kell tárgyalnunk. Amit eddig létrehozott, az vitathatatlanul a katartikus alkotások birodalmát gazdagította.

Bányaomlás

Nem volt könnyű útja idáig. Nem készült szobrásznak, nyugdíjba vonulásáig fizikai munkásként, műszerészként dolgozott, és munka mellett kezdett faragni. Autodidakta módon kezdte ezt a munkát 1970 körül. Hatalmas szerencséje volt: hétköznapi munkája során megismerkedett Cs. Kovács László szobrászművésszel, akinek megmutatta első próbálkozásait. A szobrász egészen elköltözéséig szívesen látta őt a Várkert Bazárban kialakított műtermében, s nemcsak jó tanácsokkal látta el a tanítványává fogadott fiatalembert, hanem nemes anyagokkal, különleges fákkal is megajándékozta – eleinte csak műtermi maradékokkal, később már nagyobb darabokkal is. Ő bátorította arra, hogy pályázzon a különböző amatőr művészeti fesztiválok tárlataira, s később próbálkozzék a profik között is, például az országos kisplasztikai biennálékon. Nem tévedett a mester: Vaday Béla alkotásait nemcsak befogadták, hanem jó néhányszor díjazták is, első országos sikere a Pécsi Kisplasztikai Biennálé 1989-es tárlatához fűződik, Az öreg kalap című, tiszafagyökérből faragott munkája neves profik előtt és mellett kapott díjat. Csoportos amatőr tárlatokon 1980 óta szerepel rendszeresen, és 1985 óta gyakran van lehetősége egyéni kiállítások megrendezésére is. Érdekesség, hogy első önálló kiállítása helyszínén, az újpesti vasutas művelődési központban rendezhette meg 2016-ban harminc éves pályafutását összegező tárlatát.

Hajnal

Vaday Béla 1962 óta Csillaghegyen él és alkot, így nem véletlen, hogy önálló kiállításainak zöme Óbudához kötődik. Állított ki a Békásmegyeri Közösségi Házban, többször a Kiskorona Galériában, de a Platán Könyvtár egyre izgalmasabb programokkal jeleskedő galériájában is, és természetesen részt vesz minden helyi pályázaton, csoportos amatőr kiállítások során, és népes tisztelői tábora alakult ki mind szűkebb, mind tágabb lakóhelyén.

Amikor barátait faggattam, miért szeretik a munkáit, érdekes – egymásnak igencsak ellentmondó – válaszokat kaptam. – Mert egyszerű, mindenki által érthető – ez volt az egyik jellemző válasz. – Mert hivalkodás nélkül modernek – foglalható össze mások véleménye. Mindkét válasz igaz. Vaday eleinte a kihalófélben lévő foglalkozások utolsó mestereit faragta ki, a Vízhordó fiút, a Halászt, az Öreg susztert, az Ószerest, a Perecest és így tovább. Ezekhez az empatikus portrékhoz társult a művész szociális érzékenységét is dokumentáló művek sora: Teknővájó cigány, Koldusnő, a Vén cigány, A jeges, hogy csak néhányat említsek. Múzeumi darab lett a Gázlámpa-gyújtogató, amelyben korántsem csak a letűnt világ tipikus alakjára ismerhetünk rá, hanem a szolgálni, „világítani” akaró kis­ember törekvéseire is. Formái évről évre váltak modernebbé, de sohasem lettek öncélúan modernkedőkké.

Teknővájó

Vadayék több mint kétszáz szoborral élnek együtt kis csillaghegyi családi házukban. Végignéztem valamennyi lakótársukat: olyan hihetetlen gazdagságra bukkantam, amiről most csak jelzéseket tudok adni, nem elemzéseket. Kiemelkedő munkákat eredményezett a zenéhez, a tánchoz való vonzódása (A csodálatos mandarin), a nők tisztelete, a cirkuszi világ szeretete. A nőalakokkal sikerül legtöbbször kifejeznie az általános tartalmakat is: gyönyörű asszonyok jelképezik a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet; a családi szerepben feltűnő kislányok és érett nők egyaránt a béke hordozói, az erőszakellenes világ hirdetői.

A művek nyugalma és drámaisága együtt emel ki bennünket a világ vadságából vagy egyszerűen a szürkeségből.

Világismeretük (a hajdani és mai város és falu alakjainak ábrázolásán keresztül) újfajta igazságosságért perel, s a művek belső koherenciája hozzá is járul az igazság megtalálásához.

A művész társ-alkotója a természet, az ezerarcú fa, amelynek lelkét értő kézzel teszi szabaddá a mester. A mindünk által ismert, „közönséges” anyag persze nem közönséges. Fajtánként más és más tartalmakat, más lelket hordoz, és a szeretetteli megközelítés más és más technikákat követel az alkotótól. A faragás, a csiszolás kibontja és emberivé teszi az erezetben rejlő belső üzeneteket. Nem mindegy, melyik témához melyik fát választja – a több ezer éves, konzerválódott mocsári tölgy a legalkalmasabb a bányaomlás ábrázolására, s a kolduskalapot már nem is tudom más, könnyedebb anyagból elképzelni. Más üzenetet tesz az alkotói gondolathoz az ében, a szil, a százarcú fenyő, és csak az anyag iránti őszinte alázat teszi alkalmassá a művészt a lényeg felszabadítására.

Emlegettem, hogy Vaday Béla autodidakta művész, nem járt főiskolára, egyetemre. Ezzel szemben azt is elmondhatom, hogy számos képzőművész ismerősöm között kevés ilyen képzett, művelt emberrel találkoztam. Európa minden jelentékeny múzeumában, kiállítótermében otthonosan mozog, minden szabadidejét (és pénzét) évtizedeken át arra fordította, hogy az amatőrizmus hátrányaitól megszabaduljon. Nemcsak az anyagok világában, hanem az európai szellem napfényében is megfelelő jártasságot szerzett.

Nagy baj, hogy Vaday munkáiból viszonylag kevés került köztulajdonba, kevés állandó kiállítás anyagába épültek be ezek a szobrok. Szülőatyjukkal együtt lakva, mint a jó gyerekek, persze nincsenek rossz helyen, de valószínűleg jót tenne a fából felszabadított lelkeknek, ha egy tágas, körüljárhatóságot is biztosító állandó kiállításon kapnának teret. Szabad erről álmodnunk, mert a gazdag életmű minden darabja alátámasztja ezt a lappangó igényt. Óbuda titkos kincsesbányáira sose késő rányitni a napot.