Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2016 tavasz
Fotó: Ligeti Blanka illusztrációja
Gyimesi László: Parti séta, böjtidőben
(részlet egy soha el nem készülő regényből - 3. rész)
– Hát te mit ólálkodsz erre? – förmedt rá Balogh Tamás a faház lépcsőjén szerencsétlenkedő Tónira. – Eltévedtél?
– Kitiltottak – suttogta Tóni.
– Innen? Évek óta nem jártál itt!
– Nem innen – magyarázta a valaha-volt szaktárs –, a pléhgombából tiltottak ki, de nincs igazuk, úgy éljek!

– Mi a fenét csináltál? Berúgtál, mint a…

– Hát berúgni berúg az ember, abban hiba nincs, te tudhatod a legjobban, de amiatt, legalábbis errefelé, még ki nem tiltottak kocsmából senkit.

– Verekedtél?

– Rosszabb.

– Na, mondd már!

– Súlyos testi sértés, azt állítják, emberölési kísérlet. Sikeres.

– Megszúrtál valakit? Vagy lelőtted?

– Én? Van énnekem késem? Pláne stukkerem, vagy mi?

– Hát akkor?

– Meghalt a Csobor Jenő.

– A Csobor? Ideje volt, most én mondom, úgy éljek. És ehhez mi közöd?

– A sok alkesz barom azt mondja, én tehetek róla. Hogy rajtam röhögte halálra magát. Mert annyi történt csak, hogy kölcsön akartam tőle kérni, nem is sokat…

– Kölcsönt? A Csobortól? Tényleg be voltál lőve – mosolyodott el Balogh Tamás. – És hogy lett ebből gyilok? Felkaptál egy kést a pultról, és hajrá?

– Dehogy kaptam… A Csobor elkezdett röhögni, idáig lehetett volna hallani, nyerített, mint a Korcsog lova… De közben éppen ivott is, valahogy mellényelt egy kisfröccsnyit, s már üvegesedett is a szeme. A Deszkamari mesterséges légzést adott neki, na, attól aztán végleg kikészült. Ketten fejre állítottuk, hogy jöjjön ki belőle, csépeltük a hátát istenesen, de mire a mentő kijött, már annyi volt neki. Pedig azonnal jöttek, csodálkoztunk is.

A két régi cimbora tartott fél perc gyászszünetet. Nagy disznó volt az a Csobor, de mégiscsak emberből küzdötte le magát, kijár a fél perc, gondolták.

– Rendőrt is hívtak? – kérdezte Balogh Tamás.

– Rendőrt is, persze, de az volt inkább a baj, hogy a tulajt is odamobilozták. Jött is, mint a szél. Rám nézett, ahá, te vagy, Lovas Tóni, egy évre ki vagy tiltva, pedig még nem is tudott semmit. A sok ingyenélő persze fröcsögve mesélte neki a dolgot, hogy én direkt halálra röhögtettem a Csobort, és hogy még meg is löktem, hogy cigányútra menjen a bora…

– Szóval igencsak eláztattak.

– Próbáltam magyarázkodni, főnök, nem így esett, de erre még meg is fenyegetett, hogy feljelent a zászlósnál, halált okozó súlyos esztelenség miatt. Az alkeszek meg kilökdöstek, naná, majd pártomat fogják a főnökkel szemben.

– Na, gyere be – esett meg Balogh Tamás szíve a balszerencsés komán. – Meghívni momentán nem tudlak, de biztos akad benn egy haver, akinél jók leszünk egy muskotályos kisfröccsre.

Nem volt szerencséjük. a szokásos társaság egyetlen tagja sem üldögélt sem az ivóban, sem a kerthelyiségben.

– Ciánoztak? – kérdezte Balogh Tamás Tóbit, a csapost.

– Itt voltak még az előbb – értette el a kérdést Tóbi. – De a Gutentág azt javasolta, hogy menjenek le a partra, így aztán felkerekedtek. Burma, a Rabbi, Tanárúr, Pofapénz, meg még vagy hárman. Nem bántam, hogy mennek, csak a helyet foglalták, egy kanyija sem volt egyiknek sem. Később jött a Törpe is, le se ült, ment utánuk.

Balogh Tamás tett egy tétova kísérletet a sarokban üldögélő építésznél, hátha jó kedvében van, de nem járt sikerrel. – Az urakat nem ismerem – nézett át rajtuk –, és nem is kívánok ismerkedni… Egyébként is, egy kitiltottat nem illik idehozni, még a Balogh Tamásnak sem.

Mi mást tehettek volna, elindultak ők is a Duna-part felé. Balogh Tamás nem értette ugyan, ha nincs egy fitying­jük sem, miért éppen oda mennek a haverok, hiszen a hitelük már évek óta megszűnt, és igazán baráti meghívásokra sem számíthattak, az a keret is rég kimerült, sajnos. De Burmának sok az esze, a Gutentág is tudja, amit tud, hátha eszükbe jutott valami. Vagy a Sunyának sikerült találnia a piacon néhány tömött bukszát.

Átvágtak a lakótelepen, a biztonság kedvéért benéztek az Aranypatakba, nehogy elkerüljék a díszes kompániát, de nem ült odabent egy közeli ismerős sem. A rommá lett Sétahajónál, a kis közben lementek a partra, s alig tettek ötven métert, észrevették a társaságot. Sunya nem volt velük, így a piaci elmélet bukott. Gutentág a Törpét ugratta, a többiek meg – már megszokásból is – vigyorogtak rajtuk, ám nem volt szívből jövő a jókedvük.

– Hé, nézzétek, kiket dobtak ki a hullámok! – fogadta őket Burma. – Egy józan Balogh Tamást, ha jól látok, meg egy frissiben lett orvgyilkos-félét.

– Anyádat – kezdte volna Tóni, de leintették.

– Mind józanok vagyunk – vette az üzenet lényegét Gutentág. – És ez nincs rendjén.

Ezen aztán elgondolkoztak, nem egy percig.

– Ha senkinek sincs pénze, mert gondolom Tamás és Tóni zsebe sincs kibélelve, ki kéne találni valami okosat – adott hangot a közvélekedésnek a Rabbi.

– A kultúrprogramon túl vagyunk – legyintett Burma. – Megnéztük a szoborkiállítást a meder szélén.

– Szobor – húzta el a száját Gutentág. – Én inkább kőrakás-kiállításnak néztem.

– Minimál art, így mondják – szólalt meg Tanárúr is.

– De azt mi már megnéztük, a Balogh Tamásék meg bepótolják! – jegyezte meg Pofapénz. – Most valami értelmeset kéne csinálni.

– Főzzünk valamit! – rikkantott fel a Törpe.

– Sirályt… – legyintett Burma.

Alacsony volt a vízállás, a kavicsos mederben takaros tűzrakó-helyet alakítottak ki az evezősök, még szép lapos köveket is raktak le, hogy kényelmesen körbeülhessék a tüzet. Hétvégéig úgysem használja senki, gondolták, és máris ott ültek a viszonylag kényelmes alkalmi ülőkéken.

– Na, itt éppen főzhetnénk… – dünnyögött a Törpe. – Csak tűz kéne, meg bogrács kéne, meg valami, amit beletehetünk.

– Arra gondoltam, hogy mindenki elmondhatná a kedvenc étele receptjét, s mi meg elképzelnénk, hogy éppen azt főzzük – javasolta Tanárúr.

– Ne haragudj, Tanárúr, de ez olyan értelmiségi szépelgés – mondta Burma, a kiérdemesült filmrendező. – Úgy teszünk, mintha csinálnánk valami észveszejtő fontosat, aztán nem csinálunk semmit.

– Marhaság – csatlakozott hozzá Gutentág. – Ha már képzelődni kell, inkább képzeljünk el egy demizson bort. Meg egy rekesz sört. Azokat sem lehet meginni, persze, de olyan jó rájuk gondolni.

Mégis körbeülték a hideg tűzrakó helyet. Uszadékfa, hullott gally, szétszórt papírszemét akadt épp elég a kavicsos parton, hamarosan lángolt a tűz, megvilágította a komor arcokat.

Képernyőfotó 2016-03-21 - 18.09.23

– Én egy nagy bogrács rotyogó bajai halászlére gondolok, sok finom tésztával – vette fel az elvesztett fonalat a Törpe.

– Halászlébe tészta? – fortyant fel Gutentág. – Kicsi ember, kicsi ész! Jó sűrű alaplé, lepasszírozott apróhal, törpeharcsa, hagyma, miegymás, aztán bele a halszeletek, meg a tej, az ikra… Még hogy tészta!

– Igenis, az – erősködött a Törpe. – És semmi passzírozás, össze kell főzni mindent, a végén jöhet a finom házi metélt tészta.

– Kinek mit ad az Úr – dörmögött közbe a Rabbi. – Ezen ne vitatkozzatok.

– Csak nekünk sem ezt, sem azt nem ad – sóhajtott Tanárúr. – De adott nekünk képzelőtehetséget, miért ne élnénk vele.

– Én egy kanna muskotályost képzelek – ábrándozott el Balogh Tamás. – Jólesik az majd a halászlére, ha bajai, ha nem.

– Ahogy ismerlek, újítasz te egy kannát a Vakegér pincéjéből, ha ma nem, akkor holnap, nem kell képzelődnöd – bökte oldalba Gutentág. – Egyszer persze elcsípnek, aztán rád verik a vendéglősök minden hiányát. Na, ezt nem akarom elképzelni.

– A képzelődés veszélyes – szólalt meg Tóni. – Sokan azt képzelik, hogy énmiattam dobta fel a talpát a Csobor, pedig tök magától tette, és most engem mégis kitiltanak a pléhgombából, és feljelentéssel fenyegetnek.

– Valamit csak csinálhattál vele, hogy nem tudta abbahagyni a röhögést – vélte Pofapénz.

– Megcsikizted az asztal alatt – vélte a Törpe.

– Csak kölcsönkértem tőle ötezer forintot, nyugdíjig – magyarázta volna Tóni, de Gutentág közbevágott.

– Nyugdíjig? Hiszen nem is vagy nyugdíjas! Ne mondj segélyt, az vagy van, vagy nincs, neked nemigen jár… A közmunka meg büdös.

– Ötezret? Az a fukar disznó egy kisfröccsre valót se hitelez, úgy éljek – bizonykodott Balogh Tamás. – Én aztán tudom.

– És nem a röhögésbe halt bele, hanem a fulladásba – bizonykodott volna tovább Tóni, de a társaság már döntött, aki Csobortól kölcsönkér, az beszámíthatatlannak minősül, s ha nem is gyilkos, a sorsát megérdemli.

– Mégis enni kéne valamit – tért vissza az alapproblémára a Törpe.

– Meg inni – tette hozzá Burma.

– Holnap lesz ingyen ebéd a csillaghegyi krisnásoknál – jegyezte meg Pofapénz.

– Se hús, se hal… – morogta Gutentág.

– Majd hozzáképzeljük – vidult fel egy pillanatra Burma.

– De én máma vagyok éhes – nyűgösködött a Törpe. – Mit csináljunk addig az ingyen ebédig?

– Mondjuk énekelhetnénk, tűzünk van, csobog a Duna, nemsoká felragyognak a csillagok – javasolta Pofapénz. – Hét végén bejön a totó meg a tippmix, soha többé nem lesz gondunk.

Képernyőfotó 2016-03-21 - 18.01.01

A Törpe próbálta megfogadni a tanácsot. „Mátészalka gyászban van, gyászban van” – kezdte.

– Ne ilyen gyászosat – kérte Tanárúr.

– Mióta eladta a trombitáját, csak ilyen keservesek jutnak eszébe – legyintett Gutentág. – Pedig a dobja még megvan.

– Mert nem talált rá vevőt – jött meg Tóni hangja.

– Mindjárt kitiltalak a partról – dörrent rá a Törpe. – Lenne vevőm, de nem adom fakezűnek, mert az egy érző szerszám. Különben is, hogyne tudnék víg dalokat! „Kicsi a hordócska, jó bor terem benne…” – kezdte, de most a Rabbinak nem tetszett a dolog.

– Ezek nem az Úrnak tetsző nóták – magyarázta. – Majd én megtanítalak benneteket a legszebb zsoltárokra.

– Ha nem tennéd, leköteleznél – idézte kedvenc klasszikusát Burma.

– Akkor talán legközelebb – visszakozott a Rabbi.

Ebben maradtak.

Lassan felkászálódtak, elindultak a Nánási út felé, igyekeztek, hogy mielőbb elérjék a Királyok útját.  Burma, Pofapénz és Tanárúr befordult a lakótelep felé, magukkal cibálták Balogh Tamást is. Alig hallották már a Törpe hangját.

– Itt nem messze lakik egy haverom, annak mindig akad disznósajtja…

– Egyébként ma böjt van – a Rabbi hallhatólag nem bízott az ötletben.

Ballagtak tovább a Királyok útján, feljött a Hold, ragyogtak a csillagok, s talán éppen Csobor lelke lebegett a vizek felett.