Keresés
rovatok
séta | 2016/2017 tél
Fotó: Ligeti Blanka illusztrációja
Gyimesi László: Tud maga egyáltalán valamit a Rabbiról?
Részlet egy soha el nem készülő regényből
Szerkesztő úr! De jó, hogy látom!
Nem szokott maga ilyen koradélután betérni ide. Mi történt? Csak nem beteg? Gyógyuljon mielébb.
A haverjai sincsenek itt, avart gereblyéznek az egyik lakóparkban, ott lenn a Dunánál. Ide süllyedtek, ahogy mondani tetszik, dolgoznak, még a Sunya is. Feketén, persze, zsebbe-zseton, úgy a jó.

Fodrásznál volt? Na, oda én is készülök, cirka két hónapja. A Rabbi azt mondta, majd együtt elmegyünk, ő két éve készül. Még pár napot várhatok rá.

De ne kerüljön mostanában a Rabbi szeme elé! Igen neheztel magára.

A Burma megmutatta neki a maga könyvei közül valamelyiket, amiben benne van, hogy koldul az evangélikus, meg a katolikus templom előtt, meg talán a zsinagógánál is, ki a fene olvas ilyeneket.

Gyújtson rá, itt a kerthelyiségben lehet, még lehet, az anyjuk úristenét! Nekem is adhat egyet, ha nem sajnálja. Köszönöm. Gyenge ez, de ha ezzel rongálódik, az ember nem válogathat. Mellé egy kisfröccs? Megvédem én a Rabbitól, ha verni kezdené… Meglátja.

Mert fogadjunk, nem tud maga semmit a Rabbiról. Azt hiszi, hogy kikopott zsidó bóher, vagy mi a csoda. Mindenki azt hiszi! Magától, aki ezerszer susmutol vele, mást várna az ember. Hogy a pajesza meg a kalapja miatt? Bolond maga, már megbocsásson, csak nem forog.

A Rabbi nem zsidó, de nem ám. Ő valamiféle őskeresztény, olyan egyiptomi izé, na. Jól mondja, kopt, csak nem jött a nyelvemre. Láthatta a keresztet a nyakában, nem olyan az, mint az itteni papoké, pópáké, tiszteleteseké.

Felül van egy hurok rajta, biztos emlékszik. Egyiptomban ilyen a kereszt, tudhatná. Van egy híres óbudai költő is, aki ilyet hord a nyakában, de ő nem kopt, neki más története van, a maga haverja, ha kíváncsi rá, mi az, kérdezze tőle.

Hogy lenne a Rabbi kopt? Rendes óbudai magyar ember ő, csak áttévedt, ahogy mondom. Maga alig emlékezhet rá, gyerkőce lehetett, amikor építették az asszuáni gátat. Nézze meg a lexikonban, mi volt az. Rengeteg magyar vett részt a munkában, fiatal építésztanoncként kivitték őt is, persze, akkor még nem hívták Rabbinak, volt neki tisztességes neve. Egyszer – ahogy mesélte – egyik haverjával egy régi templom előtt beszélgetett, amikor odaszaladt hozzájuk egy szakállas szerzetes. Maguk magyarok? – kérdezte tőlük, és az igenlő válasz után össze-vissza ölelgette őket. – Én is az voltam sokáig – magyarázta –, de aztán itt ragadtam, szerzetes lettem, fel is szenteltek, most én vagyok itt a… hogy is mondják otthon, a plébános úr.

Szó szót követett, tudja, drága szerkesztő úr, hogy van ez, attól kezdve a maga ismerőse egyfolytában a templomban töltötte a szabadidejét. A családja örülhetett ennek, mert addig inkább kocsmába meg kuplerájba hordta a pénzét, most meg küldte haza minden hónapban, nem is keveset, ahogy mesélik. Hogy mi lett azzal a pénzzel? Ne kérdezzen ilyeneket, szerkesztő úr, a pénz az eléggé olvadékony, maga ne tudná!

Furcsa lenne, ha most kimenne a partra, és rákérdezne a gereblyézgető Rabbinál azokra az időkre. Talán le is tagadná, ki tudja. Az biztos, hogy az Úr igéjét ott tanulta meg, mégpedig magyarul, hiszen nemigen beszélt más nyelvet, némi sváb ragadt rá, mondják, én nem hiszem.

Az azonban bizonyos, hogy amikor a kopt, jól mondom, ugye, keresztjével a nyakában hazatért, már az ige hirdetője lett. Ahogy az máig, még ha koldulni vagy gereblyézgetni kényszerül is. De nem koldus ő, nem is alkalmi munkás, nem is haszonleső. Csak az igehirdetésből megélni nem tudó, sokra hivatott misszionárius-féle, vagy mi.

Magára azért haragszik, mert ezt nem vette észre, vagy ha észrevette, nem vette komolyan.

Pedig még a kőtábláit is megmutatta magának, amikre valami ősi jelekkel a tízparancsolatot vésték fel, külön táblára az ember és az isten kapcsolatára vonatkozókat, külön táblára az ember és ember közötti szabályozókat.

De maga ezt jobban tudja, mint én, ne szaporítsuk tovább a szót.

No, ez egy nagyfröccs? Köszönöm. Nem is bánom már, hogy nincsenek itt a haverjai, biztos ők kapták volna ezt az izét is. A Balogh Tamás biztosan nem hagyta volna, hogy nekem fizessen, kikérte volna helyette a maga muskotályosát. Vagy a Tanárúr a brendijét. Így megyen ez. Magának leesett valami pénz, azt meg kell osztania, de nem mindegy, hogy kivel.

Mit hallhatna érte a Balogh Tamástól? Semmit. Vagy a Stabiltól? Dózeres meg Csillagbörtönös történeteket. Nem rosszak azok, de tőlem az igazságot hallhatja. Most a Rabbiról, máskor másról, amiről csak akar. Az igazság megfizethetetlen, meglátja, ha kikéri a következő kanyart. De, ha kérhetem, legyen tisztán három deci, legközelebb én hívom meg, ahogy a Gutentágék mondják, úgy éljek!

A Rabbinál tartottunk. A családja örült is, nem is, amikor hazatért. Igen szigorú lett velük, nem tűrte a káromkodást, nem viselte el a húga kurválkodását, nem engedett semmit, ami az Úr szavával nem egyezett.

Ki is telt hamar az ideje otthon, hiába küldte hajdan a dollárokat. Maradt rájuk egy kis zártkert az apjától, itt fenn a dombon, szerszámoskamra is van rajta, olyan öt négyzetméteres, oda húzódott fel, tudja, ma is ott lakik, ha ezt lakásnak lehet nevezni, se víz, se villany, a dobkályha a teljes komfort meg az ásó, kapa, gereblye. Ha szét nem rozsdásodtak, mostanában nem jártam nála.

Az apja? Meghalt már régen, aztán az anyja is, tán öt éve, a húga körbejárja a magyar és az osztrák börtönöket, ha még megvan, nem tudni róla. Hiszen a Rabbi is megöregedett, nemigen látni ugyan rajta a loboncaitól a korát, de túl van alapost a hetvenen. Lassan inkább nyolcvan, úgy éljek.

Művelt ember? Maga tudja. Azt látom, hogy sokat olvas, néha egész nap ott ül egy kisfröccs mellett a sarokban, és böngészgeti a könyveit. De azok csak olyan vallásos izék, biblia, breviárium, korán, meg mindenféle kínai, tibeti, indiai ez-az. Most, hogy van ez az iszlám-ellenes nekibuzdulás, szokott nekünk is felolvasni a koránból, hogy tudjuk, mennyire hülyék vagyunk, de nemigen figyelünk rá, talán a Burma érti, még az sem biztos.

Mondom, nem tud maga semmit a Rabbiról, és amit tud, azt is rosszul tudja. A Tanárúr jegyezte meg egyszer, pedig ő nem akárki, ismeri jól: taníthatna mindegyikünket, még őt, a Tanárurat is. Akkor, hogyne taníthatná magát! De maga csak azt látja, hogy koldul, meg feketén gereblyézik, nem lát semmit, higgye el.

Nem telik még egy két vagy három decisre? Egy kisfröccsre? Legyen. Mondtam, legközelebb én hívom meg, nem egy ennyi kortyra. Ez a csapos, a maga Tóbija azt meri mondani, hogy lejmolok magától, és hogy ne tegyem. Hát piszkálom én magát, drága szerkesztő úr? Elfogadom, amit kér, miért ne fogadnám el, de én aztán nem piszkálom, nem vagyok én a Balogh Tamás! A Rabbi is elfogadja, ha kap valamit, sokszor meg se köszöni, csak mondja a szentenciáit.

Még hogy művelt ember? Na, ne szólj szám, nem fáj fejem.

A múltkor a Tanárúrnál aludt, néha szokott, fürdés előtt nézegette az öreg könyveit, na, neki aztán vannak könyvei, tudhatja, és megkérdezte, ki az az Esterházy, akitől húsz kötet is hever egymáson, csak nem a csillaghegyi focista?

Ennyit a műveltségéről, hiszen róla még én is tudom, hogy valami íróféle, és még a Nobel-díjat is majdnem neki adták, de a haverja elhappolta előle. Aztán magyarázkodhatott a Burma előtt, de én csak röhögtem. Még a Balogh Tamás is vigyorgott, de ő nem tudta, miért.

Sokat mesélhetnék én magának a Rabbiról, de látom, hogy siet, és már inni se akar, meg a vendégjogról sem hallott eleget mostanában. Én vagyok a vendég, ki más? Hogy maga jött be a majdnem üres faházba, az a maga baja, én meg vendégként már itt voltam, a Tóbi azt mondja, itt álltam lesbe, de ez nem igaz, drága szerkesztő úr, honnan tudhattam volna, hogy maga jön, és a Rabbiról faggat? Rosszul emlékezik, nem én hoztam szóba, egyenesen rám akaszkodott a kérdéseivel, és még a bort is sajnálta tőlem. Jó, jó, nem annyira, de azért mégis, ittam volna estig még néhány kortyot. Száradjon a lelkén, azt mondom.

És ha most többet akar tudni a Rabbiról vagy a többiekről, kérdezzen mást! Kérdezze a Gutentágot, a Tanárurat, a Pofapénzt, a Stabilt vagy a Balogh Tamást, kérdezze bármelyiküket. Hiszen ők a maga haverjai, nem én. Hogy azért jól elbeszélgettünk? Miért ne? Nem sajnálom én az okos szót senkitől. Még attól sem, aki röstelli kifizetni érte azt az egy-két kortyot a szegény ember fiának.