Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2016 nyár
Fotó: Antal István
Gyimesi László: Tudósítás a Csillagvizsgálóból
Az ember teszi a dolgát, nem statisztikákat készít. Hál’ isten vannak barátai, tisztelői, akik odafigyelnek a számokra is, meg persze a számok mögött rejlő izgalmas folyamatokra. Most éppen arra figyelmeztettek, kerek számhoz, a századikhoz közelednek az óbudai Csillagdélutánok…

2007-ben Békásmegyeren kezdtük, 2009-től egy ideig párhuzamosan két intézményben „jelent meg” a sajátos élő folyóirat, eleinte alkalmi, majd rendszeres képzőművészeti, fotóművészeti melléklettel. 2010 márciusától Csillaghegyi Csillagdélutánok néven találkozunk minden hónapban a Mátyás király úton, de Békásmegyeren az Accordia Művészeti Társaság bemutatói is folytatják (más módon) a sorozatot. Az ő találkozóikat nem számoljuk a százhoz, már egy másik statisztikához tartoznának, bár a két sorozat közönsége között nem jelentéktelen az átfedés.

Végignézve a vendégek listáját, rengeteg neves, akár Kossuth- vagy József Attila-díjas alkotót találunk, Baranyi Ferenctől Zalán Tiborig, Czigány Györgytől vagy Csukás Istvántól Vámos Miklósig. Eleinte törekedtünk arra, hogy a meghívottak legyenek mind óbudaiak, aztán megelégedtünk azzal, hogy legyen közük a városrészhez. Kiderült, hogy tulajdonképpen – így vagy úgy – a mai magyar irodalom szinte minden alkotója valódi vagy virtuális szálakkal kötődik ezerarcú városunkhoz.

Hajdú-Pataki Béla főszereplőként kétszer is vendége volt a sorozatnak, először Békásmegyeren, majd nemrégiben Csillaghegyen, de érdeklődő olvasóként a legtöbb összejövetelt kitünteti aktív jelenlétével. Ha számolgattam volna, hányadik eseménynél tartunk, biztosan várakoztattam volna őt néhány hónapig, hogy ő legyen a századik, de hál’ isten nem számolgattam.

Ki is ez az ismeretlen, mégis közismert ember? Harminc-negyven éve ismerem, sorsunk sokszor találkozott, s bár nem lettünk közeli barátok, mégis mindig tudtunk egymás pályájáról. Én akkor ismertem meg, amikor a többség szerint leszálló pályára került. Leszálló pálya? Inkább az önmagához vezető út sorsfordító állomása lehetett az a szokatlan pálfordulás.

Korábban szép értelmiségi pálya rajzolódott ki előtte. A tisztes (az ő szavaival élve) boldog szegénységben eltöltött gyermekévek után erdészeti szakközépiskolai esztendők következtek, majd a műegyetem vízmérnöki karán szerzett ismereteket (diplomáját persze olyan bélásan nem védte meg), de az ártéri erdők és az árterek árvízvédelmének legelismertebb szakértői közé verekedte magát. Erre a hivatalosság is emlékezik: a nagy tiszai árvíz huszadik évfordulóján („kissé” megkésve) állami kitüntetésben is részesítették.

Gyermekkorom óta tudtam, hogy egy költő lakozik bennem, anélkül, hogy egyetlen verssort leírtam volna – emlékezik vízügyi múltjára Hajdú-Pataki Béla.

Hogy mik táplálták vonzódását a világ esztétikai elsajátításához, nehéz lenne rekonstruálni. Tény, ami tény, hogy a vízügyben szerzett tapasztalatai és a tervezőkkel, kivitelezőkkel tartott igencsak termékeny kapcsolatai némely szenvedélyek elhatalmasodásához vezettek, a ma szokásos polkorrekt kifejezéssel élve: kemény alkoholproblémákkal találkozott. Szomorú szívvel, de mégis közös megegyezéssel váltak meg tőle azon hivatalok, amelyek még évekig számítottak tapasztalatára, egy-egy tanácsára.

De akkor már Béla másfelé építette sorsát. Elvégezte a mozigépészi, filmszínház-vezetői iskolákat, s hamarosan – persze, nem azonnal – az akkoriban igen fontos mozinak számító csillaghegyi Csillag filmszínház vezetői székében találta magát. Nem kis dolog volt ez: a beosztással szolgálati lakás járt (épp a mozigépház alatti térben), s az első házassága boldog évei is a mozihoz kötötték.

Fotó: Facebook.com/Csillaghegy régi fotókon
Fotó: Facebook.com/Csillaghegy régi fotókon

Amikor erre a bemutató írásra készültem, egyeztető beszélgetésre hívtam Bélát Belső-Óbuda egyik patinás borozójába. (Persze ő almalevet, kólát kért az én vörösborom mellé, mert évtizedek óta nem él alkohollal.) Alig pár perce beszélgettünk, máris két régi ismerős köszöntötte: „nagy csibész voltál te akkoriban, Béla” felkiáltással. De tényleg nagy csibész volt-e? Semmiképpen sem volt konszolidált polgár, vitathatatlan. De a legendák csak részben igazak. A mozigépház korántsem volt szerelmi fészek, s amikor a felesége rátört, akkor is éppen a fregoli-gépész (no, éppen egy nőnemű kolléga) betanításával foglalkozott, a helyi viszonyok alapos ismertetésével, semmiféle huncutsággal. Aki meg más lányokra emlékeznék, annak az idő – ugye – meghamisította a józanságát.

Béla kitűnő filmszínház-vezető lett. Akkoriban a filmek (származási ország vagy esztétikai minőség szerint) kategóriákba voltak sorolva, az A kategória zömét a szovjet és egyéb „népi demokratikus” filmek jelentették. Ezek kiemelt forgalmazására igencsak nagy gondot kellett fordítani. Csillaghegyen ezt a követelményt messzemenőleg teljesítették. Hogyan? Több módszer is adódott erre, a legtörvényesebb az iskolákkal kötött megállapodások sora, amelyek keretében az életkornak megfelelő (többnyire kalandos, eseménydús) filmek bemutatására került sor, a gyermekeket nemigen érdekelte, hogy a Timur és csapata vagy a Makszimka című filmet ki készítette, és az sem, hogy A jégmezők lovagja valóban egyedi remeklés, ők az élményért mentek Csillaghegyre. S ha éppen nem volt ilyen film, néha valahogy összekeveredtek a tekercsek, a ma már elfeledett kötelező művek helyett – honnan, honnan nem – a Csillagok háborúja első részének vetítésére került sor, vagy más, hasonló film keveredett a gépházba. A napi jelentésekben meg nőtt az A kategóriás filmek látogatottsága…

Béla ezeket az éveket is tanulásra használta.

Részt vett a zártkörű bemutató előadásokon, tanfolyamokon, szakmai vitafórumokon, és rájött, hogy mi a különbség a tisztes ipar és a művészeti alkotások között.

Tudását a felnőtt közönség formálására akarta fordítani, de lassan lejárt a kis mozik ideje. Mint a hasonló helyeken, Csillaghegyen is megszüntették a filmszínházat, és Béla egyik napról a másikra az utcára került. Első házassága is tönkrement, szenvedélyei súlyos betegségekbe sodorták.

Második házassága, felesége, kislánya jól viselte a bajokat, bár néha szünetelt a mosoly a felek között, később ez a kapcsolat vált egyik éltetőjévé. Belekóstolt a hajléktalanság, a munkanélküliség keserű kenyerébe, de sohasem hagyta el magát, sőt – a nagy bajok ellenére – nemcsak talpra állt, hanem új, nem akármilyen távlatokat nyitott magának.

Amíg a nyugdíjkort el nem érte, dolgozott, a Magyar Tudományos Akadémián szerzett kisegítő állást magának, nem restellte a fizikai munkát, sőt, büszkén vállalta. Ahogy törékeny testét korábban a katonaság nemszeretem világában tette teherbíróbbá, most a betegségektől sújtott szervezet túléléséhez segítette hozzá a jó levegőn végzett munka.

Ne beszéljünk mellé: a leküzdött szenvedélybetegségek után jött a gégerák, majd a tüdőrák, hosszas kezelésekkel, súlyos műtétekkel. Tíz emberből egy, ha legyőzi ezeket, a hajdani vagabund ezek közé tartozott.

Nemcsak az orvosok szakértelmében bízott, hanem a maga erejében is: a mai napig (alaposan túl van a hetvenen) ő a legidősebb igazolt atléta Budapesten, a Duna-part futó-társadalmában ikonikus figurának számít, a pesti-budai rakparton (tetszése szerinti híd beiktatásával) kilométereket fut minden nap, egészségesen él, talán nem is kell mondanom, hogy a hajdani láncdohányosból harcos antinikotinista lett, és sorolhatnám tovább.

És jött az irodalom. A benne bujkáló tehetség későn, de nem elkésve tört utat, az elmúlt évtizedben egyre inkább költőként ismerik őt – ma már nemcsak barátai, hanem az irodalmi élet szereplői is. Korántsem szabályos költőként: a hajdani csibész, a bukott vízügyes, a vagabund mozis képtelen lenne valamiféle szabályos, formalista költészetre. Ahogy a békásmegyeri, csillaghegyi bemutatkozásai, szereplései is igazolják, műfajteremtő lírát művel, szabálytalant, de annál élvezhetőbbet. Munkáiból egyelőre egy kötetet állított össze, ez a Littera Nova kiadásában tavaly jelent meg A hegyi (mellé)beszéd címmel, de már készülnek a második kiadására.

Suttogó költő – mondják róla. A gégeműtét maradványaként bizony hangja nem szárnyal, de a suttogó jelző mást is takarhat. A csak nekünk szóló üzeneteket szeretteink gyakorta suttogva közlik velünk, így tesz Béla is a közönségével. Kényszer és szabadon választott forma összesimul. Új versformát is talált a suttogó üzenetekhez, ezek a versek a bélások. A két, három, négy vagy öt soros költemények segítségével életbevágó tartalmakat közvetít, gyakran humoros, nyers, máskor rezignált szavakkal, de mindenképpen egy kiküzdött életigenlés meggyőző formáiban.

Az élethosszig tartó tanulás híveként természetesen tanul ma is: a Magyar Írószövetség íróiskolájának végzős hallgatója, a nála évtizedekkel fiatalabb hallgatótársak szeretett Béla bácsijaként egyszerre társ és példakép.

Az élet és az irodalom újmódi kapcsolatában közéleti tevékenysége nem válik jelképessé: ahogy hosszú évek óta mindig, ma is segíti a rászorulókat, a hátrányos helyzetűeket, Nyugati téri „fogadóóráin” sokaknak nyújt manapság is hasznosítható tanácsokat s ha kell, segítő kezet.

Büszke arra, hogy azok a hajdani csillaghegyi cigánygyerekek s más szegények, akiknek lehetővé tette, hogy egy-egy filmre „beszökhessenek”, most nagyapaként, nagymamaként messziről köszöntik őt. De az igazi örömöt az okozza neki, ha látja, hogy tanácsa, példája nyomán a megalázottak, megnyomorítottak erőre kapnak, és kikászálódnak a maguk gödreiből. Ahogy mindeddig sikerült neki is.

Hajdani, félbemaradt vízügyes értelmiségi? Csibész mozis? Életművész? Suttogó költő? Ez is, az is. Számomra egyszerűen: a győztes ember. Amikor – irigylésre méltó sikerrel – suttogó költőként visszatért Óbudára, az őt ünneplő régi és új tisztelőknek egy bélással mondott köszönetet:

 

béla legyél nagy

légy még annál is nagyobb

légy akkora amekkora vagy

és kezdd el fokozatosan szétosztani magad

(És szólt hozzám az Úr)

 

Mi sem mondhatunk neki mást. Legyen minél nagyobb, hogy mind többen részesülhessenek, részesedhessünk belőle, ha már osztani kezdi magát!