Keresés
rovatok
rovatok
város | 2017 tél
Fotó: Irgalom Háza
Horváth Gabriella: San Marco hercegné hagyatéka
Óbuda egyik legszebb utcája a szép nevű San Marco, ahol a 48. szám alatt kezdte meg működését 1975 szeptemberében az Orvostovábbképző Intézet Egészségügyi Főiskolai Kara a korábbi középfokú oktatási intézmény épületében. 2008-óta a Budapest III. Tankerület Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon kapott méltó helyet az évszádos múltra visszatekintő, szépen felújított épületegyüttesben.

Az épület története összefonódik egy főnemesi család életével, akinek a nevét ma is őrzik az utcatáblák. Nagyszentmiklósi Nákó Mileva grófnő Macedóniából származó és az akkori Magyarország déli részére költözött családban született 1837. augusztus 30-án. Amikor eladósorba került, Capece Zurló Gyula nápolyi kamarás kérte meg a kezét, aki a San Marco hercege címet viselte. A házasság létre is jött, ám gyermekük nem született. A herceg, aki sokat betegeskedett, 59 éves korában halt meg az ausztriai Bad Ischlben 1888-ban.

San Marco hercegné Forrás: Irgalom Háza

Férje halála után a hercegné jótékonysági céllal megvett egy három katasztrális holdnyi területet Budapesten, a Bécsi út és a Szőlő utca között. Ezen a nagyméretű telken két egymástól független intézményt hozott létre. Előbb a Jó Pásztor Házat a hozzá tartozó templommal (jelenleg Szőlő utca, illetve Zápor utcai bejárattal), majd a gyógyíthatatlan betegek számára az Irgalom Házát. Mivel a két intézet egymás közelében működött, alapítója is azonos, gyakran összemosódik a köztudatban az intézetek neve, funkciója. Ezért szeretnénk különválasztva tisztázni rendeltetésüket.

 

Bűnbánó nők menedéke

A Jó Pásztor nővérek magyarországi megtelepedését 1892. július 31-i időponttal az Angersi-anyaház Évkönyve a következőképpen örökítette meg: „Őfelsége San Marco hercegné szeretett volna létrehozni egy menedéket azon leányok és nők számára, akik miután rendezetlen életet éltek, megtérve bűnbánatot akarnak tartani. E célból Budapest III. kerületében megvásárolt egy kb. 4100 négyzetméter nagyságú telket, s azon egy szép házat épített pincével, két emelettel, manzárddal és padlással. Őfensége mindezt a Jó Pásztor nővérek rendelkezésére bocsátotta, hogy ezek intézményük szabályzata szerint olyan bűnbánó leányokat és nőket fogadjanak be és neveljenek, akik ide vissza akarnak vonulni. A házat a nemes alapító rendezte be 6 nővér és 30 penitens számára.”

Mivel a ház néhány év elteltével már kicsinek bizonyult, a hercegasszony 1903-ban újabb pavilont építtetett a kertben, ahol 200 növendék nevelését végezték.

A Jó Pásztor generáció feladata: bármilyen korú és rendű (rangú), állapotú nők nevelése és szociális védelme. A nevelés terén a nővérek világszerte jelentős eredményeket értek el. A menedékházat nem tekintették végleges otthonuknak, növendékeik 3, 4, 5 év múlva visszatérhettek a világi életbe.

A Házban cseléd nem volt, minden házimunkát az ott lakók, a szerzetesnők és a növendékek végeztek. Külön munkateremben kézimunkával foglalkoztak: fehérneművarrás, csipkekészítés, szőnyegszövés, miseruhák hímzése, illetve más intézetek, többek között kórházak részére foltozást, javítást végeztek. A kézimunkán kívül a kertek művelését is közösen végezték. Az épületegyüttes később még egy kis monostorral, a Magdolna házzal bővült. Itt azok a Magdolna nővérek éltek, akik „egészen Istennek és szolgálatának” akarták adni magukat.

Fotó: Szász Marcell

A II. világháború alatt a zárdát és a hozzá tartozó templomot bombatalálat érte. A zárda helyén, illetve kertjében átmeneti leánynevelő intézetet létesítettek 1950-ben, majd fiú nevelőintézetként működött. Az 1990. évi IV. törvény alapján – amely a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházról szól – a rend visszakapta az eredeti területet és a fennmaradt épületeket.

 

Az Irgalom Háza

A másik nagy intézet, az „Irgalom Háza” kórházként működött. A telek vásárlására utaló első kérelmet az Esztergomi Prímási Levéltár őrzi, mely San Marco hercegné megbízásából íródott Vaszary Kolos Hercegprímás Úrnak. A felterjesztés szerint az alapító a plébánia területén gyógyíthatatlan betegek részére menedékhelyet szeretne létesíteni. A kérelemhez helyszínrajzot csatoltak, valamint az alapítványi oklevelet és az Igazgató Bizottsági tagok névsorát és adatait. Az Alapítvány Főfelügyeletét az alapító rendelkezése értelmében Magyarország Bíboros Hercegprímása gyakorolná.

A ház alapítványi okiratát a hercegné 1900 nyarán írta alá Nagykomlóson, majd Balatonfüreden Vaszary Kolos hercegprímás hagyta jóvá. Az eredeti, kutyanyelv formájú, barna és piros tintával, kézzel írott okiratot az épület előterében zárókővel együtt helyezték el 1901. október 30-án. Az épület átépítése során az alapítólevél 1975-ben az Orvostörténeti Múzeumba került. Másolata és az új zárókő az épület főbejáratánál található.

ISTEN DICSŐSÉGÉRE

A Magyar Kath. Egyház 900-ik évfordulójára boldolgult szülei és férje kegyeletes emlékére gyógyíthatatlan betegek számára alapította e menedékházat özv. San Marco hercegné, szül: Nagyszentmiklósi Nákó Miléva. (1900) Boldogok az irgalmasok, mert ők Irgalmasságot nyernek. Sz. Máté 5. 7.

Az intézmény célját az alapítólevel első pontja tartalmazza. „Alulírott özv. San Marco hercegné, született Nagyszentmiklósi Nákó Miléva Istenben boldogult szüleim és áldott emlékezetű kedves férjem emlékére, a keresztény egyház 1900 éves s a magyar katolikus egyház 900 éves fennállásának ünnepe iránt táplált kegyeletéből ezennel jótékony célú alapítványt teszek „Irgalom Háza” elnevezés alatt, gyógyíthatatlan betegek részére Budapesten létesítendő menedékhely felállítása céljából.

Nemzetiségi és valláskülönbség nélkül, csakis teljesen szegények ingyen vétessenek fel, tehát olyanok, akik családjuk körében szorult anyagi helyeztük miatt megfelelő ápolásban és gondozásban nem részesülhetnek.

Ki vannak zárva ennél fogva azok, akik elég vagyonosak arra, hogy más intézetben, vagy másként ápoltassanak.”

Az Irgalom Háza 2200 négyzetméter területű telken épült fel. A terveket „Jordán építész” készítette el, és Hofhauser Elek építőmester 300.000 korona értékben „Ottó Adolf, a hercegné gazdasági tanácsosának felügyelete alatt hajtotta végre.”

Az épület magasföldszintes és kétemeletes, a századforduló hagyományos stílusában épült. 1919 márciusában az Új Lap így írt róla: „Óbuda egyik legszebb szegletében, a San Marco utcában az ütött-kopott vityillók tömkelegéből mint a templom, az emberi irgalmasság temploma emelkedik ki a maga egyszerű komolyságával, az Irgalom Háza.” A magasföldszinti részben kapott helyet az ápoló személyzet, itt volt az iroda és a nappali, valamint az istentiszteleteket végző és a lelki gondozást ellátó pap, továbbá néhány világi kisegítő lakása is. Az alagsorban működött a konyha a hozzá tartozó kisegítő helyiségekkel. Az udvarban külön épületben történt a mosás, és itt voltak a gazdasági épületek is.

A kórházi rész eredetileg 4 betegosztályból állt. Az első emeleten két 25 ágyas kórteremben helyezték el a nőket, a második emeleten hasonló létszámban és megosztásban a férfiakat. Későbbi feljegyzések szerint egy 20 ágyas teremben a született gyengeelméjűek éltek, a gyerekek, valamint azon betegek, akik a többiek ápolásában még tudtak segíteni. A betegek és a különböző felszerelések szállítására az épületben felvonó működött.

Az intézet központi részét a kápolna foglalta el, melynek ablakait mindkét szinten nyithatóan alakították ki, így a kórteremben fekvő betegek is részt vehettek a szertartásokon, azokba be tudtak kapcsolódni. A kápolna színes ablakai és a mennyezet freskói jó állapotban vannak. A freskók a négy evangélistát, Mátét, Jánost, Lukácsot és Márkot ábrázolják. A kápolna boltívei, oszlopdíszei s a kórus festett motívumai is eredetiek. Megjegyzendő, hogy a kápolna kitűnő akusztikával rendelkezik. Az épületben még most is szép régi, eredeti részleteket találhatunk másutt is, mint pl. a lépcsőház díszrácsai, szellőzőrácsok.

Az előcsarnokban valamikor egy nagyméretű Pieta állt, mely az 1900-as párizsi világkiállításról származott. Eredetileg egy Borsod megyei plébános hozta falujának, de mivel híveinek nem tetszett, a kórháznak ajándékozta. A szobor jelenleg az Óbudai Szent Péter és Pál templomban található. Az épület tehát alapításakor az akkori igényeknek és kitűzött céljának színvonalasan megfelelt. Ma is reprezentatív hatást kelt, és műemlék jelleggel tartják nyilván.

Kohl Medárd püspök 1901. április 23-án az Igazgató Bizottsági Tagok és a magyar királyi belügyminisztérium képviselője jelenlétében ünnepélyesen megáldotta az intézetet, amely ekkor már 100 ággyal rendelkezett. A megnyitáskor a kórházban 18 beteg nyert elhelyezést. Erről az eseményről az 1902-es Bucsánszky-féle Nagy Képes Naptár is megemlékezett, felvillantva az intézet későbbi perspektíváját is: „A hatalmas háromemeletes épület központját a kápolna foglalja el. Attól jobbra és balra helyezkednek el a betegek termei, amelyekbe 100 egyén helyezhető el. Ha azonban a betegek számának szaporodása követelni fogja és adakozások útján a szükséges költség rendelkezésre áll, a főépületet két oldalt egy-egy szárnnyal kiegészítik, hogy a menedékházba még 100 beteget lehessen felvenni.” A nagy bővítésre sohasem került sor, de 1919-ben már 120 ággyal működött a kórház.

A hercegnén kívül ún. „ágyalapítvánnyal” mások is hozzájárultak az intézet működéséhez. Az alapítványok összege kezdetben 10.000, majd 12.000 korona volt.

Az ágyalapítók természetesen a helyekre kijelölési jogot gyakorolhattak. Az alapító célját megörökítő és az ágyalapítók névsorát rögzítő két fekete márványtábla eredetileg az épület homlokzatán volt elhelyezve. (Az ágyalapítók között szerepel Ferenc József császár is.)

1909 májusában az alapító okirathoz „kiegészítő pontozatokat” csatoltak, majd 1910-ben „Módosító alapszabályt” hagytak jóvá. Ezzel az ápoltakkal kapcsolatos feltételeket pontosabban határozták meg, illetve azokat szigorították: „A felvételre alkalmas betegek közül is elsőséggel azok bírnak, kiket bajuk állandóan az ágyhoz köt, így ápolásra inkább rászorulnak, mint azok, akiknek betegsége kevésbé súlyos természetű.” „A betegek felvétele állapotokat igazoló orvosi bizonyítvánnyal lehetséges, mely szerint őket más kórházba nem vették fel.” Kizárja viszont az okirat az:

  • elmebetegeket,
  • elmezavarral egybekötött epilepsziában szenvedőket,
  • a fertőző, ragályos betegeket,
  • a buja kórosokat,
  • a hülyéket és az idiótákat.

Azokat a betegeket, akikről ápolás közben kiderült, hogy gyógyíthatók, illetve magaviseletük vagy egyéb okok miatt bennmaradásuk a többi beteg ápolását hátráltatja, az intézetből eltávolították.

A Ház gyakorlati működését is pontosan szabályozták. Az alapítványi menedékház és az alapítványi vagyon igazgatása és felügyelete egy öttagú Igazgatósági Bizottság feladata volt. Az intézet költségvetésében a betegek tartási és ápolási költsége az 1901-es adatok szerint 400 korona. A ház kiadásainak fedezéséhez, illetve bővítés céljára az alapító rendelkezése szerint gyűjtéseket rendezhettek. Ezzel a joggal főként az 1920-as években éltek. A Bizottság feladatai közé tartozott az orvosok kiválasztása, azok alkalmasságának megállapítása is. A betegek felvétele iránti véleményezéssel igazgató tagsági minőségben is megbízott orvos 1901-ben Dr. Diescher Ferenc volt, a betegek kezelőorvosa pedig Dr. Tauszk Ferenc egyetemi magántanár. Később az intézet orvosi teendőit a Szent Margit Kórház orvosai látták el. Az utolsó Dr. Czimbecz László főorvos volt.

Az intézmény fő feladatát az ápolás jelentette. Ezt a legfontosabb tevékenységet a Paulai Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek gyakorolták.

Létszámuk változó volt, mintegy 12–20 fő. Világi ápolót nem foglalkoztatott az intézet, csupán néhány kisegítőt.

A rend magyarországi tartományi központja Budapesten, a Ménesi úton volt. A nővérek itt kapták az első kiképzést, és ott egy évig tartózkodtak. A szemináriumban ez alatt az elöljárók és közvetlenül az igazgató főnöknő megfigyelte a növendékeket, hogy alkalmasak-e a rendi szellem elsajátítására. Egy év után különböző rendházakba kerülve öt évig kellett dolgozniuk s bizonyítaniuk a rend szolgálatát. A fogadalomtétel a belépéstől számított ötödik évben történt egyszerű keretek között. Ez nem volt örök fogadalom, minden évben meg kellett újítani a főnöknő előtt. A rendi intézkedés a nővérek védelmében történt: amennyiben nem bírják a rendkívül nehéz munkát, lehetőségük legyen más közösségben más jellegű tevékenységet folytatni.

Ebben a rendben négy fogadalom létezik: szegénység, tisztaság, engedelmesség, szolgálat. Kötelességük minden emberi nyomorúságon segíteni – ennek tükrében idézet az egyik nővér vallomásából: „Kell a szegénység olyan értelemben, hogy ne legyünk harácsolók. Kell a tisztaság, kell a tisztesség a családon belül, munkahelyen belül és kell az engedelmesség: törvények mindenütt vannak, és azoknak eleget kell tenni, másképp nincs rend. A mi negyedik fogadalmunk a szegénység szolgálata. Semmink sem volt, amit magunkénak mondhattunk volna. Mindenre úgy kellett vigyázni, hogy az tartson minél tovább. Nem dobtuk el azonnal a holmit, ha már egy kicsit hibás volt. Megjavítottuk. Volt egy köznapi ruhánk és volt egy ünneplő ruhánk. Az kitartott a halálig.”

A hercegné és a Paulai Szt. Vincéről nevezett irgalmas testvérek Grazban székelő tartományi főnöknője között létrejött szerződés részletesen tartalmazza – magyar és német nyelven – a nővérek feladatait és a Ház működésének feltételeit. A szerződés szerint az Irgalom Háza főnöknője a mellérendelt testvérekkel az Igazgató Bizottságtól teljesen függetlenül és önállóan dolgozott. Az Irgalom Háza főnöknőjének feladatai közé tartozott a betegek ápolásához szükséges létszám biztosítása, a betegfelvételi könyv vezetése, a pénzadományok átvétele, valamint az általános adminisztrációs teendők ellátása. Az adományokat az alapító által megnevezett Magyar Földintézet pénztárába kellett befizetni, erről a főnöknő az Igazgató Bizottság elnökének elszámolással tartozott. A főnővér a betegápolásra és a házi teendőkre alkalmas irgalmas testvér jelölteket felvehetett.

A szerződés értelmében a nővérek, akiket Irgalmas Nénéknek, illetve Szürke Nénéknek is neveztek, a betegápolás fejében teljes ellátásban részesültek. Ebbe tartozott: a bútorzattal berendezett lakás, a világítás, a fűtés, asztal- és ágyneműhasználat, a törülköző, a ruhanemű és az élelmezés. Évi 168 korona illette meg őket. A nővérek a földszinten közös hálószobában laktak, melyhez nappali, iroda és egy fürdőszoba tartozott. A nappali falán San Marco hercegnét megörökítő nagyméretű olajfestmény függött, mely sorsáról sajnos semmit nem sikerült felderíteni.

A nővérek szinte emberfeletti munkát végeztek. Az élet fintora, hogy a kórház első halottja még a megnyitás előtt Unger Flóra irgalmas testvér volt.

Hogyan látták ezt a munkát a kívülállók? Az Est 1920. február 5-i számában megjelent tudósítás szerint: „Átlag 50 embert tesznek tisztába minden két órában. A sebek nem gyógyulnak meg, egyedüli orvosság számukra a koporsó. Ekkor 134 olyan beteget ápoltak, akikre a halál várt. Az Irgalom Házából csak egy út van, az, amely az Óbudai temetőbe vezet, mégis százakra tehető azoknak a száma, akik a havi 1–2 üresedő helyre várnak… Borzasztó érzés a halálra ítélt emberek között menni, akik legnagyobb része tehetetlenül, mozdulatlanul fekszik az ágyán. Van olyan, aki 19 éve fekszik itt… Az emeleten vannak a férfitermek, az egyikben a háború munkájaként száz százalékos rokkant katonák. Ezek a betegek kint pár nap alatt elpusztulnának.”

Ezek az önfeláldozó nővérek megérdemlik, hogy legalább néhányukat név szerint is megemlítsük. Az önálló szerzetesi közösség vezetője alapításkor Norberta főnővér volt, majd Josephin, Leopoldina, Leontin és Notbung főnővérek következtek. Egy 1944. április 15-i feljegyzés szerint Pallatin Teréz nővért iktatták be utolsóként. Ugyanekkor helyettesként Párvi Lucia nővért osztották be. Az ő neve azért is érdemel említést, mert e tanulmány készítésekor ő volt az egyetlen még élő nővér a házban szolgáló Vincések közül. A Jászberényi Szeretetotthonban vele személyesen is beszélgethettünk a Ház működéséről és életéről, a betegek felvételéről és ápolásáról, a háborús idők gondjairól, gazdasági nehézségeiről, illetve saját életük alakulásáról.

Az Irgalom Házában az irgalmasság gyakorlásának nemes gondolata a gyakorlatban is megvalósult, de a XX. század változásai, viharai ezt az intézményt sem kímélték. A kórház működése az I. világháború után került először veszélybe. A hercegné megszállt területen élt, és kapcsolata megszakadt az intézettel. Az alapítványok is megszűntek, a tőkét 1919-ben elköltötték, így kölcsönökből éltek. Érdekes, hogy a Tanácsköztársaság idején ez a kórház volt az egyetlen, ahol meghagyták azokat az apácákat is, akik nem léptek ki a rendből. Nem találtak ugyanis senkit, aki e betegek ápolására vállalkozott volna – egy munkanap után minden civil ápoló megszökött. A már idézett újságcikk felhívja a figyelmet az intézmény szorult helyzetére is, az alcíme a következő: „Ha gyors segítség nem érkezik, utcára kerülnek a gyógyíthatatlan betegek.” Ekkor szervezték meg az első gyűjtéseket, és külföldi missziótól kapott adományból fizethették ki adósságaikat. Segített, hogy a betegek egy része járadékkal rendelkezett, így ők saját költségeikhez hozzá tudtak járulni.

1926-tól az intézet ismét működőképes lett, az alapító hercegnő halála után a ház fenntartása és irányítása az alapítványi társulat kezébe került.

A II. világháború idején, a bombázások alatt a betegeket az alagsorban helyezték el és ápolták. Az ostrom következtében keletkezett károkról egy 1945-ös feljegyzés számol be: „Az épület egyik sarokrészét kisebb bombatalálat érte, mely a tetőzetet teljesen tönkretette, és a felső emeleti szobákat részben megrongálta. A lépcsőház erősen megsérült, valamennyi ablaküveg betörött. A kápolna 3×12 m-es nagyméretű mozaik ablaka a külső védőüveggel együtt teljesen tönkrement. Mindkét felvonó (személy, teher) használhatatlanná vált. A gazdasági épületek leégtek, állatokkal, kocsikkal, takarmánnyal együtt.”

Az ostrom alatt elvesztett 29 beteget az intézet udvarán, a helyeket megjelölve ideiglenesen eltemették, majd a háborús események után az Óbudai temetőben kerültek végleges nyughelyükre. A háború utáni újraindulásoz a Népjóléti Minisztériumtól 4.000 pengőhöz jutottak, az esztergomi egyházi szervektől pedig az évente szokásos 3 vagon hasábfa és 1 vagon burgonya hozzájárulás mellett egyéb segítséget is kaptak. Ebben az időben a betegek jó része MÁV nyugdíjas volt, akik főleg háborús sérüléseik miatt kerültek ide.

A következő években az intézmény életében is nagy változások következtek be. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának egy 1949-es rendelete alapján a gyógyíthatatlan betegek Irgalom Háza elnevezésű és célú alapítványát megszüntették. A megszüntető határozat indoklása a következő: „Az a cél, melynek szolgálatára a tárgyban írt alapítvány rendeltetett, a megváltozott viszonyok folytán olyan közfeladattá vált, amelynek megvalósításáról a legcélszerűbben Budapest főváros tud gondoskodni.” Az alapítvány vagyonát a főváros tulajdonába adták át. Velics Ferdinanda nővér, tartományfőnöknő kérte a fenti határozat visszavonását. A kérésnek nem adtak helyt. A betegek egy részét különböző kórházakban helyezték el az ország különböző városaiban (Szentgotthárd, Máriapócs, Budapesten a VIII. kerületi Kun utca), az otthonmaradókról egy ideig világi ápolók gondoskodtak. 1950. május 16-án a rendet is feloszlatták.

1953-ban a kórházi jelleg végleg megszűnt. Az épületben az Egészségügyi Minisztérium felügyelete és irányítása mellett meginduló orvossegédképzés nyert elhelyezést.

Ennek a középfokú oktatásnak a formája és tartalma a későbbi években többször módosult, míg 22 év után, 1975-ben végre megvalósult a régi vágy és célkitűzés, az intézmény főiskolai rangot kapott.

A gyógyíthatatlan betegek és haldoklók helyét az egészségügy különböző területein történő helytállásra készülő fiatalok és oktatóik foglalták el. Az ő szolgálatuk más jellegű ugyan, de nem nélkülözheti a humánus beállítottságot. A főiskola elköltözése után, 2008 óta az épületben a Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon kapott helyet, ahol méltón folytatják elődeik munkáját.

A San Marco házaspár végső nyughelye – akaratuknak megfelelően – az általuk alapított másik intézmény, a ma ismét eredeti céljának megfelelően működő Jó Pásztor Házhoz tartozó Szőlő utcai templom. Ennek kriptájában található a hercegi pár két fém szarkofágja. Itt olvashatók személyes adataik, itt látható a család címere és az emlékfelirat is. Ezt a helyet a hívők és érdeklődők egyaránt felkereshetik. Megérdemlik tiszteletünket és megemlékezésünket.

(A szerző nyugalmazott főiskolai docens)

 

ÁGYALAPÍTÓK

Ő Cs. És Ap. Kir. Felsége I. Ferencz József

Vaszary Kolos Bíboros Herczeg-Prímás, Érsek

San Marco Herczegné, Nagyszentmiklósi Nákó Miléva

Forster Gyuláné Luczenbacher Erzsébet

Nezettei És Boronkai Boronkay Mária És Ilona

Császka György Kalocsai Érsek És A Kalocsai Káptalan

Gróf Andrássy Dénesné Francziska

Liptó-Teplai Dvornikovich Celestina Emlékére

Báró Hornig Károly Veszprémi Püspök

Gróf Wenckheim Dénesné Sz. Wenckheim Rika Grófnő

Gróf Zichy Nep. Jánosné Kray Irma Bárónő

Mayer Károly Cs. És Kir. Számtanácsos

Staffenberger István Emlékére Leánya, Mária

Horváth Ferencz Pénzügyigazgató Emlékére Nővére, Júlia

Natter Ferencz És Neje, Török Emília, Andor Fiuk Emlékére

Gróf Wenckheim Frigyesné Sz. Wenckheim Krisztina Grófnő

Báró Wodianer Albertné Sz. Atzél Zsófia