Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2016 ősz
Fotó: Antal István
Matits Ferenc
ITTHON SÍRI CSEND
Beszélgetés Wrabel Sándor festőművész özvegyével, Wrabelné dr. Gulla Etelkával
Özvegye idézte fel beszélgetésünkben Wrabel Sándor festőművész emlékét, akinek művészete, példaértékű sorsa, erkölcsi tartása sok tanulsággal szolgál. Hálásak lehetünk, ahogy férje emlékét, hagyatékát őrzi, amely – úgy érezzük – nem csupán a III. kerületiek, de az egész nemzet számára jelentős értéket képvisel.

Hogyan ismerte meg Wrabel Sándort, mikor házasodtak meg, hogyan alakult közel három évtizedes családi életük?

Békásmegyeren éltem egy, a családunk tagjai, Alpár Ignác és Kotál Henrik építészek által 1874-ben emelt vadászházban, amely a mai HÉV-megállótól az Ófalu felé eső részen húzódó kis erdőben állt. Házunk helyén ma lakótelepi épületek sorakoznak. Úgy az 1960-as évek elején híre kelt, hogy Békásmegyerre költözött egy festő, aki szép képeket fest. Wrabel Sándor ekkor – Zámolyi László békásmegyeri római-katolikus plébános támogatását élvezve – a használaton kívül helyezett temető ravatalozójából kialakított műteremben dolgozott. A plébános úrnak kis gyűjteménye is volt alkotásaiból. Ez az érdeklődés vezetett el megismerkedésünkhöz. A nálam pár évvel idősebb férfiről kiderült, hogy hasonlóan gondolkodik a világ dolgairól, mint én. Nagyon szereti a természetet, az állatokat, művelt, sokat olvas, nyelveken beszél, jól fotózik, szeret utazni, kirándulni. Kapcsolatunk egyre szorosabbá vált, 1964. október 3-án megházasodtunk. Mivel elég hely volt házunkban, ahol özvegy édesanyámmal éltem, oda költöztünk, ott alakította ki férjem a műtermét. Ez az idilli állapot azonban csupán 1978-ig tartott, akkor kivágták a ház körüli kis erdőt, kilakoltattak bennünket, és mi Pomázra költöztünk, majd később vissza Békásmegyerre.

Fotó: Családi archívum

Wrabel Sándor a ’60-as évek első felében Csillaghegyen egy művészcsoportot vezetett, akikkel többször ki is állított. Én, elvégezve a jogi egyetemet, a Magyar Postánál helyezkedtem el. Fiunk, Alexander György 1966. október 21-én született. Ezt megelőzően azonban történt egy és más dolog, ami mértékadóan meghatározta későbbi életünket. Férjem közeli barátja, esküvői tanúja, Artner Tivadar grafikusművész, művészeti író megbízást kapott a Gondolat Kiadótól, hogy írjon egy összefoglaló művet a művészetek fejlődéséről, az őskortól napjainkig. Az évezredek művészete című, 1965 nyarán elkészült könyvben két képet szerepeltetett a szerző Wrabel Sándortól, valamint rövid értékelést adott művészetéről. Már nem is tudom, hogy a könyv lektorai vagy valaki más, de feljelentette Artner Tivadart és a férjemet, hogy ellenforradalmi uszítók. Történt ugyanis, hogy Artner Tivadar, aki ismerte és nagyra tartotta férjem 1956-ban, a forradalom idején festett képeit, ezek közül az Akasztás címűt szerette volna Goya A háború borzalmai című sorozatával párhuzamba állítani. A szerkesztés során azonban az Akasztás reprodukciója a magyar kortárs anyaghoz került, az Artner által javasolt Forradalmi jelenet címmel. Emiatt indított 1965-ben a rendőrség nyomozást, hallgatta ki többször férjemet, veszélyeztetve családi boldogságunkat és férjem olaszországi karrierjének alakulását. Aki élt ebben a korban, bizonnyal átérzi, hogy rendkívül nehéz helyzetbe kerültünk. Tudni kell ugyanis férjemről, hogy apja a II. világháború keleti frontján tűnt el, és hogy férjemet 18 évesen a megszálló Vörös Hadsereg letartóztatta. Szibériai munkatáborba vitték, ahonnan három embert próbáló év után tért haza. Férjem nem vett részt az 1956-os forradalom harcaiban, mivel mindenfajta fegyveres harcot ellenzett. Ő a természetben lelt megnyugvást, állatokkal, növényekkel foglalkozott. Természetesen felzaklatták az 1956-os események, az, hogy a magyar hazafiak megpróbálták az akkori világ legerősebb hadseregével szemben hazájukat megvédeni. Az ő fegyvere az ecset volt. A magyar Golgota, A kivégzés, majd a Radnóti emlékére című képei, a Don Quijote-sorozata, valamint a bibliai tárgyú festményei mind az erőszak, az önkény elleni tiltakozás példái.

Fotó: Családi archívum
Fotó: Családi archívum

Az Artner-könyv kapcsán indult eljárás a művész „olaszországi karrierjének alakulását veszélyeztette”. Hogyan értette ezt?

Férjem egyik művészbarátja, a nála idősebb Fáy Győző festőművész az 1960-as évek első felétől szerepelt olaszországi tárlatokon. Szólt Sanyinak, és még két másik – szintén idősebb – kollégának, hogy lehetőség adódott arra, hogy négyen együtt Milánóban kiállítsanak. A város központjában álló La Rotonda nevű XVIII. századi épületben, a magyar festőkkel nyitó új reprezentatív kiállítóhelyen mutatták be 1965 nyarán Fáy Győző, P. Bak János, Blaskó János és Wrabel Sándor anyagát. A komolyabb anyaggal rendelkező Fáy Győző férjem társaságában hosszabb ideig maradt.

Körutazást is tettek Itáliában, festettek is, sőt ők ketten részt vettek a milánói kiállítás anyagából szeptember elején Bertinoro városában rendezett második kiállításon is, amelyen Fáy Győző és férjem ezüstérem kitüntetésben részesült.

A sikeres itáliai bemutatkozást követően férjemet felkérték, hogy a következő évben önállóan is bemutatkozzon Milánóban, illetve arra, hogy a milánói művészek festményei mellett ők is szerepeljenek egy dél-amerikai vándorkiállításon. Elgondolható, milyen hideg zuhanyként, tragikusan ért bennünket az Artner-könyvből adódott helyzet. A képlefoglalás, a kihallgatások, útlevelének bevonása ugyancsak megviselt bennünket. Komoly erőfeszítésbe került, mindent megmozgattam, hogy Sanyit ne ültessék le, visszakaphassa útlevelét, hiszen ezen múlt egzisztenciánk, ugyanis Sanyi valamennyi képét, azokat is, amelyeket kivitt és amelyeket ott festett, mind megvették. 1966 januárjában megszűnt az eljárás férjemmel szemben, visszakapta útlevelét, de itthon a rendszer ellenségének tekintették, nem szerepelhetett kiállításokon, nem vett tőle az állam képeket, sőt senki sem mert vele kapcsolatba kerülni. Sanyi egyedüli esélye a külföld volt. Szerencsés módon a következő év júniusában férjem ott lehetett a milánói Totti Galériában rendezett, 28 olajfestményét bemutató tárlaton. Talán felfoghatatlan, de így történt: itthon nem állíthatott ki, míg külföldön – Olaszországban, Dél-Amerikában – igen. Úgy hallottam, Kassák Lajossal is így bánt a rezsim, sőt őt még ki sem engedték a Párizsban nyíló kiállítására. Tudni kell azonban arról, hogy a Kádár-rendszer súlyos valutahiányban szenvedett. A valutaszerzés miatt a művészek, ha meghívták őket, kaptak nyugati útlevelet, műveiket eladhatták, de a befolyt összeget kötelező volt a MNB – rendkívül alacsony – árfolyamán forintra váltani. Férjem két évtizeden keresztül változó intenzitással vett részt kiállításokon Itáliában, legtöbb képét ott adta el, habár egy idő múlva a magyar vadászok, illetve az idelátogató külföldi vadászok is sok festményét vásárolták meg.

Lét
Lét

Miként került kapcsolatba a vadászokkal?

Férjem gyermekkora óta vonzódott a madarakhoz, különösen a vadászó életmódot folytató sasokhoz, héjákhoz, sólymokhoz, ölyvekhez, kányákhoz, vércsékhez, baglyokhoz. Amikor lehetősége nyílt rá, tartott is belőlük, röptette, tenyésztette, idomította őket, sőt ezek a madarak gyakran festményeinek témájául is szolgáltak. Vadgazdálkodási tanfolyamot végzett, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel, vadőrökkel, vadászokkal, solymászokkal ismerkedett össze, akik közül többen segítették őt pályája alakulásában. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben csupán nagyon megbízható elvtársaknak adtak vadász-, illetve fegyvertartási engedélyt. A politikusok, az állami vezetők, az elit és az őket kiszolgáló réteg kedvelt passziójának számít a vadászat, így a férjem vadászmadarakkal kapcsolatos szakértelmét ismerő, művészetét értékelő hazai és olasz vadásztársadalom bizony nagyban segítette karrierjének alakulását. Érdekességként említem, hogy egyik madarakat ábrázoló grafikáját Olaszországban borreklámként használták fel. Milánóban megvédett doktori értekezésének témája a madarakkal történő magyarországi és olaszországi vadászat volt. E témában olasz nyelvű cikket is publikált.

Fotó: Fia és felesége a békásmegyeri vadászkastély előtt (Családi archívum)
Fotó: Fia és felesége a békásmegyeri vadászkastély előtt (Családi archívum)

Miért nem lehetett itthon egészen 1978-ig kiállítása? Miért nem jelent meg róla szakfolyóiratban írás? Hogyan alakult a helyzet a rendszerváltást követően?

Férjem többször szeretett volna itthon is bemutatkozni, de elutasították kérvényeit. Az Artner-könyv miatt mellőzték. A több mint 18 ezer kötet bezúzása miatt nem csupán Artner Tivadart érte retorzió, de férjemre is mint „másképp gondolkozóra” tekintettek. Emiatt a szakmai érdeklődés is elmaradt. Veszélyes idők voltak azok, mindenki félt. Szinte hihetetlen, de a Milánóban a ’60-as évek végén megjelent nyolckötetes művészeti lexikonban hosszan méltatják munkásságát – itthon síri csend. A római Il Pensiero Nazionale munkatársa, Carlo Capuano 1973-ban eljött hozzánk, hogy riportot készítsen férjemmel, amelynek eredményeként több oldalas, illusztrált cikk jelent meg a római folyóiratban.

A vadászok segítségével jöhetett létre a rendszerváltást megelőzően egyetlen önálló kiállítása. Ez, úgy emlékszem, volt akadémista társa, a szintén vadásztémákat festő Muray Róbert segítségével valósult meg. Muray Róbert, aki ekkor a XIII. kerületi Hazafias Népfront Képzőművész Baráti Körének titkára volt, illetve az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalban töltött be fontos pozíciót, elérte, hogy a vadászok támogatásával az Angyalföldi József Attila Művelődési Központban kiállítása lehessen. Erről a tárlatról, illetve a rendszerváltást követően rendezett kiállításairól rendszeresen a Nimród vadászújság hírt közölt. Férjem a rendszerváltás körül ismerkedett össze Dr. Losonci Miklós művészeti íróval, aki életében 1991 októberében a Csepel Galériában, majd a művész halálát követően 2004-ben a Magyarok Házában szervezett Wrabel-kiállításokat. Több kiállítását nyitotta meg, munkásságáról írásokat közölt különböző sajtókiadványokban. Ekkor már lehetett írni Sanyi 1956-os képeiről; és Losonci mellett más szerzők is számos cikket szenteltek e témának.

Ezen festményeire alapozva érdemelte ki az „1956 festője” címet, tüntették ki Csepelen ‛56-os emlékéremmel, Pomázon Díszpolgári címmel, jelöli emléktábla egykori békásmegyeri otthonát, vált sírja a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság határozatával a Nemzeti Sírkert részévé.

Örülök, hogy mindezt elmondhattam férjem emlékének adózva.