Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2016 nyár
Fotó: Szász Marcell
A. Horváth András
Játékos muzsika Czigány Györggyel
Az Óbudai Társaskör óbudai létem szíve közepe
Czigány György, Óbuda díszpolgára augusztusban lesz 85 éves, de még ma is a régi lendülettel vezeti a negyven év után megszűnt Játék és muzsika című rádióműsor hangversenytermi változatát. A Játékos muzsika 7 x 10 percben 2007 óta havonta jelentkezik az Óbudai Társaskörben, ahol a zenei rejtvényeket neves előadók tolmácsolják a közönségnek.

Czigány György: AELIA SABINÁHOZ  

Clausa iacet lapide coniunx pia cara Sabina: a sírkő latin szavainak ritmusa zümmög most a vén síneken. Drága Sabína!  Utaznál-e velem Héven, zöld vonatunkon Aquincumból ki a Dunához, el a Flórián térig? Kipróbálnád-e az óbudai plébániatemplom három-manuálos barokk orgonáját?  Ijedten rezzensz majd meg, amikor sarkad a bal szélső pedálhoz ér, mert földrengés moraját kelted, remegést: a mély-basszus oszlopnyi sípja szólal meg mögötted, kezed pedig elvész, bolyong a billentyű-rengetegben.  Kedvesen játszottál te kicsi orgonádon, öt ujjal talán, mégis a dallam két oktávnyi század csöndjén ível át, finom szárnycsapással, – hallgatunk téged!  Azt is kérdezem ám: lennél-e jó barátnője az én Erikámnak? Duna-parti cukrászdában ízlelnétek-e a meggy és citrom hó hidegét, fagylaltot kanalazván kristály fényű pohárban?  Vagy állnál-e vele Dunába bokáig, valahol a Római-parton bámulva hajót, vízisízőt?

S föl se kacagnál hű kavicsok közt járva, de szólnál:

hű, de hideg víz, éppen olyan, mint kétezer éve!

 

Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Diákkoromban már jártam itt, a Fő téren. Krisztinavárosban laktunk az ostrom után, ott volt az én kamaszkoromnak az ideje a Vérmezőn, a Petőfi Gimnáziumban, ahová jártam és a Krisztina templomban, ahol orgonáltam. Persze, nem vagyok orgonista, de a kántort helyettesítettem, olvastam a kottát, tudtam kórust kísérni vagy szólistákat, népénekeket lejátszani. Volt egy kedves kislány, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba járt, akinek elkezdtem a tánciskolában udvarolni, lehettünk olyan 15 évesek. Ő hívott el a nagymamájához Óbudára. Kijöttünk a Fő térre, sétálgattunk, s az egyik nagyon méltóságteljes, gyönyörű öreg ház udvarán napoztunk: az volt a nagymama otthona. Séta közben fedeztem fel Óbuda érett, régi szépségeit, amikkel tele van, a római emlékektől kezdve a barokk házsorokig és hagyományokig, amelyek Óbudához később kötöttek engem. Ez a kamaszkori első látogatás akkori kis szerelmemmel volt az első óbudai élményem.

Édesapjával motoron 1959-ben Fotó: családi archívum

Később Óbudára költözött.

Igen, aztán Óbudán laktunk. Krisztinavárosban a szüleimmel éltünk egy kétszobás lakásban, ami már hetünknek, amikor megnősültem, és a gyermekeim megszülettek, egy kicsit szűkös volt. Akárhogy szeretetben szeretne az ember élni, azért az együttélés szűk helyen feszültségekkel és nehézségekkel jár. Akkor Óbudán kaptunk a Miklós utca 1. szám alatt, egy kis lakótelepi épületben, a negyedik emeleten egy lakást, ami nagy dolog volt számunkra, nagyon örültünk, hogy önálló lakásunk van. Az első feleségem, Jámbor Erika gyógypedagógus volt, a Szellő utcai iskolában logopédusként tanított. A gyerekek mind itt jártak iskolába, az Ildikó, a Zoli, a Gergő is; Gergő a Mókus utcai zenei általánosba, a nagyobbak a Martos Flóra Gimnáziumba, amit most már Óbudai Gimnáziumnak hívnak. Megszerettük az óbudai életet. Volt egy prózaversszerűségem, amit a Kortárs közölt, abban éppen Óbudáról írtam, aztán később volt olyan, ami Krúdy Gyulához kötődött, mert Krúdy regényeiből kivett motívumokból egy verset komponáltam Díszlet-darabok Szindbád színpadáról címmel. Így indultak az óbudai kötődések.

 

Díszlet-darabok Szindbád színpadáról

Ahol a hold
glóriáját egy poros akácra kötözte,
mint anyád barátnői ölelkeztek össze
a fűzfák, templomuk a kert, lám félik
az Urat, mint a félhomályban félig
elhalt sikoly szökik, ahogy meleg
szél bujdosik az élveteg
petúniák között. S ott a sötét
udvar mélyén, mint rejtelmes denevérek, köréd
gyűlnek csapongva e halk sikoltások.
A fogadó folyosóján már mások
futkosnak, halk viháncolásuk átfon,
kövérkés és lágy tapintású bársony
keblű fiatalasszonyok víg lihegése átcsal
(tán eléd sietnek szagos kaláccsal)
miközben gyúlnak mindenütt az orcák.
A langyos tavaszi esők fehérre mosták
a menyecskék térdét, testüket is megmártva
a zápor valcerében. Eső után hársfa
leheletként a dáma, a hajnalodó
liget szagával, mint mohó
ölelkező rímei ama Vitéz
verseskönyvében, tovaleng. Kinéz
felhő ablakain, felhő világol
(s míg lakodalmi méz csorog az ágról)
égi gázlámpa gyúl most pont ott,
ahol a jókedv úgy csapódott
falnak, mint űzött kismalac –
csak a csend nyüzsög, álmodó piac.
Már ismeretlen – mosolytól válunk…
De ha föl nem kopik az álunk
még láthatunk csodát,
hogy alvó mezőn át a folyó partja
felé sárga szamarait mint hajtja
amott a hold.

Aztán amikor már televíziós voltam javában, sokszor innen a televízió garázsából, a nagy fűtőtelepről, ahol a kémény van, a Kunigunda utcából – most is ott van a TV, akkor még inkább csak a garázs volt ott – jött mindig egy busz, és ment be a Szabadság térre, gyakran azzal mentem én is, ha nem a saját kocsimmal vagy szolgálati kocsival – egy időszakban az is jutott nekem. Nagyon sok óbudai emlékem van! Valamikor még kis telkünk is volt itt Óbudán, amit győri, révfalui telekről cseréltek el a szüleim. Ott volt, ahol a Hajógyár vége van, ahol a keskeny híd átvezet az Óbudai-szigetre, de azt kisajátították, a telek nem maradhatott meg, mert oda építkeztek, valami kártérítést azért kaptunk. Ami még Óbudához, az óbudai Duna-parthoz köt, az rádiós emlék. A Rádiónak volt Rómaifürdő elején egy csónakháza, és én nagyon gyakran jártam oda barátaimmal, barátnőimmel meg ismerőseimmel, még a szüleimmel is. Apám nagy evezős volt a Dunán, a Budai Csónakázó Egyesületben az 1920-as, ’30-as években versenyszerűen evezett. Van is egy fényképem, hogy nyolcas hajóval mennek. Ma már nem nagyon látni nyolcast a Dunán, de hát akkor az igazi sport volt – szép látvány, amikor nyolcan eveznek egy hajóban. Jó csónakháza volt a Rádiónak, szkiffek, dublók, mindenféle olyan hajók, amikkel érdemes volt evezni, én is elég jól eveztem. Édesapám még 70–80 éves korában is a Krisztinából mindig fölkapaszkodott a villamosra, kiment HÉV-vel Aquincumig, kisétált a Dunához, levetkőzött és úszott egyet, aztán felöltözött és hazajött. Ezt minden nyáron, minden nap, ha jó idő volt, megcsinálta, el nem halasztható szórakozása volt. A Duna nélkül nem nagyon tudtunk meglenni.

Zoltán fiával 1974-ben Fotó: családi archívum
Zoltán fiával 1974-ben
Fotó: családi archívum

Aztán egy darabig, amikor ide költöztünk, az óbudai Szent Péter Pál templom szépségei is izgattak, meg a hangszere, gyakran segítettem itt is orgonálni. És ez a helyszín, ahol most vagyunk, az Óbudai Társaskör, ez aztán tényleg óbudai létem szíve közepe, mert rádiósként, televíziósként műsorok tömegét sugároztuk innen, de volt itt nekem saját előadásom, szerzői, költői estem is. Ezek mind ide kötődtek, a Társaskörhöz, barátokhoz, még a Merényi Judit által vezetett esztendőkkel kezdődően. De most is minden hónapban jövök még Játékos muzsikát tartani a Társaskörbe. Játékos, mert valami jogi okból nem merték a Játék és muzsika címet használni, nehogy belekössön a Rádió. A Játékos muzsika lényegében a Ki nyer ma? melléklete élő zenével, ami még kedvesebbé teszi, mintha felvételek szólnának, mert eleve természetesebb, izgalmasabb.

Komoly zeneértő közönséggel lehet találkozni a Játékos muzsika során.

Szinte klubbá szerveződött spontán, mindenféle szervezettség nélkül. Ugyanazokat az arcokat is gyakran lehet látni, meg újakat is. Mindig összejön 50–70 főnyi közönség, és remekül tudnak válaszolni a nem is mindig könnyű kérdésekre, hiszen nem csak azt kérdezzük meg, hogy adott esetben mi az a zene, amit a muzsikusok játszanak. Az is fontos, hogy ugyanakkor szereplési lehetőséget ad sok fiatal művész, de az idősebbek számára is. A nézők pedig lehetőséget kapnak arra, hogy gondolkozzanak az asszociatív kérdéseken, sok irodalmi, képzőművészeti vonatkozás merül fel egy-egy évszámhoz köthetően. Nagy kedvvel, néha kórusban válaszolnak, mondom, na, ez a kórus örvendetes, ez a legértékesebb, ha mindenki tudja a jó választ.

Nevezhetjük tudományos ismeretterjesztésnek azt a tevékenységet, amit folytat?

Élményszerzőnek. A tudományost azért nem merném mondani, inkább élményszerző ismeretterjesztést, aminek nem a lexikális adatok vannak a központjában, azok csak az eszközei. Egy kis élmény, egy kis öröm, egy kis érdekesség, amire az ember kíváncsi, de nem tudta, hogy érdekli, és egyszer csak azt gondolhatja, hogy jé, ez milyen érdekes, akkor ennek utána nézek! A kíváncsiság ébresztgetése ez!

Arra gondoltam, hogy mindig ad egy kultúrtörténeti hátteret is.

Sok újdonságot nem mondunk, ezeknek utána lehet mindenütt nézni, de ebben a szituációban, ebben az élő közegben, ebben a zenélő, házi muzsika hangulatban, ebben a közvetlen légkörben azért más a lexikális tudás lehetősége. Itt semmilyen feszes műsorrend nincsen, nagyon spontán, családias az együttlét, és én igyekszem mindig az élmény, az öröm felé vinni az embereket. Zenét érdemes hallgatni, mert az valami nekünk való szép dolog, és ráadásul, mint minden művészet, életünk legfontosabb kérdéseiről, indulatairól, érzelmeiről szól.

Említette Zoltán gyermekét, aki sajnálatosan fiatalon meghalt. Ő rendező és író is volt, s mindkettejük írásaiból kiderül, hogy a család rendkívül fontos szerepet tölt be az életükben.

Zolinak a novellái is tele vannak óbudai motívumokkal, minthogy ő a kamaszkorát itt élte, itt voltak a szerelmei, itt alapítottak kis együttest, itt muzsikáltak a barátaikkal, tehát rengeteg óbudai élménye volt. Igen, hát Zolival volt egy családi és irodalmi rezonancia is, egymás dolgait elolvastuk, és azt mondhatom, hogy kölcsönösen hatással voltunk egymásra, talán ez így természetes. A gyermekeim ebben a légkörben nőttek föl. Az egyetlen fényképet, ami otthon megvan Mándy Ivánról, Ottlikról és rólam, azt Gergő fiam 12 éves korában készítette, szinte véletlenül. Ebben a világban nőttek fel, Zoli is ismerte Ottlikot – mi Cipinek hívtuk –, majszolgatott vele süteményt a Zöldfa Étteremben, a Krisztinában, hallgatta a beszélgetésünket, tehát neki is erős élményei voltak. Én is igyekeztem – nem különösebb pedagógiai elszántsággal, csak úgy, az élmény megosztása jegyében – belevinni őket abba a világba, amelyikben én élhettem; film, rádió, írók, barátok, művészek társasága számukra bizonyos szinten természetes volt. S ez nagyon hatott rájuk. Zoli 14 éves korában nézte, hogy mit olvasson a könyvek közül, mert a kötelező olvasmányokhoz nem volt olyan nagy kedve, én meg szinte játékosan levettem neki a könyvespolcról Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, mondom, olvasd el ezt. Elkezdte olvasni, hihetetlen élmény volt számára, később azt mondta, ez volt az a könyv, ami véglegesen az irodalomhoz kötötte az életét. Azt hiszem, hogy a gyerekek nyitottak, ha nem is érettek, de nyitottak arra, hogy megismerjék az igazi nagy irodalmat, talán már korábban is, mint ahogy gondoljuk. Az, hogy pedagógus didaktikus módon nekik való irodalmat adjon, nem tudom, helyes-e, én azt hiszem, amihez kedve van, azt kéne olvasnia. Van, aki későn jut el ezekhez a könyvekhez, van, aki már egész fiatalon, ebben hagyni kell egy kis szabadságot az embereknek.

Ottlik Géza és Mándy Iván társaságában Fotó: Czigány Gergő
Ottlik Géza és Mándy Iván társaságában
Fotó: Czigány Gergő

Nemcsak zenei, hanem irodalmi ismeretterjesztő műsorok is fűződnek a nevéhez, amelyeknek kapcsán a korszak kiemelkedő íróival került kapcsolatba, nem egyszer baráti viszonyba is. Gondolok itt Ottlik Gézára, Vas Istvánra, Pilinszky Jánosra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, akikkel költőtársként is együttműködött.

Weöres Sándorral több műsorom volt Óbudán, és volt úgy, hogy meglátogatott otthonomban is, a Miklós utcában. Akkor sokan laktak itt Óbudán a művészeti élet személyiségei közül. Toldalagi (Toldalaghy) Pál például a Tábor-hegyen lakott, voltam ott többször is, de nem nála, hanem Pilinszky Jancsinál, ő dolgozgatott nyáron ott, nyaralt, pihent ebben a kölcsön kapott villában, ami szép környezetben volt. Jöttek oda színészek, Venczel Vera, Törőcsik Mari és Maár Gyula is meglátogatta Pilinszkyt.

A Kedves lemezeim című rádióműsorom kapcsán találkoztunk Toldalagi (Toldalaghy) villájában a Tábor-hegyen, itt Óbuda fölött, a hegyekben. Nagyon kedves emlékem, hogy Pilinszky gyermeki precizitással készítette ki kedves lemezeit, mintha azoknak meg kellene ottan szólalniuk, pedig a zenéket a rádióban tettük hallhatóvá, itt csak a beszélgetést vettük föl, de hát mégis, azért a lemezek fontosak voltak számára, ott voltak tárgyi valóságukban, ha némán is… Akkor láttam az asztalán egy kötetre való nyomtatott lapot, a Szálkák kötet korrektúrája volt. Nagy kedvességgel, szeretettel emlékszem erre.

A rádiófelvétel megtörténte után fölolvasta hihetetlen lassan, nyugodtan, az ő előadói stílusában azt az ötvenegynéhány verset… legalább másfél-két órát tartott. Olyan suttogó intenzitással mondta ki a vers szavait, mint egy pap az átváltoztatás igéit.

Lenyűgöző élmény volt, ugyanakkor kimerítő, mert nagy figyelmet is igényelt. Eléggé elvont, furcsa, különös, nehezen megközelíthető, sűrített szövegű versek ezek, tehát a figyelmet nem nélkülözhetik. Nagy boldogan fölolvasta – ugye a költők szeretik megmutatni a műveiket, hát ő is, ha itt egyetlen embernek is, de fölolvasta –, s hát, a végén néztük egymást boldogan, az öröm lázában, kis sört is ittunk, és csak nézett-nézett engem mosolyogva. És egyszer csak azt mondja: Gyuri, fölolvassam még egyszer? Annyi gyermeki áhítat volt benne és annyi öröm, ő úgy érezte, hogy ezt ismételni kell, még egyszer… de hát mondtam neki, még egyszer másfél órát nem tudunk elviselni a legszebb versekből sem.

Máskor Vas Istvánnal az Óbudai Művelődési Házban zajlott le egy televízióműsor, vele volt felesége, Szántó Piroska is természetesen. Aztán voltunk Nemes Nagy Ágnessel, Lator Lászlóval, Ottlik Gézával, Rónay Lászlóval a Zichy-kastély valamelyik szép termében, ezekben is gyakran voltak tévéműsoraim. Egyik adásban Bella István költővel játszottuk két zongorán Bach c-moll concertóját.

Galsai Pongráccal a piacon sétáltunk, Somogyi Jóskával is gyakran találkoztam itt. Mondjuk, egy nagyon otthonos világ volt ez, ahol nagyszerű emberek jöttek-mentek, az utcán lehetett velük találkozni, beszélgetni. Amikor ideköltöztünk, akkor még nem épült fel ez a városközpont, hanem még kicsit a régi Óbudát mintázta, tehát az emlékeimben benne vannak az apróbb házak is, bár mi már a lakótelepen laktunk. Aztán volt egy műsorom, amit éppen valamelyik születésnapi ünnepségre az Óbudai Társaskör vezetősége keresett nekem elő, és egy DVD-n átadott. Egy nyári nap percei Óbudán, ez volt a címe, és hát persze ebben is jelen voltak az emlegetett szereplők. Hegedült a műsorban Illényi Katica is: talán tíz éves lehetett… Az volt az alapötlet, hogy a város különböző pontjairól, különböző közlekedési eszközökkel indulnak gyerekek, és jönnek az Amfiteátrumba hajón, busszal, villamoson, biciklin és gyalog. Az volt a műsor legvégén a meglepetés, hogy egy hatalmas kórussá nőve, szinte az egész Amfiteátrumot betöltve elénekelték Berzsenyi Dániel Forr a világ bús tengere, ó magyar! kezdetű versét, amelyet Kodály zenésített meg remek kánon formájában. Darus kamerával föntről filmeztük ezt a hatalmas szabadtéri hangversenyt, sokfele a világban bemutatták, sugározták. Megmutattuk Óbuda szépségeit, a római emlékeket, de nemcsak ezt, hanem ahogy a gyerekek csapatokban jönnek a Halászbástyától, a Budai Vártól, a Duna-partról. Elég nagy szervezőmunka volt szerte a városból az iskolák énekkarait megszerveznünk, hogy Óbudán gyülekezzenek össze, egy órányi kórusfesztiválra.

Említette Berzsenyi Dánielt és Galsai Pongrácot, akik költészetében is visszaköszönnek, Berzsenyi kedvese című versében a szapphói strófát idézi meg…

… hát egy szabad változatban…

… Galsai sírjára című versében pedig disztichonokban fogalmaz. Mégsem erőlteti költészetében ezeket a klasszikus formákat.

Valóban így van, hozzám a klasszikus forma nem áll közel, mesterkéltnek sejtem a saját hangomon. Élvezem, ha Weöres Sándor erotikus hexametereit olvasom, az nagyon odavaló, remek dolog, de valahogy énnekem nem volt olyan témám, amihez úgy éreztem volna, hogy keresettség nélkül illik az időmértékes vers, ezektől a játékos alkalmaktól eltekintve. Pedig itt Óbudán, Aquincumban vannak költői fesztiválok, azokon részt vettem többször mint az Írószövetség Költői Szakosztályának akkori elnöke, hivatalból is. Nagyon jó darabokat mutattak be a romok közt, szép nyári ünnepség keretében, és a nyertes költőt, mint egykor Rómában, megkoszorúzták.

 

Galsai sírjára

Hallod-e jó pajtásom, kedves Galsai Pongrác! –
Megvan-e bő köpenyed Szigliget partja ölén?
Merre csapong rác szíved, hol lett égi hazája,
szép-e a mennyei táj, hangzik-e ott nevetés?
Mindig is szentül hittél angyalaid humorában –
vicceket mondsz odafönn: könnyeit törli az Úr.

 

Berzsenyi kedvese

Bőrén át benső nap fénye világít
Sárgabarackos kert ballag utána
Leple-föld mentén mákos mosolyánál
Látni a fákat

Déli nap s éjjel egymáson cikázik
Robban az árnyék repeszeit szórja
Nyárfa-torony sor árnyai madárként
Érte repülnek

Mielőtt kővé válik remegése
Mozdulatában tündérek mulatnak
Mennyei kényszer dédelgeti táncát
Fény-tremolóval

 

Költészetének témái közül két dolog szembetűnő: az egyik a hittel, a másik pedig a halállal való állandó kapcsolat. Mindkettőből valamiféle bölcs belenyugvás hangzik ki, hogy nem lehetünk nagyobbak a saját árnyékunknál. Létezni hiány – írja egy helyen. Ez egy állandó belső világ megnyilvánulása?

Valószínű. Gyerekkoromtól kezdve jellemző rám ez a filozofikus gondolkodás, ami a költészettől elválaszthatatlan. Ha egy költő nem nyíltan filozófiai problémákkal, a halál meg a létezés kérdéseivel foglalkozik, az kimondatlanul akkor is mögötte van. Emlékszem, hogy gyerekkoromban – talán valahol meg is írtam –, még Győrben, elemi iskolásként kivittek minket egy parkba futni és sétálni.

Ősz volt, és egy gyönyörű, leveleit hullatni készülő bokor látványára úgy belém dermedt az elmú­lás és a pusztulás szépsége, döbbenete, hogy hirtelen azt éreztem, ezt én meg akarom valahogy írni, hogy hogyan, azt nem tudtam, de hát hatéves voltam.

S akkor kétség kívül ugyanazok az élmények érdekeltek, mint azóta is, és nyolcvanegynehány éves koromban is. Az ember hat­éves korában már szembesül a létezés alapkérdéseivel és ellentmondásaival, avval, hogy élni valami nagyszerű dolog, ahogy Ottlik Géza mondja, meg azzal is, hogy ez nagyon sok tragédiával, szomorúsággal, szorongással jár, és mégis valamilyen öröm is benne van. Összekapcsolódnak, összeölelkeznek ezek a dolgok, egymást nem tudják föloldani, nem tud vigaszt nyújtani a szomorúságra az öröm, hanem valamilyen párhuzamos módon a létezésünkben mindig jelen vannak. Ezekkel a dolgokkal a magam módján, a magam adottságai és lehetőségei szerint próbáltam küszködni egész életemben, és ezeket megírni, nem programszerűen, hanem ahogy egy-egy élmény erre inspirált.

Feltűnő, hogy rendkívül intenzív képeket használ költészetében, nagyon erőteljes metaforikus világot jelenít meg: „szétrobban az árnyék”, „bomlásba kulcsolt fény a dög-bűzben”, „lélegző láva a testünk”, „sikolyok kristály törmeléke”. Ez egy belső feszültség megnyilvánulása?

Nem tudom, biztos, valami feszültség van ebben…

… mert feszültséget a megjelenésében, megnyilatkozásaiban nem látni, sőt pont az ellenkezőjét…

… talán így egészül ki a belső és a külső világ, s talán így természetes, hogy az ember az indulatokat és érzelmeket és azokat a feszültségeket esetleg éppen a költészetben tudja kifejezni. Szoktam mondani, hogy nincs is a létezés drámájára, tragédiáira más rehabilitáció, mint a művészet, a zene, a képzőművészet, az irodalom. És hát valamiképpen lehet, hogy az ember személyes sorsában is az adja a rehabilitálást, hogy erről beszélni tud. Illyés Gyula mondatát gyakran idézzük, hogy „… ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja” (Bartók). Valamilyen módon a kifejezésnek, úgy látszik, a létezésünkben tudatosan és nem tudatosan nagy szükségszerűsége és szerepe van.

A 80 nyár című könyvében írja, hogy a technikai fejlődéshez hasonló fejlődés nincs a művészetben. „Minden remekmű jelen idejű élőlényként szólít meg bennünket, akár régen keletkezett, akár csak napjainkban.”

Igen, mert arra gondoltam – talán ezzel is folytattam –, hogy Puccini autóját ma megmosolyogjuk, pedig a XX. század elején volt minden technikai vívmány, már villany, minden volt, mégis, egy öreg autóra megértő mosolygással nézünk. Puccini 40 km-es sebességgel száguldott vele, igaz, hogy ott a Lucca környéki hegyekben össze is törte magát valamelyik kanyarban alaposan, a Pillangókisasszony komponálása közben. Erre gondoltam, hogy ilyen értelemben nincs technikai fejlődés a művészetben, nem mosolygunk meg egy Bach kantátát vagy egy Monteverdi madrigált, hogy szegény ilyet írt, ma pedig milyen nagyszerűeket írunk már. Minden jelen idejű, minden tökéletes volt már akkor is, kezdve az ókori nagy eposzoktól a maiakig. Tehát valamiképpen ezek együtt vannak itt, a modernség a szellemi életben nem olyan, mint a technikában. Van Babitsnak egy nagyon szép, jellegzetes mondata az Ezüstkor tanulmánykötetben, azt írja: a humanista nem azért nyúl vissza a múltba, mert sokallja az újat, hanem mert kevesli. Így a múltból veszi az ember elő, ami modern és új, mert az megvolt és megvan. Egy kis esszébe illő gondolatot akartam kifejezni ezzel.

Fotó: Assay Péter

A Kalitkám is madár kötet Tíz mondat az időről című szövegében azt írja, hogy „a múlt és a jövő közti jelenlétnek nincs időtartama, ez az átmenet túl van bármely mérhető sebességen”. Szent Ágoston a Vallomások című művében elmélkedik az időről, és pontosan ezt mondja, hogy a jelen időnek nincsen terjedelme.

Érdekes, hogy Szent Ágoston, mert az ember ma rögtön Bergsonra gondol, a Babits által és Dienes Valéria által népszerűsített időelméletére. Természetesen, amit kedvesen idézett tőlem, az laikus mondat, ha mint filozófiát nézzük, ezek a költő megnyilatkozásai. Természetesen nem gondolom magam filozófusnak, nem akarok hozzászólni se Bergsonhoz, se Szent Ágostonhoz, ezekhez a nagyszerű elmékhez, mert erre nincs felkészültségem meg rendeltetésem, de ahogy egy versszerű tíz mondatban megfogalmazom ezeket az észleleteket, akár újat mondok ezzel, akár csak megismétlem azt, amit már sokan régen tudnak, az inkább egy szituációnak és hangulatnak a gyümölcse, így kerültek ezek a gondolatok a szövegeimbe.

Tíz mondat az időről

Isten nincs jelen az időben, csak az által, hogy várakozik szeretetünkre – írta Simon Weil annak idején. Mi a „semeddig” és az „örökké” feszültségében létezve tűnődünk az időről. Van múltunk: emlékezünk rá, bár töredékesen, változóan, költői sűrítéssel, vissza-visszahajló képzeletünkkel módosítva létfilmünk képsorait. Van jövőnk: tudjuk, hogy azonnal leszünk, de a múlt és a jövő közti jelenlétnek nincs időtartama, ez az átmenet túl van bármely mérhető sebességen. Az időn belül ez az időtlenség dinamikája, jelen: szikrája talán annak, ami örök.

Időhalandóságból, a pusztuló test, az anyag rabságából halálunkkal lépünk csak át a végleges jelenbe. Amelynek cselekvő alkotórésze vagyunk, a mindenki egységének misztériumában egyetlen személyként: az Isten képére teremtett lény tudatának megszentelt lehetőségeivel. Tudatunk homályából a színről-színre látás kozmikus jókedvébe, örömébe érkezhetünk. A teremtő idő és a haldokló világ, múltunk és jövőnk közös lendületével léphetünk ki az időből majd mi is, a szakadatlan újba, az ifjúi lét szabadság mámorába. A teljes szeretetbe, mely minden maradandóság titka.