Keresés
rovatok
jegyzet / kedvenc | 2017 nyár
Fotó: Szász Marcell
Kedves Olvasó! – Csukás István jegyzete
Egymásra úszó képek a Kolosy térről
A tér Óbudán van, beszorítva a folyó és a hegyek közé, kétoldalt elzúg mellette a forgalom, elzúg mellette az élet, kopott kövei között vedlett fák állnak, éjszaka kiköhögik a port, a benzinszagot, kínlódva ózont csinálnak belőle. Semmi kis szürke tér, nekem mégis kedvencem, mondhatnám, hogy apró szerelmem, ha ez egy térrel kapcsolatban nem lenne túlságosan furcsa.

De valóban furcsa-e? Miért ne lehetnének az embernek e világban ilyen szerelmei is? Hiszen már az elején úgy kezdődött, mint az igazi szerelem.

Amikor Óbudára költöztem, s felfedezőutamon megpillantottam, egy csapásra megszerettem!

Dobogó szívvel megálltam a piac sarkán, s gyönyörködve néztem az összetákolt, kátránypapírral fedett bódékat, az asztalon pirosló manósipkát: a cseresznyepaprikát, a felfújt képű almát, a lányos zöldbabot, a bársony csikóorrhoz hasonló gombát és a többi földi csodát, és nem tudtam betelni velük! Segítségül hívtam az orromat is, és mámorosan beszívtam az illatokat: a füstölt hús, a savanyú káposzta, a kapor illatát, mint egy kábítószeres. A komor falak-évek között feltündöklő darabka gyerekkor volt a piac. Rögtön otthon éreztem magam! Kisimultak a ráncok az arcomon, s egy kicsit a lelkemen is. Naponta lejártam, télen-nyáron, hőben-hóban, hűséges széptevő, a kofák mosolyogva fogadták köszöntésemet, elnézően figyelték téblábolásomat. Lassan kóstolói rangra emelkedtem, jutalmul a hűségemért, ami azt jelentette, hogy itt is kaptam egy falat kolbászt, ott is kaptam egy szem szőlőt, csak, hogy el ne vigyem az álmukat. Játékos és tiszta szerelem virágzott bennünk e csöppnyi piacon, ahogy kell, s amitől el lehet viselni az életet.

A szerelem nem múlt el, ott van ma is a szívemben, vagyis nem én lettem hűtlen: a piacot bontották le. A bódék eltűntek, néha elképzelem, hogy kátránypapír szárnyukkal felrepültek az égbe, s magukkal vitték ámuló éveimet.

Tudom én, hogy elzúg az idő, s amit épphogy megszerettünk, eltűnik. Eszemmel fel is fogom a változást, józanul s kíváncsian nézem az alakuló újat.

Nem vagyok érzéketlen a változó iránt. Jól tudom, hogy nem lehet s nem érdemes megállítani az időt, mert úgy van bölcsen elrendezve, hogy múlik: sebeket gyógyítva, új izgalmakat idézve.

A változó idő az én közegem is, reményem és vigasztalásom. Úszom benne bátran én is, vagy csak evickélek, de mindenképpen előre, ahogy minden normális halandó teszi.

A régi piac helyén modern, takaros, tiszta csarnok áll, a zónapörköltet lehelő kiskocsmák helyett higiénikus büfék; műanyag rekeszekben a gyümölcsök, kifényesítve, megmosdatva, a manósipkák és egyéb bohóságok eltűntek a Köjál szigorú pillantása elől. Szép az új piac? Szép! Felzárkózott az európai színvonalhoz, büszkék lehetünk rá!

Hogy nem járok le immár az új piacra, az meg az én bajom. Nem is tudom, hogy mi a bajom. Hogy elszállnak az évek? Erről az új piac nem tehet, s magam még erőm teljében vagyok, derűsen nézek az elzúgó időre: volt-nincs! Talán, hogy szívemben lassabb a változás, ott él, virul a régi piac változatlanul, s amíg élek: örökké!

De hát ez sem olyan nagy baj! Ennyit igazán elcsenhetünk az örökkévalóságból! Mert az is a miénk, ami holtágként visszakanyarodik, ellentétesen az elmúlással, ellenkezve minden józan ésszel, kiteljesítve rövidke életünket: az emlékezés a halhatatlan vigaszág.