Bár zömében már csak azt varázsolhatjuk vissza gondolatban, amit az olvasmányainkból merítünk, mert az Idő sok mindent eltörölt. Az Időt említettem, de a történelmet, a háború rombolását, a politikát és a lélektelen, közönyös emberi tényezőket is sorolhattam volna a régi Óbudának a múlt század második felében történt átformálásánál. A varázsa azonban megmaradt.
Nem minden városrész volt ennyire egységes, büszke az értékeire, s nem mindegyik tekinthet ilyen távolra vissza, hiszen egykor a Flórián tér környékén – amely a Fő térrel együtt a városrész központjának tekinthető – hatezer római légiós táborozott. A továbbiakban is, a sok emberöltőnyi török uralom után lakott és számon tartott település volt; a dolgos sváb szőlőművelők, a braunhaxlerek mellett más német, cseh és lengyel iparosok is érkeztek. A XIX. század derekán a lakosságnak több mint a fele még német ajkú volt. Együtt éltek békésen a polgárok, iparosok, kereskedők, hajósok, szőlőművelők, – a különböző nemzetiségű és felekezetű emberek.
Azután a Krúdy festette Óbuda tűnik fel előttem. Itt folytatódik a „varázslat”, az író történeteinél. Még az ő idejében is a szűk utcákban meghúzódó apró házakban folyt az élet, a kapuk mögött; az udvarokon, a virágos ágyások mellett leanderek nyíltak, akác- és olajfák nyújtottak árnyékot. Kocsmák és kisvendéglők várták a betérőket. Az író egy eltűnt életformát tár elénk. Ezt álmodom vissza, mert sajnos, kevés maradt meg mindebből.
Az olvasmány-élmények mellett ifjúkorom esti útjai többször erre vezettek. Itt kezdődött a kötődés a Duna és a Hármashatár-hegy között meghúzódó világhoz. Egyes utcák és házak az elhagyott vidék iránti nosztalgiám erősítették, a régi Lévára emlékeztettek. Azután 1971 tavaszán óbudai lakosok lettünk.
Ha mindent újra kezdhetnék, akkor is csak ezt a városrészt választanám.
A kötődés és a szeretet nem mindig magyarázható racionális érvekkel, de én tudom az okát. Egy olyan világ vesz itt körül, amely törődik a múlttal, becsüli a hagyományokat, és minden lehetőt megtesz az újért, egy élhető, szerethető városrész megteremtéséért: nemcsak tárgyi, hanem szellemi, kulturális vonatkozásban is. Őrzik és gyarapítják a városrész értékeit.
Tamási Áron írta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Egyszerű mondat rögzíti a legmélyebb igazságot, amely végigkísér földi életünk során. Nékem a mai Óbuda jelenti a végső otthont, az utolsó stációt. Az életem vége köt véle össze – lehet ennél mélyebb kötődés?
