Keresés
rovatok
rovatok
képsorozat | 2015 ősz
Fotó: Németh Kriszta
Németh Kriszta
Képeslapok Óbudáról
Németh Kriszta fotósorozata saját írásaival
„Szájhős és bérelhető alteregó. Amikor épp nem színész vagy feleség, fiókíró, blogger és/vagy közösségi média-szédelgő. Számos hangoskönyvet készített, és az első magyar nyelvű interaktív mese alkalmazás, a Borzontorz és a rádió egyik mesélője” – így határozza meg önmagát óbudai fotósorozatunk készítője, Németh Kriszta. A színészként, fotóművészként is jelentős tehetségű, és képeihez írt saját szövegei alapján betűvetőnek is kiváló alkotó idén tavasszal az Óbudai Platán Könyvtárban rendezett kiállításon mutatta be először Óbudai anzikszok című fotósorozatát, melyen immár 15 éve dolgozik.

Anziksz a lakóról

Anziksz a lakóról
Anziksz a lakóról

Egyszer csak lett. Megjelent, idesodorta a szél, vagy mi. Ideszőtték sorsának fonalánál fogva a párkák. Napok óta bámuljuk egymást. Éjszakánként, mikor a folyosón a villany ég, bámulja kintről, hogy élünk, mint hal a vízben. A bőrömön éget, érzem, ahogy ott kint, a sötétben les. Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be. Szélessávú hozzáférés, családi csomag, vadnak születtünk, az utca nevelt – megmondta a Pápai Joci. Szóval bámuljuk egymást napok óta. Köztünk a rács, a társadalmi szakadék, meg az éjszaka. Az éjszaka a nappal anyja.

Avval kezdte, hogy szépen megtisztította a placcot, mert, ezt tudnod kell, seprűje is van neki. Meg tálcája a kartondobozban. Meg bicskagyűjteménye. Ezt mondjuk a Tigristől tudom, nyugtalanít is kicsit. Megtisztította tehát a placcot, és birtokba vette. Két gyékényt terített le. (De kinek? kinek?) Napközben többnyire alszik, meg cigarettázik hason fekve, behúnyt szemmel, de tudom, a bőrén égeti, érzi a behúnyt szeme mögött is, ahogy ott bent, a sötétben lesem.

Azután egyszerre ott állunk egymással szemben némán, a szürkületben, ahogy kint, úgy bent. Nem lát. Nem látom. Pedig hát ott állunk. Egymással szemben, mint két, egymásba fordított színpadi portál nullpontján két karikírozott bohóc, tükörgyakorlat közben. Egyre-másra szurkáljuk nyársunkra a löttyedt, lassú félhomályt. Akkor észrevesz, meghökken tükör által homályosan. S azt kérdi: maguké volt itt valamelyik nap az a… szép kis motor? Azt, hogy szép kis motor, bizonyos áhítattal ejti ki. Bólintok. Gondoltam, mondja. Nem bírtam nézni, hát letakarítottam itt éjszaka. Mert az olyan, hogy annak is… kell az a kis szívszeretet.

 

Anziksz a savanyú szőlőről

Anziksz a savanyú szőlőről
Anziksz a savanyú szőlőről

A Juci volt a mi tükrös szívecskénk. Lehetett azt tudni egész Óbudán, hogy nála a narancsban soha sincs mag, hogy nagyobb szemű a cseresznye, a paradicsom is fürtösebb, és hogy a Juci egy valóságos esztéta. Napjában többször friss vízzel permetezte végig az árut, és ezzel olyan vizuális szépségeket varázsolt, hogy az embernek kedve támadt unalmas-békés csendéleteket festeni harmatos, kövér padlizsánokról.

A Juci volt a mi trükkös szívecskénk. A trükkje, hogy olyan volt, mint egy női Lópici Gáspár. Az utca hírmondója, fél Óbuda kollektív emlékezete. Nem egyszerűen kereskedő, hanem mentálhigiénés szakember. A vizitdíjat meg simán beépítette a krumpli meg a hagyma árába, és senki nem reklamált miatta, mert ez így volt rendjén. Nyolcszázkilencvenhatésköszönömszépen – mindig így összegezte, és néhányan, akik még nem tudták a nevét, csak így emlegették: Tudoood! Az Ésköszönömszépen! Mint a Vegyevigye. Pont úgy. Merthogy a Jucit is mindenki tudta, szájhagyomány útján terjedt.
Aztán egyszer csak kirakott egy eladó táblát a zöldséges pavilonra, és nyugdíjba ment.

Előtte persze elköszönt mindenkitől.

Új zöldségesünk van. Igyekszik nagyon. Valahogy mégis savanyú a szőlő.

 

Anziksz a karácsonyról

Anziksz a karácsonyról
Anziksz a karácsonyról

Gyere át a Sárihoz, hívta a sógora, de csak a fejét rázta. Nem megyek – mondani csak ennyit mondott, gondolni meg, hogy hát fáj nekem az a sok fény meg illat, a könnyű jókedv. Fáj látni, hogy irigy vagyok a mások örömére. Nem megyek inkább.

Két éve még a menye, az a nagyhangú, tenyeres talpas menye, az eljött. Attól legalább zajos lett kicsit a feje, olyan csupa szín, csupa hang, csupa élet lett hirtelen a kis műfa körül, ahogy a tányérokkal csörömpöltek. Annak a férje hiányzott, neki meg mindkettő; az ura vagy harminc, a nagyfia meg nyolc éve. De a menye, az legalább megmaradt neki, az a zajos, élettel teli menye, a nagyfia után.
Csak aztán úgy lett, hogy abba a nagy zajába a menyének mégiscsak ott volt valahol a csönd, a férje csöndje, mélyen, mardosón, hogy bele kellett abba süketülni neki, bele kellett halni lassan. Úgyhogy az is elment. A nagyfia után.

A redőnyt félig eresztette le, úgy állt az ablak mögött, leste, hogy botorkálnak kint a hóban. Mindenkihez jön valaki. A barátok. A rokonok. A gyerekek, tudom is én. Valaki mindenkihez jön, gondolta, csak énhozzám nem jön már senki. Hogy az ember ilyenkor irigy, attól csak még jobban fáj. Hogy hol a szeretet, ugye, pásztorok, pásztorok örvendezve.

Nem sírt. Az ember nem sír magában, jobban ismeri már ezt attól, mélyebben van ez, mint a könnyek – hát nem sírt. Az ember magában nem sír. Csak kér egy vállat a kis Jézustól, egy vállat, ahol majd jövőre.

 

Anziksz a konflisról

Anziksz a konflisról
Anziksz a konflisról

Szürkületkor virágillatban trappolni a Bécsi úton. Ülni bakon ostorral, keménykalapban, Nővel. A Nő fején kendő, Audrey Hepburn stílusban, szvetterét kicsit fázósan, persze éppenhogy, csak tessék-lássék; a kabrió, bár öltöztet, hűvös még kicsit.

Garázsmenet, ó, bébi, még egy kör elmegyen – őket a szerelem egy piros labdával, ott a bakon, talpig kabrióban, piros labdával, fülig. Vajon hova fut a kocsi, vajon hova a fogat – héjanász a zavaron, merthogy rendhagyó azért: Szindbád óta nem látott talán ilyen szentimentálisat Óbuda – egy darabka boldog békeidő, valami régi, valami új, valami kék, valami… jujj, nagyon lírai.

Persze ez egy másik konflis.

 

Anziksz a fenyőárusról

Anziksz a fenyőárusról
Anziksz a fenyőárusról

Van ez a pasi, aki fenyőfát árul. Ródolt különben, még fiatalabb korában, ezt akkor mesélte, mikor néhány éve segített hazahozni a fát, és behívtam egy kávéra. Hogy a ródolás, az fasza volt, mondta, de hát az anyja beteg lett, aztán valahogy nem volt szíve magára hagyni, akkor találta ki a fenyőbizniszt. Hogy abból majd eltartja, meg kezelteti is az anyját. Nyáron dinnye, télen meg fenyőfa. Merthogy itt ez a frankó kis placc a sarkon, a patika mellett, érted, csak kicsapod az indexet vagy az elakadásjelzőt menet közben, a többiek meg kapják be, tisztára meg bírnak hülyülni ilyenkor az emberek, na, mondta, hát ez így működik, és hogy ez már csak rosszabb lehet, puska kellett volna meg molotov, nade mindegy. Úgy három nappal karácsony előtt jönnek a nagy bazi bömösökkel, azt’ lerabolják teljesen, szinte nem marad semmi, csak a silánya. Szóval megéri, na, legalábbis bejött a számítása neki. Azért persze hiányzik a ródolás. Meg az ökörködés. Hogy az milyen egy bohém élet volt, na mindegy. De a kávé, az milyen jól esik neki, átfagyott egészen.

Amúgy megszaladhatott neki az üzlet, mert tavaly már csak az árut hozta, olyankor lehetett csak látni, máskülönben alkalmazottai lettek neki. Azoktól vettük a dinnyét nyáron. Odajártunk minden nap, arra a kis placcra dinnyéért, Úrsus meg én. Az volt a rendszer, hogy kiválasztottunk egyet, kettévágattuk, és felesbe fizettük. Minden nap. Mondjuk ugyanezt kipróbálhatnánk fenyővel is.

 

Anziksz a Füttyösről

Anziksz a füttyösről
Anziksz a füttyösről

Jó volt a Füttyös szélárnyékában tekerni, könnyű. Löbögött a gatyaszára a szembeszélben önfeledten, a cipője csáléra csámpázva – úgy is tekert, csálén, csajdán –, aztán meg az egész Budapest Orfeum ott volt a szájában.

Azt figyeltem ki különben, hogy ilyen fordított metódusa volt neki. Hogy sose akkor csöngetett, mint normálisan az ember fia, hanem akkor, mikor valami fölkeltette az érdeklődését. Olyankor a füttye is fölerősödött, egyszerre mintha két szájjal fütyült volna, jobbra az egyikkel, balra a másikkal, s hozzá csilingelt, belecsimpálózott a duplafüttybe a  csengő; kész revü volt olyankor a Füttyös, táncolt alatta a kerékpár.

Ha nő jött – és nő persze mindig jött –, nyomta neki, mint süket. A csengőt, úgy értem. Amelyik különösen tetszett neki, megfütyülte. Úgy összeütögette, összecsapta a duplafüttyét, mint aki tapsol, s odabólintott, rátekerte a fejét a nőre.

Könnyű tandemben karikáztunk így, a Füttyös meg én, vont maga mögött, hogy észre se vettem az izmok finomkodó fanyalgását a szél ellenében, mert mind csak csinálta nekem a mosolygó embereket.

 

Anziksz a padról

Anziksz a padról
Anziksz a padról

Nem tudni azt, hogy a bú-e a baja, vagy inkább a bű-e a bája a Piroska néninek, mindenesetre van neki ez a kis, hogy is mondjam, tvájlájtja, vagy mi. Hogy teliholdkor kiáll az erkélyre, ott szűköl. Onnan óbégatja, hogy hagyjad aztat a szemét kurvát, Jancsikakisfiam, gyere má’ haza. Csakhogy a Jancsikakisfiam nem jön már haza, mert onnan, ahol a Jancsika van, nemigen szokás hazacsászkálni. Abból a kapujanincs átjáróból. De ezt a Piroska néni nem tudja, vagy tudja, csak úgy csinál, mintha. Azért a szomszédság a Jancsikát úgy csöndes elnézéssel számon tartja.

Jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Beleesik a mélabús anakronizmusba, úgy mondja a Bellának a két szegény kis árvát. A Gyuszikát s a Lackót. Hiába mondom neki, Bella, legalább azt a két szegény kis árvát engedd ide, Jancsikám. Az a szemét kommenista kurva azt se hagyja. Pedig egész nap ki vannak csapva az utcára. Mindig hallom őket, itt lármáznak a Vihar utcában. Amíg azok otthon mocskoskodnak a Jancsikával. Még nyalókát is vettem nekik pedig. Mutatja a Bellának. A Bella meg olyankor csak bólogat a csöndes elnézéssel, mondani nem mond semmit. Van, hogy összenéz az Ilonkával.

De, mondom, azért jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Máskor siet. Nem érek most rá, Bella, mondja, mennem kell a Raffaelló bankba. És akkor megy a Raffaelló bankba. Mert a Raffaelló, az mégiscsak többet mond minden szónál.

 

Anziksz a piaci hentesről

Anziksz a piaci hentesről
Anziksz a piaci hentesről

Hentes, az kétféle van, kommunikáció szerint. Van a kicsattanó, lángosképű – mindig mosolyog, mindig integet, tiszta némafilm. Kirakathentes, pozsgás puttó a budafokin. Csak a test. Van a szikár, fényespofájú, a piaci. Namost ez beszédes, úgy bukik fel, mint pezsgőben a buborék. Bukott angyal. Csak az ige.

Ezek itt csak tárgyak, ez már nem élet, ettől itt már nincs lelkifurdalása az embernek, hogy ő, a hentes egyszer ölt csak életében, leszúrta azt a disznót, de egy hónapig nem tudott aludni utána, ahogy a nyakába roppanva-nyiszogva belemart a kés, egyedül a felesége értette meg – néha kényszeredetten balra kell lépnem – mert mindezt egy mellettem álló láthatatlan alaknak mondja –, bekerülni valami módon látómezejének harmatos, gyönge gyepére. Akkor elnéz mellém megint. Egypontos gyónás.

 

Anziksz a Mekkáról

Anziksz a Mekkáról
Anziksz a Mekkáról

Úgy két hete minden áldott nap itt ülnek lehajtott fejjel a padon, mellel támaszkodva a támlának, a fiú s a lány. Úgy két hete itt éri őket minden fadzsr (hajnal), dzuhr (dél), aszr (délután), magrib (napnyugta), isá (este). A kelet felé fordított arcukon kékes fényű a megvilágosodás. Ez a Mekkájuk, ez a Gyenes utcai fakóbarackszínű tűzfal. Nekik már itt van a Kánaán, itt van a Dzsanna. Csak ők úgy hívják, Ingyen Wifi.