Keresés
rovatok
olvass! | 2015 nyár
Fotó: Óbudai Múzeum
Péntek Orsolya
Közösségi sors versus egyéni sors
Könyv Goldberger Leó életéről
Goldberger Leó nemcsak Óbuda, hanem Európa egyik legsikeresebb textilipari vállalkozója, országgyűlési képviselő, mecénás volt. Hogyan lett a híres mágnásból, felsőházi képviselőből mauthauseni rab alig pár év alatt?

Többféleképpen olvasható Guba Ildikó A halál nem program – Buday-Goldberger Leó élete című kötete, mely az Óbudai Múzeum kiadásában jelent meg a közelmúltban.

Az első lehetséges olvasatban a kötetből a Goldberger textilbirodalom igazgatójának egyéni, tragikus életútja bontakozik ki, aki a Horthy-kor egyik legjelentősebb mágnásából, felsőházi képviselőjéből vált áldozattá.

Alighanem izgalmasabb azonban a másik olvasat, amelyben Buday-Goldberger sorsa az asszimilált magyar zsidóság sorsává tágul, annak jelképévé lesz. Guba Ildikó lényegre törően vezet végig a kis kékfestő üzem alapjain gyárbirodalmat kiépítő Goldberger család történetén és Leó életén úgy, hogy közben a háttérben képet kapunk a korszakról is, a kiegyezéstől és az asszimilációs törvénytől (1867) az 1895-ös, a zsidó vallás recepcióját kimondó jogszabályon keresztül a trianoni sokkig, majd a zsidósághoz való viszonyában kétarcú Horthy-korszakig, végül Magyarország német megszállásáig és a nyilas terrorig.

Goldberger Leó 1878-ban született Budapesten, Goldberger Berthold második gyermekeként. Az eredetileg Itáliából, Padovából érkező aranyműves család az ő születése előtt bő tíz évvel, épp a kiegyezés és a zsidó emancipációs törvény évében kapott magyar nemesi címet és előnevet (Buday).

Az asszimiláció és a magyarosodás évei voltak ezek a közösség számára. Ahogy Körner András a szintén a közelmúltban megjelent könyvében (Hogyan éltek? – A magyar zsidók hétköznapi élete 1867–1940 között, Corvina, 2013) megállapítja, 1910-ben már a hazánkban élő zsidóság hetvenhét százaléka vallotta magát magyarnak, egynegyedük Budapesten élt. Bízvást nevezhetjük ezt az időszakot aranykornak, főleg a már említett, a zsidó vallás recepcióját kimondó törvény után: úgy tűnt, hogy a vallásához ugyan ragaszkodó közösség hamarosan teljesen integrálódik a magyar társadalomba, identitása pedig sajátos, kettős, magyar-zsidó identitássá lesz.

Goldberger Leó klasszikus polgári neveltetést kapott: a Sütő utcai evangelikus gimnázium után a lipcsei egyetemre járt.

Érdeklődéséről, irányultságáról sokat elárul, hogy textilipari vállalkozó létére kezdettől a Nyugat előfizetője, a lap kiadójának igazgatótanácsi tagja volt – egyébként épp a folyóirat indulásának évétől, 1908-tól állt az óbudai gyár élén.

1920 után kezdett bele a hatalmas fejlesztésbe, amelynek során a kerület legjelentősebb gyárává fejlődött a „Goli”. Jellemző atyai attitűdjére, hogy munkásainak nemcsak lakásokat, de csecsemőotthont, munkásotthont, sportegyesületet és tüdőgondozót is építtetett – utóbbi talán furcsának tűnhet, de ha felidézzük az ebben az időszakban szintén Óbudán élő Gelléri Andor Endre korabeli novelláit, érthetővé válik: a nyomornegyedekben, földes sorházakban élő munkások között a két háború közti időszakban hatalmas pusztítást végzett a tüdőbaj.

Goldberger Popper Idával kötött házassága – az esküvő a Dohány utcai zsinagógában volt – újsághír volt a maga idejében, ugyanis két igen jelentős család egyesült a friggyel. A pár kora tavasztól őszig Szentendrén élt, s mivel Goldberger virilista volt – azaz rajta volt a legtöbbet adózó személyek listáján –, beválasztották a szentendrei képviselő-testületbe is. (Képviselőségét a második zsidótörvényig tarthatta meg, ezután szentendrei birtokát is elvették.)

Budapest, 1952. február 25. Maria Vlagyimirovna Volkonszkaja, a kalinyi Vorosilov textilgyár sztahanovista szövőnője (b3), a Magyar-Szovjet Barátsági Hónap alkalmából hazánkban tartózkodó szovjet küldöttség tagja a Kelenföldi Textilkombinát Nemzeti Vállalat (Keltex) szövödéjében járva hasznos munkafogásokat mutat a magyar szövőnőknek: köztük Kun Rózsinak (pöttyös kendőben) és Büki Kálmánnénak. MTI Fotó/Magyar Fotó: Murai György
Budapest, 1952. február 25.
Maria Vlagyimirovna Volkonszkaja, a kalinyi Vorosilov textilgyár sztahanovista szövőnője (b3), a Magyar-Szovjet Barátsági Hónap alkalmából hazánkban tartózkodó szovjet küldöttség tagja a Kelenföldi Textilkombinát Nemzeti Vállalat (Keltex) szövödéjében járva hasznos munkafogásokat mutat a magyar szövőnőknek: köztük Kun Rózsinak (pöttyös kendőben) és Büki Kálmánnénak.
MTI Fotó/Magyar Fotó: Murai György

Miközben a gyárat a korszak egyik legjelentősebb üzemévé fejlesztette, ő maga fokozatosan fellépdelt a társadalmi ranglétrán egészen a csúcsig, 1932-től felsőházi képviselő volt, a társasági élet egyik ismert alakja. Közismerten jó volt a kapcsolata Horthy Miklós kormányzóval, a magyar úri osztállyal való viszonyáról pedig talán az is árulkodik, hogy gyárának – mai szóhasználattal élve – PR-osa gróf Prónay-Pálffy Aimée volt. Az 1931-es Száz értékes magyar című kiadványban neve együtt szerepelt Klebelsberg Kunóéval és Horthyéval, ezen felül Karinthy Frigyes és Fenyő Miksa is barátjának mondta.

A gyár sikeréhez – amely mellett a húszas évektől a kelenföldi szövödét és a pamutgyárat is üzemeltette a tulajdonos – azonban kevés lett volna a kapcsolati tőke. Goldberger hosszú szakmai utakat tett Európában, és a korban olyan szokatlan ötletekkel is próbálkozott, hogy mesefigurás textíliákat állítson elő.

Hogy Goldberger – ahogy a nagytőkés magyar zsidóság általában – nem igazán jól mérte fel az erőviszonyokat, illetve, hogy hitt a Horthyval való – képzelt – szövetség adta biztonságban, azt jól mutatja, hogy mecénásként nemcsak az antifasiszta Magyar Nemzetet, de a szélsőjobbos sajtót is támogatta. Mint sokan mások, ő sem hitte el, hogy az emancipációs törvény és az 1895-ös, a vallást egyenjogúsító törvény bárminek a nevében is felülírható, és sem az 1920-as numerus clausus, sem a szaporodó aggasztó jelek nem ingatták meg bizonyosságában.

Lojalitását a magyar államhoz, nemzethez jelzi, hogy 1932-ben egy diákotthon-avatón mondott beszédéből még diplomáciai bonyodalom is támadt Csehországgal, mivel Goldberger kifejezte azon meggyőződését, hogy a trianoni bűn jóvá lesz téve, majd kijelentette: „magyarságunk és a mi zsidóságunk egy, külön egymástól soha el nem választható”.

Ahogy a szerző írja, az asszimilációt támogató, abban hívő Goldberger jó ideig kifejezetten türelmetlen volt a cionista mozgalommal szemben, mondván, neki Magyarország a hazája.

A magyar zsidóság megosztottságáról – és arról, hogy Horthy köreiben miként gondolkoztak – árulkodik, hogy amikor Goldberger két képviselőtársával tolmácsolta a kormányfőnek a közösség általános nyugtalanságát, Horthy az első zsidótörvény előkészítésére utalva kijelentette, hogy az intézkedések a „bennszülött” zsidóságot nem érintik, Goldbergerék pedig biztosították Horthyt, hogy a bolsevista-cionista, az „országot megkárosító” zsidósággal nem vállalnak közösséget.

76_fogolykartya01

A történelemben a „mi lett volna, ha…” kérdése értelmetlen és feltehetetlen. De talán mégsem haszontalan elgondolkozni azon, hogy Goldberger és társai miért bíztak ebben a később törékenynek bizonyuló szövetségben. Vajon milyen mértékben volt ott a bizalom mögött azon szilárd meggyőződésük, hogy 1867 és 1895 vívmányai eltörölhetetlenek, az asszimiláció visszavonhatatlan, ők pedig ugyanolyan értékű magyar állampolgárok, mint bárki más? És ha így volt, vajon mi indította őket erre?

Magyar identitásuk, törvény garantálta biztonságuk, a társadalomban elfoglalt helyük, a többséggel való viszonyuk, Horthyhoz való viszonyuk – elsősorban a nagytőkéseké – vagy egyéb? Egyáltalán, lehet-e egységesen beszélni a két világháború közti magyar zsidóságról, amely közösségnek éppúgy tagja volt a felsőházi képviselő Goldberger, mint André Kertész kávékimérést üzemeltető édesanyja, vagy a baloldali szimpátiája miatt kamaszként a Horthy-rendőrség által agyba-főbe vert Friedmann Endre, a későbbi Robert Capa? Vajon egyáltalán lehet-e minden szempontból egységes társadalmi csoportnak tekinteni a két világháború közti zsidóságot – vagy csak jogfosztottságában és későbbi üldöztetésében vált azzá?

Talán nem tévedünk, ha azt sejtjük, hogy Guba Ildikó monográfiáját továbbgondolva ez az egyik legizgalmasabb kérdés, amit feltehetünk.

Fontos adalék, és a szerző említi is, hogy Horthy jó kapcsolatát a zsidó nagytőkével nemcsak a szélsőjobb, de a hadsereg sem nézte jó szemmel. A törvényhozók pedig, feledve az elmúlt fél századot, megszavazták 1938-ban az első zsidótörvényt.

Goldberger ugyan felszólalt, kifejtve, hogy „ha minden bűn nélkül a polgári jogegyenlőségből kirekesztenek bennünket, ezt a magyar akaratunkat nem tudja megtörni senki”, hiába tette.

A jogfosztott gyáros ugyanebben az évben üdvözölte a felvidéki területek visszacsatolását, fia pedig a területek visszatérésének örömére Kassa Alap néven alapítványt hozott létre a gyári munkások újszülöttjeinek.

Az első törvény után egy évvel, 1939-ben megszületett a második zsidótörvény is.

A Goldberger-gyárban ugyanebben az évben sztrájk tört ki, a munkások huszonöt százalékos béremelést követeltek, a szélsőjobboldali propaganda pedig minden módon megpróbálta az ügyet felhasználni.

Talán nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy sorstársaihoz hasonló módon Goldbergernek is meg kellett küzdenie nemcsak a zsidótörvények miatti, a szó szoros értelmében vett ellehetetlenüléssel, de azzal az identitásválsággal is, amit az okozott, hogy teljes jogú magyar állampolgárból, a kormányzó szalonjába bejáratos nagytőkésből, felsőházi képviselőből másodrendűvé, „mégsem-magyarrá” vált – hiába volt magyar nemesi előneve, a nemzetgazdaság szempontjából is jelentős gyára, hiába járult hozzá mecénásként a magyar kultúra felvirágoztatásához, hiába ragaszkodott magyar-zsidó identitásához.

Erre utal az is, hogy 1940-ben még hozzálátott, hogy kidolgozza az erdélyi ipar fellendítésének tervét – mellékesen felhívta a figyelmet arra is, hogy Erdély visszacsatolásával a zsidótörvények alapját jelentő népszámlálási adatok már nem érvényesek…

Hiába. Míg az első két zsidótörvény az elmúlt félszázad asszimilációs alapját jelentő jogszabályt tette semmissé, a harmadik (1941) az 1895-ös vallási egyenlőséget számolta fel.

Innen – utólag világosan látszik – egyenes volt az út a haláltáborokba. Goldberger 1943-tól nem volt képviselő, vagyonától, jogaitól sorstársaihoz hasonlóan fokról fokra fosztották meg.

1944 márciusában, pár nappal Magyarország német megszállása előtt titkára, Vágó István György leleplezte magát mint a brit titkosszolgálat munkatársa. Közölte Goldbergerrel, hogy a németek megszállják az országot, és listájuk is van azokról a személyekről, akiket el fognak vinni, Goldberger neve pedig szerepel ezen.

A gyáros ennek ellenére úgy döntött, hogy marad. Nem hitte el, hogy Horthy cserben hagyja akár őt, akár a zsidóságot. Hasonlóról számol be Vázsonyi Vilmos, az első zsidó származású magyar miniszter unokája is Zeke Gyula és Hadas Miklós beszélgető könyvében: bár családjuknak érvényes vízuma volt, mégsem hagyták el Magyarországot.

Goldbergert az elsők között vitték el. Ausztria után Mauthausenbe került – itt még hitt abban, hogy felesége vagy Horthy felesége – akinek jótékonysági akcióit komoly összegekkel támogatta – kiváltja.

56_vegvaszonVisszaemlékezések szerint még Mauthausenben sem tudta elfogadni sorsának megváltozását, igyekezett a polgári társadalomban betöltött szerepének megfelelően viselkedni.

A láger felszabadításának napján halt meg, 1945. május 5-én. Halálhírét az egykor általa támogatott Magyar Nemzet május 23-i száma közölte.

Guba Ildikó könyve – akárhogy, akármilyen szemmel is olvassuk – jóval több egyszerű gyártörténetnél vagy monográfiánál. Meggyőződésünk, hogy nemcsak a helytörténeti kutatás szempontjából jelentős könyv, de a holokausztkutatáshoz, egyáltalán, a 20. századi magyar történelem kutatásához, megértéséhez is fontos adalék.

(Guba Ildikó: „A halál nem program”, Buday-Goldberger Leó élete. Kiadó: Óbudai Múzeum, 2014, 145 oldal)