Keresés
rovatok
rovatok
város | 2017 tél
Fotó: A szerző gyüjteményéből
KUTASI CSABA: TEXTILIPAR ÓBUDÁN
Az 1990-es évekig Óbudán nagy hagyományai voltak a textiliparnak. A pamutipart a Goldberger Textilnyomógyár, a Pamutkikészítőgyár és a Textilfestőgyár képviselte, a selyemiparból a Selyemkikészítőgyár, a leniparból a Csillaghegyi Lenárugyár (később -Szövőgyár), a kötőiparból az Óbudai, majd a Budapesti Harisnyagyár működött a III. kerületben.

Ezen kívül az Óbudai Kalapgyár gyártotta színvonalas és külföldön is keresett termékeit. Sokáig használták Óbudán a Finály, Filtex, Salz­mann, Guttmann és Fekete, Magyar Textil, Pamutipar, Growe megnevezéseket, ha adott textilgyárról esett szó. Valamikor régen selyemfeldolgozó, illetve gyapjúipari vállalkozás, majd később bútor- és szőnyeggyártó egység, gombgyár, fonógép-alkatrészgyártó telep is működött itt. Még mosó- és fertőtlenítő gépeket előállító vállalkozás, sőt textilsegédanyag-gyár is folytatott termelő tevékenységet, hogy csak a főbbeket említsük.

A feljegyzések szerint Óbudán már a római korban működött a posztókészítők kollégiuma. A jóval későbbi időszakból kiemelendő a Zichy család szerepe, főként Zichy Istváné, aki 1659-ben Óbudát adományként megkapta. Éppen Mária Terézia uralkodása idején bontakozott ki több manufakturális ágazat a Habsburg Birodalomban. Magyarországon a textilipar volt nagyobb jelentőségű, ezen belül a selyemfeldolgozás. A II. József időszakában felvirágzónak látszó selyemgyártás megszervezése 1780 körülire tehető. Igaz, a mezővárosi Óbudán nem járt sikerrel a selyemhernyó tenyésztés.

Az 1767–1775 közötti kézművesipari korszakban Óbudán többek között len takács, harisnyakötő, posztós, zsinór­verő, kötélverő, textilfestő, kalapos, szabó és nadrágszabó működött. Az 1770-es évek második felében 20 takácsról és 21 szabóról tesznek említést, ami az Óbudán létesült Katonaruházati Biztosság igényeivel is kapcsolatos. 1776-ban jött létre Beywinckler József és Höpfinger Jakab bécsi selyem- és brokátkészítő mesterek üzeme a Zichy-kastélyban és melléképületeiben. 1781-ben Valero István Selyemgyárat hozott létre a környéken. 1788-ban Kánitz Löbl létesített nyomómanufaktúrát Óbudán. Említésre méltó még Frast Péter selyem-festödéje, aki Augusti Józseffel társulva létrehozta az Óbudai Szépfestőgyárat, amely az 1792-es bővítés után a Föld- és Zápor utca kereszteződésében működött Kendőgyár megnevezéssel. Koppel Jeremiás posztóüzemét 1779-ben Budaújfaluból óbudai házába telepítette (nyers katonaposztót szállított a katonai ruhatárnak), majd 1792-ben az Árpád-forrás működtette malomba vitte át a gépeket.

A Gyáralapító Társaság 1845-től tervezte Budán egy gyapjúfonógyár létesítését, miután a helyi szőlőművelés veszteségesnek bizonyult, és iparilag elmaradott térségről volt szó.

1847-ben a Duna-parton gyapjúmosó házak létesítését engedélyezték, beszereztek egy 12 lóerős bécsi gőzgépet a leendő üzem számára. A mai Kolosy tér helyén létrejött fonodában 1848 tavaszán indult meg a termelés. Szövöde és kikészítő telepítése is tervben volt, hogy posztóüzem létesüljön. Időközben a Gyáralapító Társaság csődbe jutott, a gyapjúfonoda tönkremehetett, mert a helyszínen 1852-től gabonamalom működött.

 

A filatórium és a selyemgombolyító

A selyemhernyó tenyésztés sikertelensége ellenére az óbudai selyemipar létrehozásáról nem mondtak le. Először egy selyemfilatórium (fonó, cérnázó) létesítését határozták el, hogy az eszéki selyemgombolyítóból származó nyersanyagból Bécs selyemipara számára félkész termék készüljön. A fonoda olaszul filatore, ezért a hely neve Filatoridűlő volt II. József uralkodása idején (a későbbiekben a környéket németül Filatori Felden néven emlegették).

A területen egykor futó és a Duna által gyakran visszaduzzasztott négy patak miatti védelem érdekében 1881–82 telén gátat építettek, innen származik a Filatorigát elnevezés.

A selyemfonó-cérnázó felépítésére azért volt szükség, mert a tömeges méretű fonást, csévélést és cérnázást házilag és gépi erő nélkül nem lehetett végrehajtani. A Rádl árok mellett felépült az ötemeletes filatórium, amely annak idején a főváros legmagasabb épülete volt. Minden emelet egyetlen hatalmas teremből állt, a födémekben kialakított nyílásokkal a belső tér egyetlen egységet képzett. A fa gépezetet alulcsapó vízikerék hajtotta. A fonó-cérnázó berendezés három fa főtengelyből állt, amelyek az öt födémen áthaladva hajtották a szintenkénti, kör alakban elhelyezett orsókat. A Rádl árok gyenge vízhozama, a műszakilag kisebb teljesítményre tervezett vízikerék és további technikai problémák miatt nem működött megfelelően a filatórium. A kedvezőnek értékelt 1787–88-as gazdasági évben is mindössze 1600 kg félkész terméket állítottak elő, végül 1789-ben csődbe mentek a vállalkozók. Óbuda határában közel 50 évig üresen állt az épület, majd részben összedőlt, köveinek elhordása után pedig végleg eltűnt.

Az óbudai selyemfilatórium és működése

A filatórium mintegy kiegészítő beruházásaként 1784-ben Mazzucato Ágoston megalapította az óbudai selyemgombolyítót (deglomeratórium). Thallher József tervei alapján 1786-ban készült el a ma is álló épület (a Miklós tér 1. sz. alatt); egy ovális, nyeregtetős építmény jött létre középső folyosóval. Ebben az időben az üzemépületeknek nem volt kiforrott elrendezésük, de már ismert volt az igény, hogy a munkafelügyelők jól áttekinthessék a folyamatokat.

Az óbudai Selyemgombolyító régen és ma

Az óbudai selyemgombolyító biztosította rövid ideig a motollált selymet a filatóriumnak, majd több évtizeden át a bécsi üzemeknek, illetve a pesti Valero selyemszövő manufaktúrának, ahol cérnázó is működött. A Mazzucato találmánya alapján felszerelt selyemgombolyító a XIX. század harmadik évtizedéig sikeresen üzemelt. Óbuda később jelentős textilfestő-, nyomó- és kikészítőiparát tulajdonképpen a selyemfeldolgozás alapozta meg.

 

A Goldberger manufaktúrából gyár

Az alapító Goltberg (csak később alakult ki a Goldberger név) Ferenc Óbudán, a Lajos utcában 1784-ben hozta létre kékfestő manufaktúráját, amely a híres üzem kiinduló vállalkozása volt, s amelyet 1810-től második fia, Sámuel vitt tovább. Goltberg Ferenc ezután az értékesítéssel foglalkozott, a vándorkereskedelem mellett egy pesti üzlet nyitását is célul tűzte ki. Az alapító 1834 tavaszán elhunyt, az üzemet továbbvivő Sámuel pedig a gyárvezetésbe bevonta Fülöp fiát, aki kiváló tehetségű textilvegyészként az indigószínezés új módszerét 1829-ben szabadalmaztatta.

A későbbi „Goldberger Sám. F. és Fiai” cég elnevezésben az „F” betű utalt a nagy zsenialitású manufaktúraalapító tulajdonos-vezetőre. A „Goldberger-fiúk” új közkereseti társaságot hoztak létre, újabb épületeket létesítettek, tovább bővítették a gépparkot. Időközben a legöregebb fivérnek, Károlynak legidősebb Bertold nevű fia is beltag lett, aki a Goldberger család későbbi nagyhírű vezetőjének, dr. Buday-Goldberger Leónak az édesapja volt. Bertold később elsőszülött Antal fiát (aki textilszakmában jártas vegyészdoktor volt) is bevonta az akkor már vállalattá terebélyesedett cég irányításába, azonban korai halála miatt Leó (a második fiú) követte őt. A jogi pályára készülő fiatal – autodidakta módon – kiválóan elsajátította a textilszakmát. Gyors és szakszerű döntései, fantasztikus munkabírása eredményeként négy évtizedig szolgálta a Goldberger Részvénytársaságot. Többek között korlátozásokat nehezen tűrő munkásságának köszönhetően vertikális vállalattá bővítette a Goldberger Sám. F. és Fiai Rt.-t, amikor fonoda és szövöde létesítésével megszüntette a kikészítőgyár kiszolgáltatottságát (a nyersvászonpiac kikapcsolása hallatlan előnyt jelentett).

A 208 évig működő, nemzetközi hírű üzem történetéből csak a legfontosabbak kivonatos ismertetésére van mód:

Goltberg Ferenc 1779-ben a boltozatos – ma Lajos utcai – házban szövetboltot nyitott. Az épület udvari részén 240 m2-es kékfestő műhelyt létesített bérfestési tevékenység céljából. A „blauhaxler” elnevezés onnan ered, hogy az indigó kéklábúvá tette a kékfestő segédeket és legényeket. Az óbudai szőlőmunkások és földművelők gúnyneve pedig „braunhaxler” volt (napbarnított lábuk alapján).

1845-ben Perrotin-gépet vásároltak a kékfestő tarkázás gépesítéseként, ezt továbbiak követték. 1856-ban beszerezték az első 30 lóerős gőzgépet.

A kézi filmnyomáson felül 1875-ben Prágából származó korszerű hengernyomógéppel és továbbiakkal gyarapodott a mintázó-géppark.

1900 elején áttértek a gépek villamos hajtására, először egy 350 lóerős Láng-gőzturbinával, villanyerőgépek beállításával. Az 1907-ben létesített épület tetején került elhelyezésre a vasvázas víztorony.

Az egykori Goldberger-gyár a régi Óbudán

1918-ban a Budapesti Textilművek Rt. létesítésére került sor. Az első hazai vertikális textilvállalat létrehozása során Kelenföld-Lágymányoson szövödét, majd fonodát is létesítettek.

A „fényvésést” – a fototechnikai eljárással történő gyors nyomóhenger mintázás szabadalmat – Goldberger Leó kizárólagossággal megvásárolta.

A műgyantás kikészítést szintén elsők között vezette be Goldberger Leó, a gyűrődés-ellenálló műselyemkelméket a Goldberger-gyár már 1935-től forgalmazta. A kelmék méretállandósítására elsőként alkalmazták az egyik szanforizálási (mechanikai zsugorítás) eljárást is.

A II. világháború során az óbudai üzemben és a kelenföldi gyárban számos gép megsérült, illetve tönkrement, hatalmas épületkárok keletkeztek. A helyreállítást követően a Goldberger Nemzeti Vállalat jelentős bérmunka-tevékenységet végzett.

Az 1930-as évektől a mesterséges szálasanyagok bevezetésére is sor került. A Bemberg-műselyem nemes fényű, puhán omló kelmék gyártására volt alkalmas. A mercerezett pamut-, illetve len láncfonalból és Bemberg-műselyem vetülékkel szőtt, az akkori Párizs legszebb mintáival nyomott nagysikerű kelmét Goldbergerék „Parisette” fantázianévvel forgalmazták. Tiszta hernyóselyem összetételű kelméket is gyártottak.

Egykori reklám

 

  1. március 26-án államosították az üzemet. 1950-ben két részre választották a Goldberger Nemzeti Vállalatot: Óbudán a Goldberger Textilnyomó és Kikészítőgyár, a Budafoki úton a Kelenföldi Textilkombinát működött tovább.

Hamarosan Közép-Európa egyetlen folyamatos fehérítő gépsora a Goldbergerben kezdett működni. A gépsor létrehozásáért Dr. Bonkáló Tamás és Dr. Rusznák István 1954-ben Kossuth-díjban részesült.

1962-től további síkfilmnyomógépeket, valamint 8 és 10 színes hengernyomógépet szereztek be.

1963-ban megalakult a Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat, az új szervezetben Goldberger Textilnyomógyár és Kelenföldi Textilgyár néven működött tovább a Goldberger. A kikészítőüzemben a kötött-hurkolt kelmék kikészítésére alkalmas berendezések álltak üzembe, miután lánchurkoló- és körkötőgépekkel kötött kelmék készültek Kelenföldön.

1969-től rotációs filmnyomógéppel bővült az addig henger- és síkfilmnyomógépekből álló géppark. A kelenföldi fehérítő új, folyamatos kötegfehérítő gépsorral gyarapodott.

1974-ben megszűnt a szén- és pakura fűtés, nagyteljesítményű földgázfűtésű kazán szolgáltatta a gőzenergiát. 1981-ben vállalaton belüli összevonás során a Goldbergerhez csatolták a Pamutkikészítőgyárat, végül az utóbbiban jellemző hengernyomást – korszerűtlensége miatt – 1981-ben megszüntették.

  1. I. féléve végén – szervezetváltozás során –abbahagyta termelő tevékenységét a Budaprint Pamutyomóipari Vállalat, a korábbi vállalati egységek főleg Rt.-ként működtek tovább, így többek között a Goldberger Textilművek Rt. is, a kelenföldi üzemmel egyesülve.

A megfelelő alapok nélkül megalapított és piaci problémákkal küszködő új vállalkozások sorra megszűntek, így a nagyhírű Goldberger üzem 1992-ben fejezte be termelését.

 

Spitzer Gerzson vállalkozásából Pamutkikészítőgyár

A mai Lajos utca 102/b. sz. alatt 1826-ban a Spitzer Gerzson által alapított kékfestő-manufaktúra jelentette az alapokat. A műhely egyre jobban fejlődött, azonban az 1838-as dunai árvíz szinte elpusztította a vállalkozást.

A helyreállítás során újra létrehozták a kékfestő üzemet, majd gyárrá fejlődött a vállalkozás. Az 1855-ös tűzvész végleg elpusztította az ősi házban kialakított kékfestő vállalkozást.

Ekkor Spitzer Gerzson a Lajos utca sarkán megvette a leégett üzemmel szembeni telkeket, és felépítette az emeletes gyárépületet. 1863-ban az első, 1882-ben a második gőzgéppel bővült az üzem. Sajnálatos módon az 1879-es tűzvész martalékává vált a gyár egy része.

Az Újpesten 1887-ben beindított Magyar Pamutipar Rt.-t 1893-ban a Siptzer Gerzson és Társai cég vette meg, így a fonó- és szövőüzemmel rendelkező vállalkozás kikészítőgyárral bővülve vertikális vállalattá alakult. 1906-ban eladták az óbudai kikészítő üzemet, amely ezután Kartonnyomóipari és Tex­tilkereskedelmi Rt. Fürst Jakab és Fiai néven termelt tovább. Egy év múlva újabb tűz pusztított, ezt követően építették fel a gyár végső épületegyüttesét. 1933-ban az Újpesti Magyar Pamutipar bérbe vette az óbudai üzemet, majd rövid időre önálló lett a Kartonnyomó Rt. Az ostrom alatt az óbudai kikészítőgyár romhalmazzá vált, csak többéves újjáépítés után indulhatott meg ismét a termelés. Az 1948-as államosításkor a Magyar Pamutiparhoz tartozott az óbudai Pamutgyár, majd az önálló pamutkikészítőgyári időszak következett. Az 1963-ban megalakult Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat egy-egy gyáregységeként működött tovább az említett újpesti (Magyar Pamutipar) és óbudai (Pamutkikészítőgyár) egység.

1981-től a Pamutkikészítőgyár a Goldberger Tex­tilnyomógyárral egyesült. Végül 1985-ben a Pamutkikészítőgyárban leállították a termelést, a gépeket elszállították, az épületet nem termelési céllal hasznosították.

 

Magyar Textilfestőgyár Rt., majd Textilfestőgyár

A gyárat 1908-ban alapították, a svájci Druckereinen Färbereinen cégcsoporthoz tartozó Vereinigte Färbereinen AG. hozta létre Magyar Textilfestőgyár Rt. néven a Szentendrei úton. A Hitel Bank Creditanstalt tőkeérdekeltségű üzem a Goldberger cégnek kezdettől komoly konkurenciát jelentett, ezért tulajdonosa sorra megvásárolta a Textilfestő melletti ingatlanokat.

A gyár a II. világháborúig folyamatosan fejlődött, így került sor pl. a hengernyomás meghonosítására. Az erőtelep új turbinával bővült. 1927-ben a Budapesti Gyapjúáru Kikészítő Rt. is összefonódott a Magyar Textilfestő Rt.-vel, az új építésű részlegben megindul a gyapjúkikészítés. 1931-ben meghonosították a síkfilmnyomást. Az 1930-as évek közepétől pamut-, gyapjú- és selyemkikészítő részleg működött.

1945-ben az Óbudán elsőként meginduló textilfestőgyári erőtelep a kerület áramellátásába is rögtön besegített légvezetékek kiépítésével. 1949-ben államosították a gyárat, az 1951-ben végrehajtott profiltisztítást követően alakult át pamut- és pamuttípusú szöveteket előállító nyomókikészítő üzemmé.

A régi fehérítő műhely és a Stork kötegfehérítősor részlete

A több ütemű rekonstrukció 1962-ben kezdődött, ennek során új üzemcsarnokok építésére, szinte teljes technológiamegújítást biztosító gépcserékre került sor. Az 1963-ban megalakult Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat egyik budapesti nyomókikészítő üzeme lett a Textilfestőgyár, amely egészen 1989 nyaráig működött nagyvállalati rendszerben.

A gyári porta

A gyár fejlődése az 1970-es évektől is kiemelkedő, többek között a rotációs filmnyomás meghonosítására is sor került. A Textilfestőgyár külön ágynemű varrodát is létesített Dunavecsén.

  1. II. félévétől az önállósult Szegedi Textilművek és a Textilfestőgyár egyesülésével Budaprint Secotex Textilfestő Rt. néven működött tovább az üzem. A felszámolást követően az 1996 elején megalakult Első Magyar Textilfestő Kft.-ben még háromnegyed évig folyt termelés, majd véglegesen befejeződött a textiles tevékenység.

 

A Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat („Panyova”)

  1. I. félévének végén a Goldberger Textilművek, a Kispesti Textilgyár (Kistext), a Magyar Pamutipar (MPI), a Szegedi Textilművek, a Soproni Pamutipar, a Textilmintagyártó Vállalat és a Textilipari Csomagoló Vállalat mérlegbeolvasztással megszűnt, az egységek jogutódjául a Textilfestőgyárat jelölték ki. Ezt követően a Textilfestőgyár elnevezést Pamutnyomóipari Vállalattá változtatták, és kijelölték ipari nagyvállalattá, amelynek központja Óbudán létesült.

A hatvanas évek második felében az óbudai Fényes Adolf utcában megépült a nagyvállalat irodaháza, amely a Godberger kultúrközpontját is magába foglalta. 1977-ben kezdte meg az ágyneműgarnitúrák és egyéb háztartási darabáruk gyártását a dunavecsei Konfekciógyár – létrejöttében nagy szerepe volt a Textilfestőgyárnak, amely korábban varrodát működtetett itt.

A nagyvállalat 1989. I. félévének végén – mintegy előre menekülésként – szervezetváltozást hajtott végre, a gyáregységek önállósodva – megfelelő alapok nélkül – néhány évig tudták fenntartani a termelő tevékenységet.

 

A GROWE Kalapgyár

Az 1867-ben alapított pesti kalapgyártó üzem budai egysége, a Grósz és Weisz Kalapgyár (GROWE) a Bécsi út 101. sz. alatt működött. Magyarországon addig főként kéziszerszámokkal készítették a kalapokat, a gépesítés időszaka egybeesik az alapítással. Hazánkban egyébként a Quentzer-gyár volt a leghíresebb kalapos üzem, ennek modernebb eszközei kerültek a két világháború között Óbudára. A Budapest XIV. kerületi Gizella úton üzemelő Magyar Gyapjútomp- és Kalapgyár Rt. területén volt az óbudai üzemet is irányító igazgatóság.

Folyik a termelés az Óbudai Kalapgyárban

Az államosítás utáni Óbudai Kalapgyárban 180 fő dolgozott, és gyapjútompok, illetve férfikalapok gyártásával foglalkozott (a nyúlszőr termékeket 120 munkás készítette a Gizella úti telepen). A Bécsi úti üzemben évente kb. 750–800 ezer db gyapjú tompot, 400 ezer db kalapot gyártottak, valamint több tízezres nagyságrendben sapkák is készültek. A régi, fekvőhengeres kazán további üzemeltetésére már nem volt mód, így 1978 körül leállt a termelés az Óbudai Kalapgyárban.

 

A harisnyagyárak

Az 1924-ben alapított Guttmann és Fekete Kötszövött­árugyár a Vihar utcában működött. Az üzem a pamut- és műselyem harisnyákon kívül pulóvereket, fürdőnadrágokat és habselyem fehérneműeket is gyártott. Leányvállalata volt a Pók Áruház, amely a rézoxid-műselymet előállító Bemberg céggel márkahasználati szerződésben állt (GFB). 1951 elején a sík-hurkológépi finomszálú harisnyák gyártási bázisát jelentő Guttmann és Fekete Kötszövöttárugyárból jött létre az Óbudai Harisnyagyár.

1951 nyarán a Népgazdasági Tanács döntéseként létrehozták a Budapesti Harisnyagyárat, ennek székhelye a III. ker. Folyamőr utca 21. sz. alatt, a hajdani Filatorigáti Tex­tilművek épületeiben volt. A gyermek, férfi és női zoknikat és a vastag harisnyákat a Budapesti Harisnyagyár állította elő, a finomharisnyák az Óbudai Harisnyagyárban készültek. 1961-től az Óbudai Harisnyagyár önállósága megszűnt, ezután a Budapesti Harisnyagyár egyik gyáraként üzemelt tovább (előzmény volt a körgépi, varrás nélküli nejlonharisnya gyártás hazai meghonosítása).

1989–1990 idején a Budapesti Harisnyagyár üzemei önállósodtak (pl. Óbudán a Viking Harisnyagyár működött), ezt követően, a részleges privatizáció során a gyártás folyamatosan leépült. A leszerelt gépek új tulajdonosokhoz kerültek, a termelés kisebb vállalkozásoknál folytatódott.

A Budapesti Harisnyagyár üzeme

 

A Finály üzemből Selyemkikészítőgyár

A későbbi Selyemkikészítőgyár helyén Finály Simon kékfestő 1825-ben alapította meg vállalkozását a Bécsi úton, a Vörösvári út közelében. Az üzem Óbudai Fehérítőként, 1918-tól Óbudai Fehérítő-, Festő- és Impregnálógyárként, végül 1958-tól Magyar Selyemipar Vállalat Selyemkikészítő-gyárként működött.

Az óbudai üzemben jóval korábban kezdődött a cellulóz alapú „műselymek” színezése, kikészítése. A különböző bélés- és tarkánszőtt nyakkendőszövetek, illetve divatkelmék jellegzetes, nagy volumenben előállított termékek voltak. Az 1970-as évek elejéig folyt valódi hernyóselyemszövetek kikészítése.

Az 1960-as évek végén a kikészítő üzem festödéjének gépparkja teljesen megújult, különösen a terjedelmesített fonalú termékek növekedése, majd a mikroszálas kelmék megjelenése következtében.

A szakaszos üzemű festödei eszközök mellett a telítéses (folyamatos- és félfolyamatos) színező eljárásokra alkalmas gépek, illetve gépsorok is sorra megjelentek az üzemben. Bevezették az erős sodratú poliészter szövetek „lúgos hámozását”, így a szintetikus alapanyagú kelme kedvezőtlen „műszál” jellegét sikerült enyhíteni. Speciális rendeltetésű termékeket is gyártottak: ilyen volt az ejtőernyő- és repülőgép-fékezőernyő szövetek, a hőlégballon kelme alapanyag előállítása.

A nagy múltú üzemet többéves felszámolást követően 1997 őszén az olasz Radici csoport vásárolta meg, Óbudán 2000-ig folyt termelés a Tintoria Kft.-ben. A kikészítő-géppark egy része a szentgotthárdi – olasz érdekeltségű – Lurotex Textilipari Kft.-hez került.

 

A Magyar Selyemipar Vállalat

A Magyar Selyemipar Vállalat (MSV, DUNASILK) 1955. január 1-jén jött létre hét szövöde, két selyemcérnázó üzem bevonásával és egy kikészítő gyár későbbi beolvasztásával. Így az MSV-hez tartozott az Adria Selyemszövőgyár (Kőbányán), a Duna Cérnázógyár (Kelenföldön), a Hungária Jacquardszövőgyár, illetve a Pipacs Szövőgyár (mindkettő Kispesten), a Mohácsi Szövőgyár, a Soproni Szövőgyár, a Szentgotthárdi Szövőgyár, a Tolnai Fonógyár, a Váci Bélésszövetgyár, majd 1958-tól a Selyemkikészítőgyár (Óbudán). A nagyvállalat központja később szintén Óbudára költözött, a Bécsi úton működött egy modern irodaházban. A vállalat 1991-től felszámolásra került.

 

Salzmann-féle üzemből Csillaghegyi Lenárugyár

A későbbi Lenárugyár helyén az 1920-ban létesített Műgyapot és Vattagyár Rt. üzemépületei voltak. A németországi Salzmannék gyáralapítási szándéka során került az érdeklődés középpontjába a Római-fürdőhöz közeli, csillaghegyi ingatlan. 1925-ben megindult a termelés a Salzmann-féle Magyar Textilipar Rt.-ben.

1942 karácsonyának éjjelén tűzvész pusztított, leégett a szövöde teteje, és megrongálódott az összes jacquard szövőgép. Az elektromos hiba okozta tűzeset biztosítási kártérítéséből nemcsak a helyreállításra, hanem a szövöde modernizálására is jutott. A II. világháború pusztításainak felszámolása hosszú ideig folyt. 1950. december 28-tól Csillaghegyi Lenárugyár elnevezéssel működhetett a régi üzem, amely 1952 őszén magyar állami tulajdonba került.

1963 tavaszán megalakult a Lenfonó és Szövőipari Vállalat, ennek egyik gyára lett a csillaghegyi üzem Csillaghegyi Szövőgyár néven.

1966-ban megkezdődött a szövödei rekonstrukció, illetve a varrvahurkolt kelmék gyártására is lehetőség nyílt. Poliamid és poliészter szűrőszöveteket, szintetikus alapanyagú ponyvákat, kevertszálas nyüstös bútorszöveteket gyártottak sikerrel. 1970-ben a ponyvagyártásban megteremtették a kenéstechnológia alapjait. A műszaki termékek köre is bővült, többek között szintetikus vitorlaszövetet is gyártottak. Később a hazai poliakril-nitrilből előállított színes napellenző szövetek vízlepergető és szennytaszító kikészítéssel egyaránt készültek.

Különösen az 1970-es évek második felétől több magyar textilüzem próbálkozott farmerszövet gyártásával. Végül a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat Csillaghegyi Szövőgyárában megalapozódott a magyar farmergyártás sikere. Olasz eredetű színes fonalból készült a „Trapper” fantázianevű farmer anyaga: a farmerszövetből a Buda-Flax vállalat Tabi Campingcikk Gyárának ságvári varrodájában készültek a vásárlók körében rendkívül kedvelt Trapper farmernadrágok.

  1. október 1-jétől a Buda-Flax nagyvállalat szervezetváltozást hajtott végre, így a Csillaghegyi Szövőgyár is Rt.-ként működött tovább, majd a későbbi tulajdonosváltás után, 1995-ben végleg leállt a termelés.

 

Egyéb textiles vonatkozások Óbudán

Az 1907-ben alapított Mosó-Fertőtlenítő Gépgyár a II. világháborúig működött egy tönkrement bőrgyár területén. 1923-tól a dunai kagylókból gombot sajtoló üzem, az Iris Gombgyár üzemelt a Föld, illetve Solymár utca által határolt részen. A Budapesti Bútorszövet- és Szőnyeggyár a Vörösvári és Bécsi út sarkán működött. Érdekesség, hogy textilsegédanyag-gyártó (Magdalin) is tevékenykedett Óbudán. Az 1950-es években Textil­gépalkatrész Gyártási Egyesülés jött létre, a Fonógépgyár, majd a KAEV Könnyűipari Gépgyártó Vállalatának gyártórészlege a külső Bécsi úton üzemelt.

(A szerző textilvegyész, könnyűipari mérnök)