Keresés
rovatok
rovatok
múzeum | 2017 tavasz
Fotó: Aquincumi Múzeum
LÁNG ORSOLYA: Mindent tudunk már? – 3. rész
Ipar és kereskedelem Aquincum polgárvárosában
A fent említett idézet Strabon, a Kr. e. I. században élt, görög származású történetíró Geographica című, földrajzi témájú művéből származik, és noha a bíborcsiga feldolgozásról szól Tyros városában (ma Libanon), akár Aquincumra is vonatkozhatna. De vajon miért?

A római városok többségét – elsősorban a filmek és történelmi regények alapján – tágas, szellős, egymásra merőleges, széles utakkal bíró településeknek képzeljük, gyönyörű, márvánnyal és festéssel gazdagon díszített épületekkel, templomokkal. Ez azonban csak részben igaz: a római városoknak (és így a pannoniaiaknak) ugyan valóban megvoltak a széles, egymás derékszögben metsző főutcái, forumai, fürdői és egyéb középületei, ugyanakkor azonban az ásatások felszínre hoztak és hoznak mást is. Aquin­cum polgárvárosában az elmúlt évek feltárásai és a régi ásatások anyagának újrafeldolgozása a város északkeleti részén meglepő adatokat szolgáltattak a város képéhez és mindennapi életéhez. A település ezen részében ún. hosszúházak sorakoznak sűrűn egymás mellett, egymással párhuzamosan, csak kis – néhol mindössze 1 méter széles – sikátor választotta el őket egymástól. Az épületek (amelyeket a római uralom időszakában legalább nyolc alkalommal építettek át) rövidebb oldalukkal a várost teljesen átszelő, kelet-nyugati főútra néztek.

Ez az az út, amely a Solymárvölgy felől érkezve itt érte el a Dunát, és már az őskor óta az egyik legfontosabb közlekedési folyosó volt a térségben (gyakorlatilag ma is ezen a nyomvonalon halad a Budapest–Esztergom vasútvonal).

A városnegyed hosszúkás épületeinek tulajdonosai már a Kr. u. II. század első felétől igyekeztek kihasználni a forgalmas út adta lehetőségeket: az útra nyíló, tornáccal is ellátott helyiségekben többnyire boltok, műhelyek működtek, míg a hátsó, csendesebb traktus volt a család lakórésze. Ez utóbbi helyiségeit falfestményekkel díszítették, a lakószobákat padlófűtéssel látták el, sőt, az egyik házhoz még kis fürdőszárny is tartozott. A feltárások tanúsága szerint ezek az épületek átlagosan 70 méter hosszúak és 12 méter szélesek voltak, helyiségeik egymásból, néha egy közép- vagy oldalfolyosóból nyíltak. Mai képüket a Kr. u. III. század elején nyerték el. Az épületek északi záródása több esetben ismeretlen: ezek ugyanis a mai Keled utca alá húzódnak, ahol egyébként a római korban is utca volt.

Az idei év februárjában az utcán végzett talajradaros vizsgálatok eredményei reményeink szerint választ adhatnak majd arra, hogyan zárultak ezek az épületek. Ez a vizsgálati mód ugyanis lehetővé teszi, hogy megrajzoljuk az utca alatt esetleg még lapuló falak vonalát, azaz rekonstruáljuk a házak ide eső részének alaprajzát. Az ásatási adatok alapján jó néhány épület déli – utcára nyíló – traktusában foglalkoztak fémművességgel a háztulajdonosok (nagy mennyiségű fémsalak, olvasztásnál használt eszközök, kis tüzelőhelyek kerültek elő), ugyanakkor az egyik házban tímárműhely működött, és enyvfőzéssel is foglalkoztak itt. Ez utóbbiakra utalnak a kerek formájú, földbe mélyített és deszkákkal bélelt áztatóvermek, a rengeteg állatcsont (juh, kecske és szarvasmarha-szarvcsapok, hosszúcsontok, apróra tört ujjper­ccsontok), tűztér, darabolásra alkalmas platformok. A műhely helyiségeink padlójába több helyen beletaposták az állatcsont darabokat, egyéb hulladékot.

Az egymás mellett sorakozó, gyakran csak szűk sikátorokkal elválasztott műhelyek, boltok rengeteg szemetet termeltek, amely – mivel az ókorban mai értelemben vett, szervezett szemétszállítás nem volt – sokszor a házak között „landolt”, vagy akár bent a házakban maradt.

Ehhez járulhattak még azok az igazán nem kellemes szagok, amelyek együtt jártak a bőrkikészítéssel. A fentiek alapján tehát itt már közel sem egy szép tiszta, tágas utcákkal tagolt, elegáns városrész, hanem sokkal inkább egy – általunk inkább a középkorra jellemzőnek tartott – bűzös, szemetes, sikátoros negyed bontakozik ki előttünk. A korábbi kutatások eredményeihez képest tehát máris nagyot léptünk előre: míg ugyanis a korábbi régészek – saját kutatásaik alapján – inkább a város határain kívülre feltételezték az ilyen típusú, büdös, sok szeméttel járó, sőt tűzveszélyes ipari tevékenységeket, mára kiderült, hogy bizony sokkal árnyaltabb képet kell magunk elé képzelnünk az aquincumi településről, azaz bent a városban is működtek ilyen műhelyek.

A fentiek alapján persze mindjárt fel is merülhet a kérdés: mit keresett egy ilyen büdös-zajos városnegyed a forum és egyéb középületek szomszédságában, és hogy lehetett ezt elviselni. A kérdés első felére a válasz az lehet – és erre találunk is példákat a Birodalom más részeiből, pl. a mai Hollandia területéről –, hogy a műhelyek (és a házak) tulajdonosai, akik valószínűsíthetően nagy bevételre tettek szert a forgalmas főút mentén működő vállalkozásaikból, gazdag, befolyásos tagjai voltak a város vezető, hivatali rétegének. Ilyen módon közelségük a város adminisztratív központjához érthető. A kérdés második részére a rómaiak előrelátó várostervezési módszere a válasz: a negyed ugyanis a Duna felé, a fő, északnyugat-délkeleti szélcsatorna vonalában épült ki, azaz a Solymárvölgy felől érkező légáramlat a folyó felé, vagyis a városközponttól kifelé vitte a kellemetlen szagokat. Ilyen módon tehát a város jelentős része mentesült ettől a problémától. Az uralkodó szélirányt egyébként jellemzően más római városok esetében is figyelembe vették építőik/tervezőik.

Aquincum polgárvárosában másutt is feltételezhető még ipari-kereskedelmi tevékenység: így a város délkeleti felében épült házak, vagy az észak-déli főút mentén húzódó boltsor esetében, továbbá a szintén itt kiépült piacépületnél. Ezen épületek és a belőlük előkerült leletek kiértékelése részben épp a közelmúltban történt meg, részben pedig várat magára, így ezekből még számtalan új információra számíthatunk az aquincumi polgárváros ipari és kereskedelmi életére, mindennapjaira vonatkozóan.

(a szerző régész, MUZEULÓGUS, az aquincumi Múzeum IGAZGATÓJA)