Keresés
rovatok
rovatok
múzeum | 2016 ősz
Fotó: Sinkó Zsuzsa
Láng Orsolya: Mindent tudunk már? – 1. rész
Az utóbbi tíz év ásatásai az aquincumi polgárvárosban
A három részből álló aquincumi település-együttes (légiótábor, katonaváros, polgárváros) területét idestova több, mint 120 éve folyamatosan kutatják a régészek generációi, új és újabb, néha egészen váratlan eredményekkel. Így van ez a mai Aquincumi Múzeum és Régészeti Park területén található egykori polgárváros maradványaival is. Ezen kutatási eredmények alapján – bár még mindig sok kérdés vár megválaszolásra – már szépen körvonalazható a település közel 300 éves, római kori története.

A polgárváros első régészeti nyomai a Kr. u. I. sz. második felére, utolsó harmadára keltezhetők, létrejöttében stratégiai és földrajzi szempontok egyaránt szerepet játszottak. A korábbi kutatások során többféle elmélet merült fel a település legkorábbi történetére vonatkozóan: a kutatók őslakos kelta falut, katonai tábort és római falut is feltételeztek itt. Ugyanakkor azonban – mivel a város legkorábbi emlékei nagy mélységben vannak, és maguk a rómaiak is sok mindent elpusztítottak a későbbi építkezéseikkel – csak ritkán van mód a kutatásokra. Az utóbbi tíz évben viszont sikerült nagyobb mélységekben is feltárást végezni, illetve sor került néhány régi ásatási dokumentáció és leletanyag modern módszerekkel történő újraértékelésére is. Ezek alapján egy új kép kezd kirajzolódni a polgárváros legkorábbi korszakáról.

A település fontos útvonalak kereszteződésében jött létre: egyfelől itt haladt észak felé a katonai táborokat összekötő észak-déli út (egy időben az ún. limesút); másfelől a Solymárvölgyön át, Pannonia északnyugati része felől érkező – de valószínűleg az őskor óta használt – északnyugat-délkeleti irányú útvonal kelet-nyugati irányban itt éri el a Dunát. Ezek az útvonalak meghatározó elemei a modern úthálózatnak is (a kelet-nyugati út nyomvonalát követi ezen a szakaszon a Budapest–Esztergom vasútvonal is, az észak-déli út pedig a modern Szentendrei út őse). A dunai átkelővel is rendelkező útkereszteződés ráadásul kisebb, homokos kiemelkedésen feküdt, így sokáig áradásoktól mentes terület is volt. A Kr. u. I. sz. utolsó harmadában létesített aquincumi légiótábor közelsége (a mai Flórián téren és közvetlen környékén) szintén telepítő tényező lehetett: kelta őslakosok, veteránok, kereskedők és iparosok telepedhettek itt meg családjaikkal. A kezdetben falusias település feltehetően a kelet-nyugati, Solymárvölgy felől érkező út mentén alakulhatott ki földbe mélyített házakkal, gerendavázas épületekkel. Lakói elsősorban háziiparral, mezőgazdasággal foglalkoztak. A feltárások tanúsága szerint sokat megőriztek a kelta hagyományokból (pl. félig földbe ásott házak), ugyanakkor a leletek már római jellegű (romanizált) életmódról tanúskodnak (amfórák, mécsesek, üvegedények és az ókor porcelánjának is nevezett fényes, vörös színű terra sigillata edények jelenléte).

Septimius Severus császár arcképe egy polgárvárosi ezüst pénzérmén
Fotó: Komjáthy Péter

A kis falu további fejlődésére jelentős hatást gyakorolhatott az a tény, hogy Kr. u. 106-ban sor került Pannonia provincia kettéosztására, és Aquincum Pannonia Inferior (Alsó-Pannonia) provincia helytartói székhelye lett. A rangemelkedés topográfiai változásokat is hozott: a katonai táborok kiépítésével ugyanis fontosabbá vált az észak-déli főútvonal (a mai Szentendrei út őse), ami a településen belül is hangsúlyeltolódást eredményezett. A félig földbe ásott házak lassan eltűntek, helyüket fából és vályogból készült építmények foglalták el, ezeket pedig rövid időn (tíz éven) belül kőalapozású, agyagtégla felmenő fallal rendelkező házak vették át.  Traianus császár uralkodása alatt (Kr. u. 98–117) készülhetett el – az elsősorban a tábort, de „mellékesen” a polgárvárost is kiszolgáló – észak-déli irányú vízvezeték, amely a mai Római strand területéről táplálkozott. A mészkőből épült, íveken nyugvó vezeték hosszú évszázadokra meghatározó tájképi eleme lett a területnek. Csonkjai és helyreállított szakasza ma is látható a Szentendrei út mentén. A vízvezetékhez és a főútvonalakhoz illeszkedve ekkor tűzhették ki a város első utcahálózatát is.

A Kr. u. 120-as évek eleje – Hadrianus császár uralkodási ideje – is mérföldkő volt a város életében: ekkor emelkedett önálló önkormányzattal rendelkező, városi rangra a település (municipium).

Aquincum immár valóban városias jelleget öltött, a vízvezetékhez kapcsolódóan elkészült a város csatornahálózata is: a levélerezet-szerűen kialakított hálózat főcsatornái a főútvonalak alatt futottak, az egyes középületekhez, kisebb utcákhoz, sikátorokhoz pedig leágazások tartoztak. A csatorna végül a Dunába ömlött. A rendszer remek tervezésére és kivitelezésére jellemző, hogy mind a mai napig működik, a romkertet időnként érő hatalmas esőzések vizét ma is gond nélkül elvezeti a folyóba. Ugyanekkor indult meg a városfalak építése: a mély, V-alakú vizes árkokból, több méter magas falakból és belső körüljáró-rendszerekből álló védelmi konstrukció elemei a település északi, déli és nyugati oldalán jól ismertek. A keleti oldalon csak 2013-ban sikerült azonosítani a fal egy részletét, az esztergomi vasút felújítási munkálataihoz kapcsolódóan. Az utóbbi – kb. az egykori Jégtörő (ma Ángel San Briz) út vonalában húzódó – városfalnak sokáig még létezése is kétséges volt, illetve csak feltételezések voltak a nyomvonalát illetően.

A főutak vonalában a falakat kapukkal törték át. Az északi kapunál (az ún. Aquincum kocsma) zónájában ma helyreállítva látható a fal egy szakasza és a településre itt belépő vízvezeték részlete. Észak felé, a falon kívül ekkor épülhetett meg az amfiteátrum is, amely 6–7000 nézőt tudott befogadni. A tavalyi évben, az Aquincum HÉV-megálló átépítése során valószínűleg az amfiteátrumhoz tartozó, nagyméretű, faragott építészeti tagozat is előbukkant. Ebben az időszakban alakult ki a város végleges utcahálózata, amelyen belül ekkor még a telkeket nem építették be teljesen, nagyobb, üres térségek is megtalálhatók voltak közöttük. Az épületek ekkor már főként kőből épültek, így készült el a legtöbb ma ismert középület: a Nagy Közfürdő teljesen mészkőből épült, többhelyiséges komplexuma, a szomszédos Fortuna Augusta szentély kis udvarral. A forum három oldalán falakkal határolt, nyitott belső térrel rendelkező tömbje közepén a capitoliumi triásznak (Jupiter, Juno és Minerva) szentelt pódiumtemplom állt oltárral.

Dea Syria és Baltis isteneknek szentelt építési felirat a polgárváros keleti kapujáról
Fotó: Komjáthy Péter

Az észak-déli főútvonal ekkor még a ma láthatónál több méterrel szélesebb volt, nyugati oldalát boltsor szegélyezte, kelet felé pedig oszlopsoros árkád. A város egyes negyedeiről is több információnk van már ebből a korszakból. A kelet-nyugati főút északi oldalán megjelentek az iparosok ún. hosszúházai, amelyek rövidebb oldalukkal nyíltak az utca felé, árkádos boltokkal, műhelyekkel, míg hátul a lakórészleg kapott helyet. Az új kutatások alapján elsősorban fémművességgel (pl. bronz, vas) foglalkoztak az itt élők. Az észak-déli főút déli részén kisebb fazekasműhely működött, és feltehetően álltak már a délkeleti negyed iparos házai is. Az elmúlt években (2009–2011 között) a régészeti park déli részén végzett ásatások során az is kiderült, hogy ebben az időszakban a déli városfal zónája (a most látogatható Festőház modellje és a játszótér környéke) még nem volt beépítve, illetve itt is inkább ipari tevékenységről van adat (pl. kemence). Komolyabb építkezések csak a II. század második felében indultak, ekkor itt szintén hosszúházak készültek.

A romkert mai képe a Kr. u. III. sz. elejének, első felének állapotát tükrözi. A város virágkorában ugyanis a források és régészeti leletek alapján is nagy pusztítással járó, hosszú évekig elhúzódó (Kr. u. 167–180 között), a Duna túloldalán élő markomannok, kvádok és szarmaták népcsoportjai ellen vezetett háborúk utáni gazdasági fellendülés nyomán nagy építési hullám indult el, ami a lakosságszám növekedésével is párosult. A folyamatot felgyorsította az a tény is, hogy a polgárváros Kr. u. 194-ben colonia rangot kapott Septimius Severus császártól. A prosperáló város képe megváltozott: az eddigi lazább, szellősebb szerkezet helyét a sűrűn, legtöbbször „fésűsen” elrendezett, szűk sikátorokkal elválasztott beépítés váltotta fel, amely minden helyet kihasznált, az épületeket — ahol tudták — megnagyobbították. A már korábban kitűzött utcahálózaton azonban alapvető változásokat már nem lehetett végrehajtani, így az utcák beszűkítésére is rákényszerültek. Ilyen, az utcák rovására történt épületbővítéseket az utóbbi években a romkert északi részén álló egyik lakóháznál és a városközpontban álló húspiacnál is megfigyeltünk. Az ekkor beköszöntő hosszabb, békés időszakban több helyen visszabontották a város védműveit is, azokra ráépítkeztek, sőt azokon kívül is húztak fel épületeket. Ennek szép példáit láthattuk az Aquincumi Múzeum parkolója alatt öt éve végzett feltárás során: a városfalat kívülről kísérő vizes árkot a rómaiak ebben az időszakban feltöltötték, a tetejére épület került. A fellendülő kereskedelmi tevékenység jeleként ismét hangsúlyossá vált a Dunához lefutó kelet-nyugati irányú főút, amely egyben a terjeszkedés irányát is megszabta.

A polgárvárosban végleges formát öltöttek a középületek (pl. a közfürdők), a forum podium temploma új funkciót kapott: a császárkultusz szentélyévé vált.

Kialakult a magisztrátusi negyed a maga fényűző lakóházaival (pl. Dirké mozaikos ház), és több épület összeolvadásából létrejött a polgárváros eddig ismert legfényűzőbb épületegyüttese, a szinteltolásos Nagy Lakóház oszlopos udvarral, gazdagon díszített étkezőhelyiséggel (triclinium) és saját fürdőszárnnyal.

A város szakrális létesítményei közül a Fortuna Augusta szentély kis kertjében bronz császárszobrot állítottak, állt már az egyik polgármester (M. Aurelius Victorinus) által emelt Mithras istennek szentelt templom, és átépítették a másik Mithras szentélyt is, az ún. Symphorus mithraeumot. A szerényebb lakóházak között a kőalapozású, de agyagtégla felmenő falakkal épített, iparosok és kereskedők által lakott hosszúházak is elnyerték ma látható formájukat az északkeleti és a déli régióban, és további hosszúházakkal építették be a város déli szélét is. A város lakosságáról is több adatunk van ebből az időszakból. A korábbi, őslakos elemekből és elsősorban nyugati provinciákból származó kiszolgált katonákból és családtagjaikból álló alaplakossághoz ekkor már egy szélesebb kereskedőréteg is csatlakozott, közöttük sok keleti származású emberrel: a feliratos és tárgyi leletanyag tanúsága szerint észak-afrikaiak, közel-keletiek (pl. szírek) jelentek meg Aquincumban. A sokféle származású, kultúrájú lakosság változást hozhatott a város mindennapi életébe: új étkezési szokások, másfajta mezőgazdasági termények jelentek meg (pl. cseresznye, barack), de új kultuszok is gyökeret vertek Aquincumban.

Mozaikpadló a polgárváros nyugati részéről
Fotó: Komjáthy Péter

A település kevéssé ismert nyugati feléről az utóbbi években szintén sok új információt sikerült begyűjtenünk ebből a korszakból, hála a terület komplex talajradaros és fémkeresős kutatásának, illetve néhány kisebb feltárásnak is. Kiderült például, hogy a város ezen részén egészen más, kevésbé sűrűbb volt a beépítés (legalábbis a Kr. u. II–III. században), másképp tűzték ki az utcahálózatot, és más alaprajzú épületeket terveztek.

A két városrész közötti különbségek okait természetesen még kutatni kell, de elképzelhető pl. időbeli eltérés is a területek beépítése között. A nyugati városrész egyik legszebb, friss lelete az a gazdagon díszített köz- vagy magánépület, amelynek padlóját fehér márványlapokkal és növényi, illetve geometrikus motívumokkal díszített mozaikpadlóval burkolták, és szintén a Kr. u. II–III. századra keltezhető. Az épület részben az újonnan kialakított Aquincum vasútállomás alá húzódik.

A város virágkora kb. a Kr. u. III. század közepéig tarthatott, amely korszak után az egyre sűrűbbé váló barbár portyázások, az instabil belpolitikai helyzet és az ezzel együtt járó gazdasági hanyatlás miatt a visszaesés jelei mutatkoztak a város életében.

Egy-egy nagyobb építkezéstől eltekintve (pl. a húspiac) jobbára csak kisebb átalakításokat hajtottak végre az épületeken, a leletanyagból ítélve (visszaesett az éremforgalom is) ínségesebb idők köszöntöttek a polgári településre is. Szórványosan figyelhetünk csak meg az épületeken belül felújításokat (pl. padlók felújítását) vagy új – rosszabb minőségű – falak felhúzását. A korszakról bővebbet sajnos a régészeti leletanyag alapján egyelőre nem lehet mondani: ennek oka részben az első ásatások kezdetlegesebb technikájában (nem vették észre), részben a későbbi korok „kőbányászatában” keresendő, ami miatt a késői rétegek jelentős része megsemmisült. Ugyanakkor azonban az is tény, hogy az utóbbi évek feltárásai és műszeres lelőhely felderítései során előkerült, keltező értékű tárgyak közül minimális a biztosan a III. század vége utáni időszakra keltezhető lelet (azok is elsősorban érmek), amely arra utalhat, hogy a bizonytalan politikai és gazdasági helyzetben a városnak csak bizonyos részeiben (elsősorban a főútvonalak mentén) folytatódott az élet a III–IV. század fordulóján, a település nagy része azonban a IV. században már lakatlan lehetett.

A polgárváros itt vázolt történetéből jól látszik, hogy az utóbbi évek feltárásai és egyéb kutatásai rengeteg új adattal gazdagították tudásunkat (főként a település legkorábbi és legkésőbbi időszakára vonatkozóan), illetve olyan új kérdéseket is felvetettek (pl. a város nyugati oldalának építéstörténete kapcsán), amelyek alapján biztosan állíthatjuk: közel sem tudunk még mindent Aquincumról.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum igazgatója)