Keresés
rovatok
rovatok
múzeum | 2017 tél
Fotó: Szilágyi Nóra
Lassányi Gábor: Sötét varázslatok Aquincumban
Piszkosszürke, tenyérnyi ólomdarabok, furcsa jelek töredezett ezüstlemezeken, csontfalloszok, körömnyi bronz és arany amulett-tartók állnak a muzeológusok rendelkezésére, ha be szeretnék mutatni azt a hihetetlenül színes és vadul burjánzó világképet, amely a rómaiak mágiával kapcsolatos elképzeléseit jellemezte. Pedig ez volt az a kor, amelyről idősebb Plinius közel kétezer éve lejegyezte: „bizony mindenki fél attól, hogy borzalmas ráolvasásokkal megátkozzák”.

A rómaiak még a távoli Pannoniában sem voltak biztonságban a gonosz varázslatoktól, legalábbis erről tanúskodik három, a közelmúltban Aquincumban megtalált, ólomlapra karcolt, sírok között elásott átokszöveg. Az Aquincumi Múzeum legújabb kiállításán a római kori mágia e különleges, tiltott területét, a rontó varázslatokat terveztük bemutatni átoktáblákkal és azokkal a védőeszközökkel, mágikus amulettekkel, amelyekkel az ártó erőket akarták távol tartani maguktól az emberek.

Az átoktáblák mágikus rontó szertartások fontos kellékei voltak. Rajtuk keresztül lehetett üzenetet küldeni az isteneknek és az alvilági erőknek segítségért sérelmek ügyében, vagy ahhoz, hogy egy másik ember akaratát megtörjék. A társadalom minden rétege – a császári családtól a rabszolgákig – igénybe vette ezt a sötét eljárást, ha úgy érezte, más eszköz már nem áll a rendelkezésére.

Az átokszövegeket valószínűleg mágikus receptgyűjtemények útmutatásai alapján készítették a titkos tudásban jártas varázslók. A táblákat sokszor szentélyeknél rejtették el, vagy olyan helyeken – például temetőknél vagy tavaknál – ásták el, süllyesztették vízbe, amelyekről úgy gondolták, kapcsolatban állnak a túlvilággal. Az eljárás közismert volt, de teljesen illegális, hiszen az átkok készítése, megrendelése súlyos bűncselekménynek számított, amiért a római jog szerint akár halálbüntetés is járhatott. A természetes vagy természetfölötti veszélyek ellen is számos varázslatos védőeszköz létezett a római korban.

Az Aquincumi Múzeum gyűjteményében is sok ilyen tárgy, így fémből, csontból, kőből és borostyánból készült ékszerek, apró amulett-tartó kapszulák is megtalálhatóak, amelyekbe mágikus jelekkel és titokzatos formulákkal teleírt fémlemezeket vagy papiruszdarabokat csomagoltak.

Adottak tehát a tárgyak, de hogyan hozhatjuk közelebb a látogatókhoz az ősi mágikus szövegek világát? – tettük fel a kérdést magunknak kurátortársaimmal, Barta Andreával, az aquincumi átokszövegek megfejtőjével és Vass Lóránttal, aki az amulettek jó ismerője. Építsük meg egy varázsló műhelyét! – támadt az ötletünk –, és mutassuk be az irodalmi szövegek és a különböző mágikus receptgyűjtemények alapján, hogy milyen eszközökkel dolgozott egy olyan ókori kuruzsló, aki különböző gyógynövényekkel, anyagokkal, ráolvasásokkal gyógyított, amuletteket készített, de akár sötét, ártó varázslatokat is elkészített rendelésre, természetesen titokban.

Fotó: Aquincumi Múzeum

Keltsük életre az egyik aquincumi átokszöveg történetét, és adjunk karaktert az abban szereplő személyeknek! – volt a másik ötletünk. A témához, az álmok, a hiedelmek, a félelmek világának illusztráláshoz azonban nem igazán illik a fotórealisztikus vagy digitális technológia ábrázolásmódja, sokkal inkább egy olyan szubjektív látásmód, amely például a képregény műfaj jellemzője. A feladatra sikerült megnyernünk Cserkuti Dávidot, az egyik legkeresettebb, legtapasztaltabb magyar képregényrajzolót és illusztrátort. Kezdetét vette a közös munka, amelyben arra törekedtünk, hogy minél színesebb, de hiteles képet fessünk a Kr. u. II. század végi – III. század eleji Aquincumról, ahol – mint azt az egyik átokszövegből kiderült – egy bírósági tárgyalás előtt szabad emberek és rabszolgák egy csoportja ólomlemezre írt átokszöveget készíttetett, amellyel ellenségeik elnémítását, megbénítását igyekezték elérni.

Az ólomlap szövege így szólt: „Iulia Nissa és Gaius Mutilius ne tudjon ártani Oceanusnak és Amoenának. Gaius ne tudjon ártani Feliciónak. Respecta nyelve ne tudjon ártani a szolgatársaknak. Eunicus Surus nyelve ne tudjon beszélni Oceanus ellen. Gaius vagy Iulia ne tudjon ártani Annianusnak. Decibalus nyelve {és név} ne tudjon Oceanusnak ártani.

Ahogyan én ezt megtört íróvesszővel írom, úgy törjön meg az ő nyelvük is, és ne tudjon ártani azoknak, akiket feljebb megneveztem.

Gaius vagy Iulia Nissa és Eunicus Surus ne tudja megkötött nyelvét Oceanusszal szemben… Asellio nyelve ne tudjon Amoena ellen…”

Illusztráció: Cserkuti Dávid

A sorok közé szúrva:

„Ammio nyelve ne tudjon… ellen… Asellio nyelve {és név} ne tudjon Oceanusnak ártani. Annianus nyelve ne tudjon…”

Rendelkeztünk tehát egy rakás névvel, amelyeknek igyekeztünk arcot adni. Volt, akivel egyszerű dolgunk volt, mint például Eunicus Surussal, akinek beceneve „szírt” jelent, vagy Decebalus-szal, aki a dákok híres királyának nevét viseli, így adta magát, hogy ők ezeknek az etnikumoknak a jellegzetes vonásait viseljék. Nem volt nehéz dolgunk az olyan beszélő szolga névvel sem, mint Aselio, a „szamár”. A többi szereplő megformáláshoz már segítségül hívtuk a pannoniai római felirat­anyagot, hasonló nevű személyek után kutatva inspirációként, így született meg a fiatal katona, Oceanus, aki az ólomlemezen legtöbbször szerepel megrendelői oldalon, vagy az elátkozottak oldalán elsőként szereplő római polgárnő, a csinos Iulia Nissa és az agresszív Gaius Mutilius alakja.

Mivel a konfliktusban rabszolgák és szabad emberek is egyaránt érintettek voltak, nyilvánvaló volt, hogy a szolgák legalább két gazdához tartoztak, hiszen ellenkező esetben maga a tulajdonos hozott volna ítéletet, nem kellett volna a feleknek bíróságra menniük. A történet végül összeállt: két nagy és befolyásos aquincumi család kliensei és rabszolgái csapnak össze benne Aquincum utcáin. A köznyugalmat felkavaró események következményeképp a peres felek egyik képviselője, Oceanus varázslóhoz fordul, hogy elátkozza ellenfeleit… A történet folytatása kiderül az Aquincumi Múzeum kiállításán.

(Az időszaki kiállítás az Aquincumi Múzeumban 2017. november 5-ig tekinthető meg.)

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)