A Pink Pelikán vendéglőről eszembe jutottak azok a szép napok is, amikor első lépéseit tette meg a gasztronómiai igényesség felé vezető úton a Konyhaművészet címen megjelenő folyóirat. Akkoriban jómagam is a lap munkatársa voltam, egyrészt a borrovat révén, másrészt mint elszánt étteremtesztelő. Utóbbi minőségemben keveredtem el Feke Zoli Pink Pelikánban működő konyhájába, ahová ráadásul maga Esterházy Péter vezetett be.
Zoli textúrákat, harmóniákat, színeket keresett, és a tányérra varázsolt olyan apró falatokat is, amelyek sokszor szó szerint robbantak a szánkban. Ilyenkor bor is került az asztalra – sőt. Akkortájt az éttermi borkínálat még nem volt kimondottan gazdagnak nevezhető, ne feledjük: az 1990-es évek elejét-derekát írtuk. Jószerével a villányi termelők, Egerben Thummerer Vilmos, a boglári Légli Ottó és a Balaton északi partján működő Figula Mihály voltak azok, akiknek borait már akkoriban is érdemes volt kóstolgatni.
Egyik legmaradandóbb közös élményem Esterházyval Feke Zoli egyik spontán ötletének köszönhető. Zoltán ugyanis emlékezetesen finom, apró, ízletes kacsatepertőt kínált két fogás között, merthogy éppen akkor készült el. Esterházy hallatlan lelkesedéssel fogadta a „csak úgy” érkező csemegét. Tényleg már-már magasztos és felemelő élmény, amikor az ember valóban kedves vendég lehet valahol, ahol még – vagy már – szívből törődnek azzal, hogy jól érezzük magunkat, sőt a vendéglátó érzi felelőssége súlyát is a kérdésben. Esett szó bőven borokról is a közös kiruccanások alkalmával, de számos együtt-kóstolás is bővíti emlékeim sorát.
Miért is fontos a borokat leírni? Mert ha nem írnánk le, és nem beszélnénk a borokról, nem emelhetnénk azokat egyes esetekben az esztétikum szintjére. Persze vitatni lehet ezt a tényt – teszik is sokan –, de hadd ringassuk mégis abban a hitben magunkat, hogy a bor ilyen fajta megközelítésével tettünk egy lépést előre.
Magára a borra visszatérve, azt hiszem, egy mai elszánt, fiatal borkedvelő igencsak meglepődne az akkori kínálaton. Az első Borkalauzba alig tudtunk 100 olyan bort összevadászni, amelyekről érdemes volt borleírást készíteni. Érdekes lehet összevetni a legelső, 1995-ös és az utolsóként megjelent, 2010–2011-es kötet néhány adatát. Az elsőben lévő pincészetek száma alig haladta meg a harmincat, az utóbbiban ez a szám csaknem kétszáz. A leírt vagy legalább említés szintjén megtalálható borok száma az elsőben száz, az utolsóban ezernégyszáz. Ami viszont közös mindkettőben: a kóstolópanel java része és Esterházy Péter – EP – előszava. Ami pedig az évjáratok között történik, nem más, mint puszta élvezet. Vagy mégsem?
Bevezettük valamikor az ún. „keddi bor” fogalmát. Kialakulása a keddi rendszeres kóstolónapokhoz köthető, amikor a Borkalauz rendes kóstolói zajlottak. Időről időre kijutott ugyanis elég hitvány borokból is a csapatnak, de hogy senkit ne sértsünk halálra, ezekre a borokra valahogy ráragadt a csak bennfentesek számára érthető jelentése, az említett „keddi”. Magyarul: kóstolásaink nem minden alkalommal értek fel vidám diadalmenettel – a borokat illetően legalábbis semmiképpen.
Nagyon sokan indultak azok nyomdokain, és egyértelmű, hogy EP irodalmi tevékenységének egyetlen szösszenetnyi sorával sem mérhető össze ez a kis boros történet – valami mégis a hazai borvilágban visszavisz a Nánási úthoz. Talán azok a bizonyos illatok, ízek, tapintások…
(A szerző a Borkollégium igazgatója)
