Keresés
rovatok
rovatok
múzeum | 2016 nyár
Fotó: Óbudai Múzeum
Orosz Diána: Az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia ötvöskincsei
A katolikus egyház – és azon belül egy-egy egyházkerület és plébánia – gyülekezetének hitét, erejét, összetartását is jelképezi a templomok szépsége, gazdag díszítése, ízléses és drága berendezése, felszerelése. Az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia esetében is ezt a célt szolgálja többek közt az impozáns templom, a míves belső kialakítás, valamint a plébániát gazdagító számos ötvösművészeti remek. Az itt őrzött tárgyak szakrális és művészeti értelemben is jól reprezentálják a magyar ötvösművészet történelmi hagyományait.

Az óbudai Szent Péter és Pál római katolikus Főplébánia 1698-ban alakult meg, amelyhez 1756-ban emeltek egy egyemeletes, barokk stílusú épületet Schadt János Mihály budai építőmester tervei szerint. A templom 1749-re épült fel Pauer János György tervezésében. Valószínűleg már a korai időkben is a plébánia földszintjének reprezentatívabb helyiségeiben, illetve a templom karzatának üvegezett vitrinjeiben díszelegtek a katolikus szertartások során használatos szertárgyak, liturgikus ötvöstárgyak, amelyek a plébánia kincseit, kincsestárát alkották. A templom ötvöstárgyainak nagy részét – azok felszentelése után – a mise szertartásában a hívek előtt használták, kisebb részüket használaton kívül egyrészről reprezentációs, másrészről dekórum céllal tartották és állították ki a plébánia fogadócsarnokában.

A középkori kézművesipar ötvöscéhei nemcsak Budán, hanem az ország több városában is jeleskedtek, leginkább a királyi és főúri központokban. A főurak mellett az egyház is nagy megrendelőnek számított. Ezt jelzi, hogy a kereszténység bástyáinak számító kolostorok, kolostorhálózatok alapító okleveleiben is gyakran szerepeltek az ún. „aurifarberek”, vagyis ötvös- és aranymesterek. A legtöbb kolostornak és székesegyháznak jelentős kincstára volt. Amikor I. István király törvényben rendelte el a templomok építését, előírta azok javadalmakkal, kincsekkel történő felszerelését is. Bár az újkori katolikusság időben igen messze van a XII–XIII. századi kereszténységtől, e tárgyak alaptípusai, első forma és stílus etalonjai a romantika és gótika európai művészetének egyetemességében születtek meg. Mivel a keresztény egyház szertartásrendje korán kialakult, a liturgikus tárgytípusok funkciójukat tekintve napjainkig is csak minimális mértékben változtak.

Szentségmutató a XVIII. századból
Szentségmutató a XVIII. századból

A középkorban megalkotott liturgikus tárgycsoportok a következők: monstrancia (Úr- vagy szentségmutató), cibórium (ostyatartó edény), kehely (utazókehely, misekehely, áldozókehely stb.), gyertyatartó, kereszt (talpas és körmeneti), füstölő, ereklyetartó, pacificale (ereklyét tartó kereszt), apáca- vagy kolostormunka és a votív (fogadalmi) tárgy.

 

Kölcsönhatások

Az olyan tárgytípusok, mint kehely és a gyertyatartó, egyaránt megjelent a világi és az egyházi, a liturgikus környezetben is. Esetükben a forma és a díszítés minősége és mennyisége segítheti a tárgyak funkciójának és környezetének meghatározását. A világi és az egyházi tárgyakon is megfigyelhető a dekórum (díszítés) és a reprezentáció (szemléltetés). Egyházi területen a katolikus egyház és a kereszténység erejének demonstrálásaként, világi környezetben pedig a király, az udvar, a nemesség hatalmának szimbolikus bemutatásaként. Utóbbira a XV. században egy jellegzetes szokás, az uralkodók és vagyonos főurak vetélkedésének példája, az ún. „pohárszékállítás” terjedt el, s tartotta magát egészen a XIX. század elejéig. Mátyás király krónikása, Bonfini is beszámolt egy olmützi pohárszékről, amely valójában egy üveglapokkal fedett lépcsőzetes, zárható faragott fa szekreter, vitrin volt vörös, drága textilbéléssel. Ebben állították ki a gazdagon díszített ötvöstárgyakat, a drágakövekkel kirakott serlegeket, kupákat, a vert aranyozott tálakat és különleges leleteket. E pohárszékállításnak köszönhetően számos új – csupán a dekórumot és főúri származástörténetet (genealógiát) igazoló – képekkel, ábrákkal is ellátott tárgytípus jelent meg. Ezek a barokkban újabb lendületet kaptak a vanitas (az élet és a világ hiábavalóságát hangsúlyozó művészeti ábrázolások) csendéletek és reneszánsz kori allegóriák szimbólumokban gondolkodó művészetének eredményeként. Arra, hogy e folyamat milyen erőre kapott a XVII–XIII. században, példaként megemlíthetjük az Esterházy-kincstár Magyar Iparművészeti Múzeumban őrzött és restaurált darabjait: a halhólyagos fedeles kupákat és serlegeket, a nagyméretű ovális, aranyozott, csatajelenetes tálakat, valamint a középkori műgyűjtés különleges tárgyait felhasználó, a kunst- und wunderkammerek világát tovább­örökítő nautilus házas vagy kókuszdiótestű talpas magas serlegeket.

A templomi kincsek egy részét az uralkodó, illetve gazdag főúri családok rendelték meg a számukra kedves és becsült ötvös mesterektől, majd a templomnak ajándékozták azokat. Ilyen esetekben jól látható, hogy a tárgytípusok díszítését nemcsak a kor és a több irányból érkező stílusjegyek, hanem a személyes ízlés is befolyásolta. Óbudán az újkorban több olyan ötvöstárgyról maradtak feljegyzések, amelyeket arisztokrata családok készíttettek és ajándékoztak templomoknak. Ezeken a tárgyakon összetett és bonyolult forma- és stílusszintézis mutatható ki.

Sárkányos gyertyatartó a XIX. század elejéről
Sárkányos gyertyatartó a XIX. század elejéről

 

A jezsuiták hatása az iparművészetre

Az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia és templom, valamint a kincstár középkori ötvös relikviáinak díszítéseinél a barokk hatás a legerősebb. A XVIII. században a jezsuita rend szellemi irányítása alatt működő katolikus egyházban a hívek tömegei megszerzésének igénye a művészetben is éreztette hatását. Az ellenreformációhoz kapcsolódó egyházi és politikai törekvés olyan művészeti programot hívott életre, amely a vallási intézmények falain túl is hatott, párhuzamosan haladt vele. Megjelent a világi környezetben is, például a Napkirály, XIV. Lajos udvarában. A francia, az olasz és az osztrák barokk eredményeképpen letisztult formák és minták jelentek meg a kor iparművészetének világi rendeltetésű és egyházi liturgikus tárgyain is. Ide sorolhatók a lángoló formák és a kartusokba foglalt örvények, amelyet a rokokó technikájával, a tűzaranyozással láttak el. Érdemes megemlíteni, hogy a reformáció terjedésével az egyházi és világi ötvöstárgyak között megszűntek a korábban fennálló, nagymértékű funkcionális különbségek.

 

Ötvös dinasztiák és remekbe készült „tömegcikkek”

Az első budai ötvös céh a török uralomtól való felszabadulás után, 1689-ben alakult meg, hasonló Pesten 1759-ben jött létre. Később a reformkori vagyonosodó polgárság növekvő keresletének kielégítése érdekében a céhek fokozatosan áttértek a kézműves jellegű termelésről a manufakturálisra. A céhen belüli mesterek száma is emelkedett, Pesten és Budán ötvös dinasztiák alakultak ki. Legnagyobb megrendelőjük a főnemesség és az egyre tehetősebb polgárság mellett a katolikus egyház volt, amely az újonnan épülő vagy felújítandó templomokba ötvöstárgyakat rendelt. Ezek közül több a mai napig használatban van.

A legtekintélyesebb pesti ötvösdinasztiák egyike a Prandtner volt, míg Budán a Gretschl család játszott vezető szerepet. Mindkettőtől fennmaradtak ötvös kincsek az óbudai Szent Péter és Pál kincstárában is. Prandtnertől egy 1823-ban készült füstölő, Gretschl Venceltől egy 1815-ös asztali ezüst feszület.

A manufakturális gyártásra való áttérés során, illetve az egyszerűbb formákat és olcsóbb termékeket kereső polgárság, valamint a szerényebb anyagi eszközökkel rendelkező plébániák igényének kielégítésére a XIX. században megjelentek az ún. „szerelvények”, vagyis a sorozatgyártással készült ötvös termékek. Barth Ferenc egyházművész is szólt a „semmitmondó, sima tömegcikkek” problémájáról. Minden tárgyrészt külön, nyomtatott, rézmetszetes ábrákkal illusztrált képes katalógusokból lehetett összeállítani, a részek kidolgozottságától és díszítettségétől függött az ár. A plébániák már az 1830-as évektől saját anyagi és ízlésbeli lehetőségeik birtokában választhatták meg liturgikus tárgyaikat.

Az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia gyűjteményében is található ilyen szerelvény tárgy, egy sárkányos gyertyatartó, amelyet mívessége emel a rangos öntvények sorába. Ez a figurális gyertyatartó a fehér templomi gyertyák megtartására szolgál. Általában kettő vagy négy, ritkább esetben hat darabot helyeztek el az oltáron vagy az oltár mellett a mise alatt vagy egyéb időben. Az óbudai katolikus templom gyertyatartója párban állt, s valószínűleg a XIX. század első felében készülhetett, az eklektikus ötvöstárgyak historizáló stílusjegyeinek felhasználásával. A gyertyatartó középkori (román kori) sárkányos lábazatra támaszkodik, közepén a nódusz körbe foglalt rozettái, felső részén pedig a kosártagozat kelta és germán mintakincsből származó, szecesszióssá alakított levél- és virágmintával kiegészített elemei helyezkednek el.

A katolikus ötvöstárgyakról összességében elmondható, hogy a vallás által meghatározott szempontok és előírások érvényesülnek a formaalkotás és díszítés esetében. Méretét és megmunkálási módját tekintve a régi keresztény művészet kereszttartóival mutat funkcionális és formai rokonságot. Eredetét a XII. században kell keresnünk, Európában ekkor terjedt el ugyanis a körmeneti keresztek kereszttalpra állításának szokása.

Misekehely, 1766

Calix és monstrancia

A liturgikus ötvöstárgyak közül két típusnak jut kiemelt szerep a szent mise során. A kehely és a monstrancia is Krisztus megváltástörténetében játszik fontos szerepet, az átlényegülés miatt tehát ezen tárgyaknak kell a legdíszesebbeknek lenniük. Az óbudai plébánia legrégebbi relikviái között is fennmaradt egy-egy olyan kehely (calix) és monstrancia (Úr- vagy szentségmutató), amelyek gazdag barokk formai és stiláris jellemzőkkel bírnak.

A kehely az egyik alapvető szimbolikus tárgy a keresztény liturgiában, hiszen Jézus Krisztus Atyjától a Keserűség kelyhét fogadta el, hogy helyette az Élet kelyhét nyújthassa át az emberiségnek az újszövetségi áldozatban.

Az utolsó vacsorán a bor Krisztus vérévé alakult át, miként a katolikus szent mise alatt is a pap consecratio szavainak hatására. A plébánia gyűjteményében található kvalitásos ötvöstárgy, a trébelt, tűzaranyozott, ezüst mise­kehely feltehetően 1766-ban, egy bécsi ötvös remekeként készülhetett, amelynek kuppáját 1890 körül kiegészítették. Barokk láng­nyelves díszítésű, háromkaréjos talpán rokokó kartus látható, nódusza volutás, archaizáló díszváza idomú, kosárján késő barokk-rokokó kartusokban sugaras napkorongsor vonul körbe.

Vele egykorú a hasonló stíluselemeket mutató, smaragdokkal díszített, főnixmadaras Úr- vagy szentségmutató, amelynek lába és nódusz része igen nagy formai és stílushasonlóságot mutat az 1766-os rokokó kehely alsó részének kiképzésével.

A monstranciák története a XIII. századra nyúlik vissza, ekkor vezették be ugyanis az Oltáriszentség ünnepét, amelyre az egyházak a templomaik stilizált, tornyos makettjeiként finoman megmunkált díszes ötvösműveket készítettek, öntött szentek szobraival, angyalfigurákkal, tömött inda- és levélornamentikával. E liturgikus edénydísz közepén kezdetben az ostyát, Jézus Krisztus megszentelt testét helyezték el kristály- vagy üveglap mögött. A monstranciák eredeti gótikus forma variánsai (torony vagy kápolna alak) a reneszánszban tömött növénydíszítményekkel egészültek ki. A barokk művészetben ezek a tárgyak is jelentős változásokon estek át. Az aranyozott hátlap elé terebélyes sugárkoszorús napkorong került, melyet a barokk-rokokó építészetből átvett motívumokkal és elemekkel díszítettek. Megjelentek a volutás oszloppárok, a rocaille-ok, valamint szentek figurái és biblikus, szimbolikus állatfigurák. A monstranciák díszítései a középkorban kialakult keresztény ikonológiát és szimbólumrendszert követik. A drágakövek, igazgyöngyök, a nemes fém anyagok az istenség jelenlétét hivatottak jelképezni.

 

Fogadalmi felajánlások

Fontos beszélnünk egy olyan tárgycsoportról is, amely a középkori zarándoklatok hagyományát felelevenítve kötődik a XVIII. századi Óbudához. Ekkor vált elterjedtté az a hagyomány, hogy a különféle betegségek, bajok ellen a szentek segítségét kérték, vagy épp a csodás gyógyulás reményében hosszabb zarándokútra vállalkozva, az út végén, a zarándokhelyen felállított (kegy)szobor lábánál elhelyezték votívjaikat, fogadalmi felajánlásaikat. A hívek a betegségtől való megmenekülés vagy éppen a gyógyulás reményében ezüstlemezekből készült apró ötvöstárgyakat adományoztak szentjeiknek. A gyakran finom, részletesen kidolgozott ötvös remekek nagy része Mária-kegykép volt, vagy az adományozó személyét donatio közben ábrázoló, figurális domború ezüstlap. Leggyakrabban azonban a gyógyulást váró testrészeket – szem, fül, orr, szív, láb – formálták meg, s apró feliratokkal, jelzésekkel látták el őket, amint azt az óbudai Szent Péter és Pál templom 1820 körül készült apró votívjai is mutatják.

(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa)