Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2016 tavasz
Fotó: fortepan.hu
Péntek Orsolya: Évszázadok a hegy és a folyó között – 4. rész
És akkor jött a víz
1838-ban későn jött a tavasz. Március elején még fagyott, aztán hirtelen elkezdődött az olvadás, de a jég feltorlódott a Szentendrei-sziget csúcsánál, és megindult az ár. Mielőtt az északi gátak átszakadása miatt Pestet elöntötte a Duna, az árvíz Óbuda nagy részét már elmosta. Sorra omlottak be a házak, a lakók pedig csónakokon menekültek, amikor már nem volt remény. Az utókornak Újlakon, a Lajos utca 18-20. alatti ház falán hagytak német nyelvű emléktáblát, amely jelzi a „Wasser hohe” szintjét 1838. március 15-én.

A pusztulás nagy mértékű volt: a városrész – amelynek ekkor még csak a korabeli Határ út és a mai Fő tér közti területe volt lakott – épületeinek tíz százaléka maradt csak meg, a többi a víz áldozata lett. A település nagy részét kitevő vályogházak azonnal megadták magukat.

Aztán, ahogy az lenni szokott, levonult a víz, és az „altofeni” szorgalmas lakosok elkezdték az újjáépítést. Alig pár év múlva, az 1840-es évekre megint benépesült a javarészt katolikus németek, kisebb részben református magyarok lakta városka – ekkor épült olyanná, amely arcát a Krúdy-szövegekből ismerjük. A zsellérházak mellett immár megjelentek az emeletes házak is, a részben falusias, részben városias „kettős” arculat azonban egészen a huszadik század közepéig megmaradt – sőt a vasútállomás és a Mocsáros környékét ismerve kijelenthető: akár ma is megvan. (A korabeli „falusi” Óbudát Erdélyi Mór fotóiról ismerjük.)

A szabadságharc után, 1849-ben Óbudát koronai mezővárosként Budához csatolták, majd bő tíz év múlva ismét Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéhez. A szőlőműveléssel, zöldség-gyümölcstermeléssel foglalkozó német ajkú lakosságot ez valószínűleg nem rázta meg különösebben – ám az 1873-as városegyesítésnél már gondot okozott, hogy Óbuda „német” város. Az épp a modern értelemben vett nemzetté válással elfoglalt pestiek egy része ugyanis mindent elkövetett volna, hogy a német ajkú budai és óbudai résszel ne kelljen egy várost alkotni, az egyesítés ellenzői attól tartottak, hogy az új város ezáltal teljesen „elnémetesedik”.

Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. Ugyanis az óbudai katolikus németek, az úgynevezett braunhaxlerek, akiknek betelepülését még a Zichy grófok támogatták a XVIII. században, lassan eltolva a főleg református magyarok lakta városkát a németesedés felé, olyannyira rátartiak voltak, oly mértékben őrizték különállásukat és sajátos kultúrájukat, oly annyira magukénak tekintették Óbudát, hogy egy legenda szerint, amikor küldöttségük Ferenc József császárnál járt, a császár azon kérdésére, hogy „Sind Sie aus Ungarn?” (Magyarországról vannak?), azt válaszolták: „Ná, wir sán von Altofen!” (Nem, Óbudáról.)

De vajon miért braunhaxlerek, azaz „barnalábúak” a főleg szőlőműveléssel, borkereskedéssel foglalkozó óbudai németek? Az óbudaiak emlékezetében két magyarázat is él: az egyik szerint a szőlőtaposás miatt barna a lábuk, a másik szerint barna lábszárvédőjükről kapták a nevüket.

A takarékos, munkás, a szőlőművelésről a filoxérajárvány miatt szűk ötven év alatt kényszerűen a vendéglátásra áttérő braunhaxlerekről a legtöbbet a szintén Óbudán élt Halász Gábor mesél egy 1935-ben a Nyugatban megjelent írásában: „Az igazi braunhaxler = barnalábú, ahogy becézik őket, még oda (Pestre – a szerk.) sem kerül el. Itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja), ott az óbudai Dunapart, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó testével.”

Hogy meddig élt a német hagyomány Óbudán és milyen formában, az máig vitás kérdés. E sorok szerzője a cikk megírása kapcsán találkozott olyan óbudaival, aki családja emlékezetére hivatkozva állította, hogy a szigorúan egymás között házasodó braunhaxlerek kultúrája már a XX. század első felében sem volt meghatározó; mások – köztük a városrész történetéről könyvet jegyző szintén óbudai Gulyás Miklós – pedig azt közlik, hogy még az ötvenes években is pontosan lehetett tudni, hogy mely családok a braunhaxlerek leszármazottai, ezekben a családokban pedig nem egyszer még ekkor is németül beszéltek a csukott ajtók mögött. (Szintén Gulyás idézi Bibó azon 1945-ös mondatát, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatokat az elűzés, a szülőföldtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, nem igazán lehet objektív adatokat várni legalább száz évig…)

A XIX–XX. század fordulójára Óbuda azonban elveszítette német túlsúlyát és addigi mezővárosi arculatát is. Ahogy egyre több és több gyár épült fel a területen – hiszen a téglagyár mellett már itt üzemelt a Széchenyi-féle hajógyár vagy 1856-tól a dinamikusan bővülő Goldberger textilgyár, hogy csak a legfontosabbakat említsük –, megindult a betelepülés.

Míg a cseh, morva, osztrák szakmunkásokat a gyárosok hívták be, a magyarok és a környékbeli falvak szlovák lakosai, egy-egy szerb család, valamint a bolgárkertészek – utóbbiak főleg az 1870-es évektől – a munka és a megélhetés reményében özönlöttek be a mind szűkebbé váló Óbudára, hogy a századfordulóra igazi „multikulturális” városnegyed jöjjön létre, amelyben – részben az időközben kötelezővé váló magyar nyelvű közoktatás miatt – a második generáció érintkezési nyelve már a magyar volt. Ettől persze még mindenki őrizte, amit „von Haus aus” hozott – olyannyira, hogy a már említett Gulyás Miklós még az 1940-es évekbeli óbudai piacot is úgy írja le, mint a „nyelvek káoszát”, ahol azonban „magyarul beszél a tót a svábbal”.

Óbudai zárt élelmiszerpiac a Kórház utca-Vihar utca saroknál, 1936 Forrás: fortepan.hu
Óbudai zárt élelmiszerpiac a Kórház utca-Vihar utca saroknál, 1936
Forrás: fortepan.hu

A braunhaxlerek Óbudáját azonban nemcsak a gyárépítés nyomán beözönlő új-óbudaiak, de a filoxérajárvány is alaposan átalakította: a szőlők nagy részét kipusztította a járvány a XIX. század végén, így megszűnt az addigi megélhetési forrás, a bortermelés. Aki nem ezért kényszerült a gyárakba, azt másként fojtotta meg az épülő új világ: a kékfestők, a kisüzemek sorra mentek tönkre a gyárak árnyékában.

Aki tudott, kocsmárosként, vendéglősként próbált meg boldogulni az egykori szőlőműves családok sarjai közül, így legalább eladhatta azt a bormennyiséget, amit még megtermelt. Ekkor alakult ki a „magyar Grinzing” mítosza és az „óbudai idill” máig makacsul élő képzete, amelyről Halász Gábor a már idézett írásában így beszél: „Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak, és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket.

A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.

Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”

De mi volt a valóság? Egyáltalán egy Óbuda volt? Egy valóság volt? Vagy a parasztpolgárok, a kismesterek, a kocsmárosok, a zöldvendéglők, a Péter-Pál napi híres vásárok, a fél-falusi életforma, a város a városban Óbuda ugyanúgy valóság volt, mint a másik, a gyári munkások formálódó Óbudája? Az utóbbi Óbuda emlékezete mintha elenyészett volna az időben. Innen folytatjuk.