Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2017 tél
Fotó: fortepan.hu
Péntek Orsolya: Évszázadok hegy és folyó között – 7. rész
A régi Óbuda halála
Sorozatunk előző részében 1944 elején hagytuk el Óbudát. Ez volt az az év, amelyben végleg megsemmisült az a magyar-német-zsidó mikroklíma, amely Krúdy Gyula és Gelléri Andor Endre írásaiból még ismerős lehet.

„Azt szokták mondani, hogy a zsidók nagyon gazdagok. Náluk (Az Andauer családnál – a szerk.) a mama munkás volt a Goldberger gyárban, ezen kívül mosni járt, hogy eltartsa a gyerekeit. Szamek Ani szüleinek a Flórián mozival szemben volt egy nagy divatáru-üzletük.” – mondja egy név nélküli visszaemlékező abban az interjúsorozatban, amely pár évvel ezelőtt virtuális formában volt látható a 2B Galéria honlapján, és amely az Óbudai Zsidó Elemi Iskola 1920 és 1944 közötti diákjainak visszaemlékezéseiből állt.
Az osztálynyi egykori gyerek meséjét összevetve Gulyás Miklós Óbudai utcák című visszaemlékezésével jól kirajzolódik a negyvenes évekbeli óbudai élet – az utolsó pillanatig békés együttélésről olvasva pedig szinte hihetetlennek tűnik, ami a vészkorszakban történt. A mesélők egyöntetűen azt vallják, hogy a helyi lakosság inkább szociális helyzet alapján rétegződött, mint vallási-nemzetiségi alapon.

Nem volt ritka a vegyes házasság sem: a Kolosy téren Rosenberg Zsigmond háztartási boltjában a férfi zsidó, az asszony keresztény volt, ugyanígy az Unger-kocsmában, a Galagonya utca sarkán, ahol a feleség szintén keresztény volt.

A területen nem volt gettó, a zsidó családok Óbuda belterületén laktak. A visszaemlékezők szinte egyöntetűen vallják: az antiszemita megnyilvánulások 1944 előtt nem igazán voltak jellemzők. Egészen addig, amíg feltűntek az első feliratok…
„Volt még egy osztálytársam a Kolosy téren, akinek az apja élelmiszerbolt-tulajdonos volt a Lajos utcában, nála volt először kiírva, hogy zsidót és kutyát nem engedek be. Menzer nevű volt az illető” – mondja egy visszaemlékező. Másokat leköptek, megvertek a csillag miatt. Gulyás Miklós ugyanakkor elmeséli, hogy mivel apja megalázónak tartotta, hogy a hatóság által meghatározott időpontban járjon a piacra, bevásárlásait kifutófiújával végeztette, aki nem más volt, mint a Wer­macht óbudai német tisztje.
A németek bevonulásával aztán elszabadult a pokol. „Óbudát erősen svábok lakták, úgynevezett Braunhax­lerek. Nem voltak valamennyien antiszemiták, túloznék. De arra határozottan emlékszem, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, és az Árpád fejedelem útján vonultak, óriási éljenzés fogadta őket.” – meséli Kramer Vera. A csillagviselés kötelezővé tétele után hamar kijelölték a csillagos házakat – a leghírhedtebbet a Laktanya utcában, de zsidó ház volt a Perc utca 5., a Nagyszombat utca 6., a Vörösvári út 56., a Flórián tér 4. és a Szentendrei út 10. is –, majd egyeseket a hírhedt óbudai téglagyárakba és onnan a halálmenetekbe, másokat a pesti gettóba irányítottak. Különös, hogy a 2B Galéria honlapján visszaemlékezők közt majdnem ugyanannyian idézték fel a keretlegények arcát, mint azokét, akik menteni próbáltak.
„Mellettünk lakott egy férfi, akinek volt egy házvezetőnője, aki nagyon vallásos volt. Minden nap elment az Újlaki templomba. Anna néninek hívták, átadta a szobáját, bújtatott minket két napig” – mondja egyikük, akit utána a téglagyárba hajtottak. „Az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy nem néz oda, ha akarok, menjek el. De nem mertem” – meséli.
A Laktanya utcában lévő katonai kirendeltségen a rendőrfőkapitány írnoka, aki Kovács bácsiként szerepel az elbeszélésekben, Gottlieb Gábort (későbbi nevén Gulyás Ottót) és Goldstein Tibit nappal az íróasztalában, este a szenes pincéjében bújtatta. A történet folytatását már Gottlieb Gábor öccse közli, a már többször idézett Gulyás Miklós, aki leírja: amikor Kovács bácsi visszatért a Felvidékre, megkérte az óbudai rendőrséget, hogy vigyázzanak a két zsidó fiúra. „A zsidótlan Óbudán a hekusok a felszabadulásig bújtatták őket, valahol a Fő térnél” – írja, míg az egyik bújtatott fiú megmaradt levelében meséli el, hogy nemcsak Kovács bácsi, de Palásty főhadnagy és egy Ese Erwin nevű őrmester is segített.

Nem volt mindenki ilyen szerencsés. Szálasi hatalomra jutása után a zsidó házakban rendszeressé váltak a nyilas razziák, 1944 októberének végén pedig Óbudát hivatalosan „zsidótlanították”.

A zsidók begyűjtését már korábban megkezdték: az egyik túlélő elmondta, hogy 1944 nyarának végén már beterelték őket a Zichy utca 9. szám alatti gyűjtőházba, amely az iskola épülete volt. Javarészt nőket tereltek össze, hiszen a férfiakat már elvitték munkaszolgálatosként. „Utána megint jöttek a nyilasok és a rendőrök, akik a Zichy utca 9.-ből transzportot állítottak össze a téglagyárig, onnan pedig nyugat felé. Én akkor hétéves voltam. Anyám megbeszélte az egyik keresztény nővel, hogy ha a zsidókat elviszik, akkor bujtasson el. (…) Egyszer csak megjelent Ganz néni, és az anyám kilökött a sorból a Ganz nénihez a járdára. A Ganz néni megfogta a kezemet. Anyám később, a háború után, 46 végén, 47 elején, amikor hazajött a mauthauseni koncentrációs táborból, mesélte, hogy ezt a jelenetet látta egy idős, ősz hajú rendőr, aki őrködött, és elfordította a fejét. Így kerültem a Ganz nénihez a Kiskorona utcába, ahol egy hét múlva a házmesterné azt mondta a Ganz néninek, hogy ezt a zsidó gyereket vigye be a gettóba, mert ha nem, akkor följelenti a körzetnél” – meséli.
A nyilasok Óbudán is többeket a Dunába lőttek: a Tímár utcai partszakasz volt az, ahol rendszeresek voltak a gyilkosságok, míg másokat saját házukban lőttek agyon. Weisz Katalin gyerekként a Körte utca sarkán lévő Vörösvári úti iskolából nézte végig, hogy a szemben lévő oldalon álló csillagos házban élő Baron családot hogy mészárolják le. „A 14 éves Zsuzsit, a 18 éves Ervint, a szülőket, a rokonokat: egy halom volt a ház előtt. Baronék egyetlen túlélő rokonát, Kiss Arankát később Tometz doktor húzta ki a Zsinagóga előtt fölhalmozott halottak közül, hallva nyöszörgését. Tometzre rászállt egy nyilas, hogy ne avatkozzon be, de Tometz orvosi esküjére hivatkozva segített és életet mentett” – meséli.
A vészkorszak egyik legkülönösebb mentési kísérlete a szaléziakhoz kötődik. Amikor menetben terelték a zsidókat a téglagyárak felé, a Bécsi út sarkán lévő Segítő Szűz Mária-templomnál rendszeresen belehajtott egy autó a menetbe.

A templom nyitott ajtaján át ekkor, aki tudott, berohant, a menekülőket pedig a szerzetesek engedték ki a túlsó oldalra, a Kiscelli utcára a szomszéd gyermekotthonon keresztül.

A szalézi rendfőnököt, Kiss Mihály atyát a nyilasok ezért halálra kínozták. Akárhányan is voltak azok, akik az életük árán is mentettek, a többség végignézte a „zsidótlanítást”. 1944 telére, ’45 tavaszára Óbuda zsidó lakossága gyakorlatilag eltűnt. Akik maradtak – magyarok, németek –, azokra pedig az ostrom jött. 1944. december 28-án jelentek meg az első szovjet katonák a Kórház utcában.