Keresés
rovatok
rovatok
olvass! | 2016 ősz
Fotó: Szilágyi Lenke
Simonfalvi Anita
REGÉNYBOLYGÓKBÓL REGÉNYUNIVERZUM
Jelmezbál – egy családregény mozaikjai
Az idősíkok számára számegyenest, a szereplőket összefűző viszonyokról pedig családfát rajzol a népszerű szerző, hogy regényében ne tévessze el az összefüggéseket, de néha még így is hibázik. Ezekhez a hibákhoz ma már ragaszkodik, a családot utcaszínháznak látja, és legutóbb megjelent regényének folytatását tervezi Grecsó Krisztián.

A több szálon futó, időben és térben is ugráló történet darabkái egyszer csak összeérnek, hiszen a szereplők hol szorosan, hol csak lazán, de kapcsolódnak egymáshoz. Az olvasónak komolyan koncentrálnia kell, hogy ne essen ki a cselekményből. Önnek voltak ezzel kapcsolatban nehéz pillanatai? Készített például családfát a szereplőihez?

Persze, nagyon tisztában kell lennem mindennel. Idősíkoknak számegyenes, viszonyoknak családfa. Még így is maradtak benne hibák, amit a figyelmes olvasók a legnagyobb örömmel vesznek észre. Kérdezik is gyakran, miután beismerem, hogy igen, ez hiba, hogy akkor ez ki lesz-e javítva a következő kiadásban, de én úgy gondolom, hogy a Jelmezbál ez a könyv, ez a próza, így jelent meg, a hiba is a része, benne marad. Egyszer elkövettem azt az utólag tévedésnek látszó dolgot, hogy átírtam egy könyvem. A Pletykaanyu eredeti kiadása jelentősen különbözik a most forgalomban lévő Magvetős példánytól. Sajnálom. Többet ilyet nem csinálok.

A sok mozaikból végül összeáll a történet, de nem egy, hanem nagyon sok. Ahány szereplő, annyi szemtanú, annyi átirata az eseményeknek, az életnek. Létezik egy igazság, ami alá minden lényegi történetelem berendezhető?

Természetesen nem, de hát ilyenek a családi történetek. Szövedékek, töredékek és persze nagy anekdoták. A Jelmezbál poétikája, ha szabad ilyen fellengzősen mondani, éppen ez.

A család egy utcaszínház, temérdek főszereplővel és nézőponttal, nincsenek biztos pontok, csak szemtanúk és örömök, sértettségek és elhallgatások.

De azért remélem, tudom folytatni a könyvet, és egy párhuzamos regénnyel még sok minden kiderül.

A Jelmezbál egyes szereplői nagyon szeretnének emlékezni, a többség azonban felejteni akar. Az emlékek megkötik az életet, a hallgatás, a titok viszont felőrli nemcsak az egyént, de a családot is. Van középút?

Talán van. Minden történet egyedi, érzékelésfüggő, ami az egyiknek kitárulkozás, a másiknak még csak az őszinteség előszobája. Ráadásul, Mikszáthtal szólva, „nem kell mindent tudni”. Hogy van-e középső mezsgye, jó rutin, lehet-e szépen elmenni, és emléket hagyni, nem tudom, szerintem ez is egyedi. Az biztos, hogy aki sok energiával él, annak valahogy nagyobb a hiánya. Érezhetőbb vákuumot hagy maga után.

Az összes fejezet történetében egy közös van: a főszerep a nőké. A női kiszolgáltatottság és a kőkemény kitartás, utolsó vérig küzdés került előtérbe. Miért ide helyezte a hangsúlyt? A Jelmezbál, ha nem is anya-, de „nőregény”?

Nekem már a Mellettem elférsz megírásakor is volt egy ilyen ingerem, mert már itt is éreztem, hogy Juszti mama az igazi főszereplő, ő a központi bolygó, afféle jiddise máme, már ami a szerepkört illeti. Egy asszony, aki bölcsebb, higgadtabb és fegyelmezettebb, mint a férfiak, a teherbíró képessége is nagyobb, és tud szintetizálni. Kibékít, összehoz generációkat. Az én mamám tényleg ilyen volt, ő nem csak az én példaképem a családban. Neki köszönhetjük azt is, hogy az unokatestvéreimmel újra közel kerültünk egymáshoz. Igyekszünk úgy élni, hogy neki, onnan fentről tessen.

A könyv néhány szereplője elvándorol a jól belakott Viharsarokból. Budapesten folytatják életüket, de egyikük sem érzi komfortosan magát az új közegben. Saját élmény?

Augusztus 20-án volt tíz éve, hogy Pestre költöztem. Nagyon sok minden változott azóta, de egyébként is változott volna. A harminc és a negyven között nagyon nagy a távolság, valahogy nem tízévnyinek tűnik. Én sok mindenben jól működöm, megtaláltam magam itt, persze sok mindenre nincs megoldásom. De lehet, hogy van olyan, amire nem is létezik.

Nem lehetnek kétféle gyökereim, csak a saját identitásommal, származásommal tudok gazdálkodni.

Bár úgy tűnik, a Jelmezbál sem előzménye, sem pedig folytatása az előző könyveinek, mégis felbukkannak ismerős szereplők, például Szoloványi Vera, aki a Mellettem elférsz egyik jelenetében tűnik fel. Azaz mégiscsak összeköti a könyveit?

Sőt, a fő helyszín, a Károlyi-kastély az Isten hozott fő helyszíne is, hiszen abból lesz a nevelőotthon, és a régi regény főszereplője ott van a tablón. De ez már így volt a Mellettem elférsz és a Megyek utánad esetében is. Lassan, de biztosan egy közös regényuniverzum épül, ahol minden bolygó, már bocsánat az allegóriáért, egy-egy könyv, vagyis önállóan is értelmezhetőek. Aki jön utánam, velem tart olvasóként, annak egyre több saját színe, viszonya is lesz.

Amikor megjelenik a kötet, amin dolgozott, kiüresedik, és béke van, vagy rögtön foglalkoztatja a következő téma?

Mostanában, már a harmadik regény óta úgy megy, hogy olyankor elvállalok egy színházi munkát. Csak egyet. A Megyek utánad megjelenését követően a Vígszínháznak dolgoztam Dés Lászlóval és Geszti Péterrel, Radnóti Zsuzsával és Marton Lászlóval A Pál utcai fiúkon. Nagyszerű csapat, szép élmény volt. Most egy jóval kisebb magánprodukcióban veszek részt, kétszemélyes zenés darabot írunk Hrutka Robival. Ez egy egészen másfajta kihívás, most ez esik jól.

Már utalt rá, hogy a Jelmezbál párhuzamos regényét tervezi – spoilerezne egy kicsit olvasóink kedvéért?

Sajnos nem tudok sokat elárulni, mert én sem tudom, hogy lesz. Formát, nyelvet, világot keresek, addig homály van bennem és sötétség.

Hogy viseli az egyre nagyobb népszerűséggel járó elvárásokat?

Az utcán, metrón, piacon nincs gondom, úgy élek, mint tíz éve, busszal járok, és ugyanazok a barátaim, akik voltak. Inkább a közösségi térben nehéz boldogulni. Nagyon sokan szeretnék megíratni az életüket, figyelemre, jó szóra vágynak, szavalóversenyek és véradások, iskolai órák és iskolaújságok, „csak olvassam el” – nem is sorolom. Inkább úgy közelíteném meg, hogy a civil Magyarország nagyon magára van hagyva, és minden közösség, iskola, kórház, nyugdíjas magyartanár úgy boldogul, ahogy tud. Ezt szerintem mindenki megérzi, nem kell hozzá viszonylag ismertnek sem lenni, tehát mindenkire jóval több terhet ró.

Fotó: Szilágyi Lenke