Keresés
rovatok
rovatok
múzeum | 2016 tavasz
Fotó: Assay Péter
A. Horváth András
Szétgurult drágakövek
Óbuda múltja nemzetközi jelentőségű
Zsidi Paula 1969-ben dolgozott először ásatáson Óbudán még gimnazista diákként, majd az egyetem elvégzése után került az Aquincumi Múzeumhoz munkatársként. 1989-től 2016 januárjáig a múzeum igazgatója, 2000-től máig a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese. Szakmai munkásságának eredménye is, hogy az Aquincumi Múzeum 2012-ben Az év múzeuma lett. 2014-ben Óbuda díszpolgára díjjal tüntették ki.

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Nem emlékszem pontosan, de egészen kisgyerek voltam, amikor édesanyám arról beszélt, hogy az ő gyerekkori, családi kirándulásainak célja az óbudai polgárvárosi amfiteátrum volt. Ide jártak piknikezni, ott folyt az Aranyhegyi-patak, a patakban lábat áztattak, pancsoltak. Így Óbuda nekem a kezdet kezdetén az amfiteátrumot és annak környékét jelentette. Budapest másik végén születtem, Pesterzsébeten, s 14 éves koromig ott éltem. Az általános iskolával (bevallom, nem emlékszem) biztos jártunk Aquincumban, már csak azért is, mert nagyon jó történelemtanárom volt, Devecseri Lászlónak hívták. Az 1956 utáni időszakban nagyon sokan a perifériára kerültek tanítani, így sok jó tanárral volt dolgom. A történelemóra két részből állt: egyik része az ismeretek átadása volt, a másik része pedig mese, azaz mitológiai, bibliai történetek. Ezeket mi nem tanultuk, hanem hallgattuk és ittuk. Így már az általános iskolában megalapozódott érdeklődési köröm.

A gimnáziumban – ugyancsak Erzsébeten, a Bagi Ilona Gimnáziumban –, ahol Sallai Gézáné volt a történelemtanárom, a történelem iránti vonzalmam csak erősödött. Mint sok régész, először én is egyiptológusnak készültem, rettenetesen vonzott az a misztikus világ, Tutanhamon fáraó sírjának feltárása, de a maja kultúra is nagyon érdekelt. Ekkor még elsősorban a régészet egzotikus oldala vonzott. Harmadik gimnazista koromban, amikor már tudtam, hogy régészettel szeretnék foglalkozni, kíváncsi lettem egy hazai régészeti ásatásra. Mivel nem volt régész ismerősöm, 17 évesen vettem a bátorságot, és bementem a Nemzeti Múzeumba, a régészeti osztályra, hogy: jó napot kívánok, én egy gimnazista vagyok, aki régész szeretne lenni, és szeretnék ásatáson részt venni. Itt nem sok sikerrel jártam, már csak azért sem, mert a múzeum régészeti feltárásai nem Budapest területén zajlottak, hanem vidéken, ami bonyolította a részvételt. Viszont nagy készséggel átirányítottak a Budapesti Történeti Múzeumba. Az akkori régészeti osztály vezetője ajánlott egy olyan régészeti feltárást, ahol önkéntesként dolgozhatok. Ez a feltárás pedig Óbudán, Békásmegyeren volt. Még nem volt meg a lakótelep, s a Római-part folytatásán, a Kossuth Lajos üdülőparton egy nagy bronzkori település és temetőjének feltárása folyt. Mint utólag megtudtam, a Schreiber Rózsa és Kalicz Nándor vezetésével feltárt lelőhely világhírű. Az ásatáson befogadtak. Természetesen először csak nézhettem az ott folyó munkát, majd spaklit (a régészek jellegzetes bontó eszközét) is kaptam a kezembe. Már elfelejtettem, hogy ezt a munkámat az ásatás után „dokumentáltam” is.

Kb. három évvel ezelőtt kolléganőm a pesterzsébeti helytörténeti területen kutatott, és talált az Erzsébeti Diák 1969. évi egyik számában egy beszámolót, amit én írtam a régész munkájáról, 17 évesen.

Ez volt az első „régészeti publikációm”. Most, negyven éves szakmai pályafutás után újraolvasva, kiderült belőle, hogy a régészeti munka lényegét megértettem, és többé-kevésbé szakszerűen írtam le azokat a folyamatokat, amelyeket a régésznek végig kell csinálnia, végig kell gondolnia egy régészeti feltárás során. Ez egyébként nem az én érdemem volt, hanem annak a szakszerű munkának köszönhető, amit Schreiber Rózsa és Kalicz Nándor végzett. Az ő munkájuk alapján vonta le következtetéseit, tette megállapításait a régész munkájáról egy 17 éves gyerek. Ez volt az a pont, amikor visszavonhatatlanná vált, hogy ezen a pályán indulok el. Ettől kezdve érdeklődésem a hazai régészeti területek felé irányult. Kik, miért és hogyan éltek itt, ahol most éppen a mi világunk van? Akkoriban jelentek meg László Gyula ismeretterjesztő írásai, amelyeket elkezdtem bújni. Amikor jelentkeztem az egyetemre, teljesen egyértelmű volt, hogy a bölcsészkart választom. A régészet akkoriban még B szak volt, így történelem–orosz szakon kezdtem az egyetemet, és aztán történelem szakos tanárként és régészként diplomáztam 1975-ben. Egy hónapig dolgoztam az egyetemen adminisztrációs munkakörben, de inkább szerettem volna ásni, kutatni. Adódott is egy nagyszerű lehetőség: az Aquin­cumi Múzeummal szemben megkezdődött a római kori polgárváros területén keresztül haladó 11-es út építése. Az egyetemen László Gyula és Bóna István tanítványaként ugyan népvándorláskort végeztem, de érdekelt a provinciák régészete is, így hallgattam egy-két szemesztert Mócsy Andrásnál, a római kor régészetének professzoránál is. Az első régészeti munkám ide hozott, Óbudára, az Aquincumi Múzeumba, ahol 1975. június 16-a óta dolgozom. Nekem más munkahelyem azóta nem is volt.

Római kori üvegek, a Bécsi úti temető sírmelléklete Forrás: Aquincumi Múzeum

Ez már a Budapesti Történeti Múzeum égiszén belül volt?

Így van, bár akkor az Aquincumi Múzeum még csak kiállítóhely volt, a háború után megvonták múzeumi rangját, gyűjteményét bevitték a Károlyi-palotába, a régészeti osztály raktárába. Csak 1989-ben sikerült újra visszakapni az intézménynek a múzeumi rangot, s ekkor új lendületet vett fejlődése. A feltáró munka során azonban végérvényesen beleszerettem a római korba. Az 1970-es, ’80-as években a régészet izgalmas időszaka volt Óbudán. Ekkor zajlott a nagy óbudai lakótelepek építése, akkor került elő az aquincumi légiótábor a Flórián téren, ami nemzetközi szenzáció volt.

Hogy látja, mit veszít ez a feltárási terület Óbudán a modern város terjeszkedésével?

Óbudán még nagyon sok lehetőség van. Egyrészt Aquin­cum polgárvárosi része ma is többnyire beépítetlen, ezért ez a terület szabadon kutatható. Körbenőtte már a város, de azért még vannak feltárási lehetőségek, csak arra kell vigyázni, hogy ez a terület ne zsugorodjon. Az óbudai lakótelepek cölöpözési technikával épültek, ami ugyan átlyuggatja a területet, de nem épültek pincék és mélygarázsok. Így kicsit „perforált” a római kori, illetve a középkori réteg, de azért ott van, megmaradt a modern épületek alatt. Sok minden került elő például Újlak lebontott régi épületei alól is. Amikor Újlak revitalizációja zajlott, az aquincumi katonaváros déli elővárosának épületei és temetői kerültek napvilágra. Ez bizonyította számunkra is, hogy a föld – ha töredékesen is – megőrzi a múltat. Kicsit bolygatva, kicsit pusztítva, de a múlt nyomai nekünk, régészeknek még sokat mondanak. A régészeti lelőhelyeken a beépített területek alatt is érdemes kutatni. Az építkezők, fejlesztők félnek a régészektől, mert úgy tartják, hogy lassítják és drágítják munkájukat. Egy jól előkészített, a múlt feltárására tekintettel lévő fejlesztésnek azonban nem válik hátrányára a múlt felszínre hozása, sőt tartalmilag gazdagíthatja a beruházást. Óbuda olyan terület, ahol minden beruházónak, fejlesztőnek számolnia kell ezzel a körülménnyel.

Arany ékszerek római kori sírokból Forrás: Aquincumi Múzeum

Sajnos vagy szerencsére?

Ez nézőpont kérdése. Én nemcsak a személyem miatt örülök az óbudai díszpolgári címemnek, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy ez a régész szakmának is szól. Ugyanis a régészek nagyon sokat tudnak hozzátenni a saját tudásukból, ismeretükből egy városrész fejlődéséhez. A régész munkája csak részben az, hogy a múltat kutatja, s a leleteket tudományosan feldolgozza és kiállítja a múzeumban, ahol az megtekinthető. Ennek a munkának van egy nagyon fontos, közösségépítő ereje is. Óbuda jó példa lehet erre. Az a három-négy kisvárosnyi ember, aki idekerült a lakótelepekre, nagyrészt gyökértelen volt ezen a helyen. A terület római és középkori értékeinek megismerése talán hozzásegíti őket ahhoz, hogy jobban kötődjenek Óbudához, megtalálják a kapcsolódási pontot, a közös múltat.

Óbudának pedig olyan múltja van, mely nemcsak helyi, hanem országos, sőt nemzetközi jelentőségű. A római korban már főváros, provinciaszékhely volt, mely olyan emlékeket és városképbe beépíthető építészeti elemeket hagyott ránk, amilyenekkel nem sok európai város dicsekedhet.

Központi szerepét a középkorban is sokáig megtartotta, Óbuda nagyon fontos helyszíne a magyar történelemnek is.  Remélem, ezt majd az elkövetkező években sikerül még jobban felszínre hozni és bemutatni a közönségnek. Ezek az attrakciók nemzetközi szinten is felhívhatják Óbudára a figyelmet, turisztikai vonzerőt jelentenek, és ez már gazdasági tényező is.

 

 

Mit gondol, miért volt Óbuda a régmúlt időkben is vonzó hely, miért itt telepedtek meg már ezer évekkel ezelőtt is? Mi volt a vonzerő?

Több tényező van Óbudán, ami vonzotta az emberek megtelepedését. Az egyik egészen biztosan az, hogy a Duna ezen a területen viszonylag széles, szigetekkel tagolt. Itt haladt egy ősi, a Dunán átkelő, kelet-nyugati kereskedelmi útvonal. A másik fontos telepítő tényező a Duna vonala maga. Partján végig településnyomok láncolata húzódik, Békásmegyertől egészen a Zsigmond térig. A 11-es út magasságában volt egy kiemelkedő homokpad, ami védelmet nyújtott az árvizekkel szemben. A dombok lábánál és a Duna közelében törnek fel a források, Csillaghegy, a Rómaifürdő, Pünkösdfürdő forrásai, melyeket a rómaiak is használtak. Ezek mind-mind olyan telepítő tényezők voltak, melyek vonzották ide a lakosságot az őskortól kezdve. A római hódítók egyébként először nem itt vetették meg a lábukat Budapest területén. Első központjuk a Gellérthegy közelében, majd északabbra, a Vízivárosban volt. Fokozatosan bővítették településrendszerüket északi irányban. Így jutottak el az első század utolsó harmadában a mai Óbuda területére, ahol kiépítették katonai és közigazgatási központjukat. Itt találták meg azt a helyet, ami elegendő teret nyújtott, s ahonnan évszázadokon keresztül védték és irányították a provinciát. Nagy körültekintéssel, a római városépítészet előírásainak megfelelően építették be a területet. A mai Flórián téren volt a légiótábor, körülötte a katonaváros, ami, az amfiteátrumot is beleértve, egészen a Szépvölgyi útig tartott. A katonai tábortól és az azt körülvevő katonavárostól északra pedig kialakult a polgári település. Az új kutatási eredmények szerint a kezdeti időszakban a tradicionális kelet–nyugati útvonal mentén parcellázták fel a területeket, később, Traianus idejében, amikor provinciaszékhely lett Aquincum, a falusias jellegű településből várossá lett. Hadrianus császár meg is adta a településnek a városi rangot, valamikor 120 és 124 között.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Van-e még olyan kutatási terület, melyet mindenképpen szeretne feltárni?

Igen, volt kettő, de az első már valójában teljesült is. Az aquincumi polgárvároshoz tartozik egy nagyobb terület, a 11-es út nyugati oldalán, amely csak kis részben kutatott. Nemrég georadar segítségével műszeres vizsgálatot végeztünk itt az Osztrák Régészeti Intézettel közösen. Ennek eredményeképpen már kirajzolódott a polgárváros nyugati oldalán is az úthálózat nagy része, az épülettömbök, és bizonyítást nyert az is, hogy a nyugati városfalig húzódott a város sűrűn beépített területe. A nemrég befejezett kutatáshoz kapcsolódott egy műszeres leletfelderítés, melyhez az NKA biztosított forrást. A műszeres leletfelderítést, mely kiegészíti a georadaros kutatásokat, Lassányi Gábor kollégámmal végeztük. Mindkét módszer a lelőhely állapotának megőrzését szolgálja, ugyanakkor jelentős tudományos eredményeket is hozott.

Került elő a kutatások során valamilyen szenzációs lelet?

Ez a terület még sok kincset rejt, mert – ahogy mondtam – nagyon kevés feltárás zajlott itt korábban. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején Vasas-stadiont akartak ide építeni, aminek következtében villámgyorsan be kellett bizonyítaniuk a régészeknek, hogy nem „üres” a terület, hanem az aquincumi polgárváros másik része húzódik a felszín alatt. Akkor kezdtek kutatásokat Póczy Klára és Hajnóczi Gyula vezetésével. A feltárások eredményeit látva az akkori politikusok letettek arról, hogy ide stadiont építsenek. A főváros ma is tudatában van annak, hogy ez milyen értékes terület, hiszen hozzájárul a kutatásainkhoz, bár a pénzügyi támogatást az NKA biztosította. A műszeres leletfelderítés során több száz fémlelet került felszínre, pontos előkerülési helyüket geodéziai felméréssel rögzítettük. Többségük viseleti tárgy, fibula, ékszer vagy használati tárgy, bronz edény részlete, használati eszközök. Kiemelkedő leletnek számít egy leszerelő katona „obsitja” a II. századból, vagy egy istenség képét viselő ólomsúly, csakúgy, mint egy ólom fogadalmi tárgy. Az őrizetlen területről szakszerűen mentett tárgyak ma már a múzeum biztonságos falai között pihennek, s egy ideig a múzeum kiállításán a nagyközönség is láthatta. Az az adottság, hogy egy európai főváros területén, Óbudán a római kori városelőd maradványai nagy számban és összefüggően bemutatva bejárhatók, egyedülálló lehetőségeket hordoz magában. Persze a bemutatás jellege és módszere időről időre változik, a felszíni jelzéstől akár a rekonstrukcióig. Pénz és szándék kérdése. Megoldandó probléma sajnos, és nem csak Óbudán, hogy közterületen, a felszínen látható emlékek helyzete sokszor méltatlan.

Ez is szándék vagy pénz kérdése?

Véleményem szerint ez alapvetően közbiztonsági és szabályozási kérdés. Fájdalmas, hogy nemcsak az időjárás, hanem a szándékos rongálás is nagy kárt okoz az emlékekben. A játszótereket vigyázzák, mert érték a gyerek, érték a játék, és fontos azok biztonsága. A római kori emlékek is értéket képviselnek, de ezek egyelőre a köztereken mindenféle védelem nélkül állnak. Tudom, hogy nem szép mindig egy kerítés, de célszerű. Azt azért tisztáznunk kell, hogy a közterületen lévő romok nem tartoznak a múzeumi intézményrendszerhez. Így a Flórián téri üzletközpont előtti tiszti ház maradványai vagy a Harrer Pál utcában látható táborkapu sem múzeumi terület. A múzeum szakmailag figyelemmel kíséri állapotukat, ha problémát észlel, azt jelzi a tulajdonosnak, kezelőnek vagy a hatóságnak, de nincs sem jogi, sem pénzügyi eszköze a beavatkozásra. Nagyon jó lenne, ha ezeknek az emlékeknek nemcsak a városképbe illesztését oldanánk meg, hanem a védelmét is. Ez egy többszereplős megoldandó kérdés, amelyben szakmailag a múzeumnak, jogilag a hatóságoknak van feladata, a finanszírozást pedig a helyi és fővárosi kezelőknek kellene biztosítani. Az igazság az, hogy ebben az ügyben csak kiterjedt és harmonikus együttműködéssel és szabályozással lehetne továbblépni. A múzeum igyekszik lépéseket tenni, de egyedül nem megy. Minden partnerre szükség van. Még Óbuda is kevés hozzá önmagában, hiszen nem is minden óbudai emlék kezelése tartozik hozzá (például a Nagyszombat utcai amfiteátrum sem).

Említette, hogy van még egy vágya.

A régész, ha elkezd ásni egy városban, nem áshatja fel az egészet kénye-kedve szerint, hanem korlátoznia kell magát, helyesebben az építkezés kiterjedése korlátozza a régészt. A Ladik utca és a Szentendrei út találkozásánál lévő római kori temető egy részét én tártam föl, amikor benzinkút épült ott. Csak akkora területet lehetett megvizsgálni, amekkorát a földmunkák érintettek. Nem mehettem tovább se jobbra, se balra. Ott került elő egy szokatlanul nagyméretű gödör, feltehetőleg szintén egy sír részlete, amelynek az alja agyagtéglákkal volt kirakva. Belőle nagy vasabroncsok, érdekes sírleletek kerültek elő. Ezt a sírt csak félig tárhattam fel, az anyaga itt van a múzeumban, és én nagyon szeretném, ha annak a sírnak a másik felét még életemben kiáshatnám.

A Seuso-kincsről mi a véleménye?

Nagyon nagy dolognak tartom, hogy visszakerült. Én is azok közé tartozom, akik azt mondják, hogy igen, ez a kincs hazánk területéről származik, és igen, ennek itt van a helye. Ez a készlet legalább kétszáz darabos kincs lehetett, hozzávetőlegesen negyven darabját találhatták meg, ebből tizennégy darab jelent meg a piacon, és hét darabot sikerült megszerezni. Azt se felejtsük el, hogy a Nemzeti Múzeum őrzi a szintén Polgárdi mellett, 1878-ban előkerült ezüst quadripust, ami készítéstechnikailag, kivitelezés alapján minden valószínűség szerint ehhez a kincskörhöz tartozik. Ez az utóbbi lelet az, amelynek léte feljogosít bennünket reménykedni abban, hogy egyszer majd sikerül a kincs további darabjait felszínre hozni. Hasonló kincs került elő például Kaiseraugstban, Svájcban, az egykori Augusta Raurica római kori településén. Ez olyan szenzáció volt, amely még ma is jelentős turistaforgalmat generál a kis településen.

Nem tartom kizártnak, hogy Óbudán is lehetnek hasonló kincsek, melyeket a késő római kor viharos éveiben rejtettek a földbe gazdái, reménykedve a visszatérésben.

Kerültek elő itt ugyan kisebb számban és értékben kincsleletek, például a népvándorlás korából, éppen a Nagyszombat utcai amfiteátrumból. Ugyanakkor városi legenda a kilencvenes évek közepéről, hogy a Föld utcában egy építkezés során ezüstkancsókat, ékszereket ástak ki, de a rendőrségnek nem sikerült a tárgyak nyomára bukkanni.

Van kedves helye Óbudán?

Nagyon szeretem a Gázgyár területét a múzeum mellett, a lakótelepet, a Duna-partot. A gázgyári lakótelep az egyik kedvencem Óbudán. Ez egy elszigetelt terület, békés sziget, de modern lakásokként már nem igazán funkcionálnak az épületek. Szeretném, ha élőbbé válna a telep. Mindig azt vizionálom, hogy a lakófunkció helyett inkább műtermeket, műteremlakásokat, galériákat lehetne kialakítani. Hosszú ideje reménykedem, hogy talán megtetszik valakinek ez az ötlet. Óbuda jellegzetessége, hogy területét beépítették a lakótelepekkel, de még mindig maradtak közöttük gyönyörű kis szigetek, mint például a gázgyári lakótelep, a Selyemgombolyító épülete vagy a Krúdy-ház környéke. De említhetem a Szeszgyár ipari épületegyüttesét, ami szintén csodás lehetőségeket rejt magában. Nincs még egy ilyen hely a fővárosban, ahol ekkora területen megtalálható a Duna-part a szigetekkel, a források, fürdők, s a természeti értékek mellett a gazdag történeti-építészeti értékek a római kortól a középkoron át egészen a barokkig.

Ezek a helyek Óbuda ékkövei, de olyanok, mint egy csomó szétgurult gyémánt, drágakő, melyek ékszerré azért nem tudnak igazán válni, mert a foglalat hiányzik.

Sok hely van még Óbudán, ami egyedi érték, s ami még nincs elrontva. Méltó hasznosításuk nyilván nagyon sok pénzbe kerülne, és tartok tőle, hogy nagyon sok érdekkel ütközne. De egy értékalapú városrendezési koncepció nyomán Óbuda egyedülálló természeti és történelmi adottságai kiemelhetők, és nagy vonzerőt biztosítanának a városrésznek.