Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2017 tél
Fotó: Antal István
Ur Máté
Tanításra született
A zene az élményátadás művészete
Varga Károllyal, az óbudai klasszikus zenei élet egykori szervezőjével, vezető egyéniségével beszélgettünk tanításról, kórusépítésről, az általa megálmodott és ma is működő Mozart Klubról, valamit arról, hogyan lett az iskolai énekórából ének-zene tantárgy. A karvezető, rádiós szerkesztő Kodály Zoltánnal kapcsolatos emlékeit is felidézte.

Az óbudai zenei élet egykori szervezőjeként még ma is sok, az Ön által életre hívott program közül válogathatunk. Hogyan kezdődött?

Az óbudai kapcsolat egészen korán jelentkezett, még zeneakadémista koromban, ahová 1947-ben nyertem felvételt. Hat év alatt elvégeztem az egyházkarnagyi, a középiskolai énektanári és a karvezetői tanszakot, amelyeken két oklevelet és egy diplomát szereztem. 1953-ban, a diploma megszerzésével egy időben kineveztek a Fővárosi 3. sz. Körzeti Zeneiskola tanárává, amelynek tanszakvezető tanára lettem. A 3. sz. Körzeti Zeneiskolában tanultak zenét, sajátították el a hangszeres játékot az óbudai általános és középiskolák tanulói, így lettem óbudaivá. Rövid idő múltán a körzeti zeneiskolákból létrehozták a kerületi zeneiskolák intézményrendszerét, Óbudai Zeneiskola elnevezéssel önálló intézménye lett a kerületnek. Hamarosan felkérést kaptam, hogy vállaljam el az abban az időben József Attila Művelődési Háznak – ma Óbudai Társaskör – nevezett intézmény alakuló kamarakórusának megszervezését és vezetését. Minthogy középiskolás koromban már a gimnázium énekkarának ifjúsági karnagya voltam, zeneakadémista koromban pedig Darázs Árpád és Karai József társaságában az Építők nagy hírű férfikarának egyik karnagya, nem jelentett nehézséget a felkérésben felkínált munkakör. Nagyon érdekes volt, mert egy alkalommal a metodika professzorom, Perényi tanár úr a Liszt téri épület melletti trolimegállóban azt találta nekem mondani, hogy: „Tudja, hogy maga egy különleges lény?” Miért? – kérdeztem. „Mert maga tanításra született” – válaszolta.

Azt hiszem, igaza volt, később hosszú évekig voltam a Zeneakadémia tanárképzőjének vezető tanára. Közel háromszáz hallgatót államvizsgáztattam.

Hogyan emlékszik vissza a megalakult kórus első éveire és az új kihívásokra?

Rengeteg kitűnő tagja volt az együttesnek, főként egyetemisták, gyönyörű hanggal. Az első években vegyeskarként működött a kamarakórus, majd átalakult leánykarrá. Ekkor lépett be az együttes életébe néhány zeneakadémista növendék. Egyikük ma már a Zeneművészeti Egyetem tanára, aki továbbadja növendékeinek azt az óbudai szellemet, amelynek kisugárzása arra késztetett egy mindössze tízéves gyermeket, hogy elkéredzkedjen a kórházi betegágyáról, mert aznap neki szolfézsórája van, amelyen a fiatal tanárnője éppen államvizsgázik. Ekkoriban történt, hogy a kamarakórus képviselte Óbudát a Ki mit tud? döntőjében, s talán vannak, akik őrzik még a 27 éneklő lány fényképét egy régi Rádió újságban, alatta a felirattal: „A Ki mit tud? győztes Óbudai Kamarakórus”. Ennél is messzebbre és magasabbra jutott a Till Ottó vezette Óbudai Kamarazenekar, amely a világ minden tájáról összegyűlt soktucatnyi ifjúsági zenekar között az elsőnek járó diplomát nyerte el Belgiumban, a híres Neerpelti Nemzetközi Fesztiválok egyikén.

A kórusépítéssel kapcsolatban a saját elképzeléseit próbálta megvalósítani. Mik voltak ezek?

A lényeg az volt, amit egyébként a későbbiekben is mindig fontosnak tartottam, hogy ez a sok gyönyörű szép hang ne csak énekeljen, de műveljék a zenét, és valóban szólaltassák meg a muzsikát. Elengedhetetlennek gondoltam és gondolom a mai napig, hogy társadalmi környezetet teremtsünk a zene élvezete és művelése köré. Koncerteket, klubdélutánokat szerveztünk, és egy valóságos közösségként működtünk. A kórusba járó fiatalok nemcsak a kórus tagjai voltak, de társai is egymásnak; megosztottuk az életünket, az élményeinket, szerettük és műveltük a muzsikát. Azt hiszem, ez sokkal többet jelent, mint csak eljárni a próbákra.

Amit elgondolt, úgy tűnt, sikeresen működik, hiszen további felkéréseket kapott.

Hamarosan felkértek, hogy legyek az akkori Tanács zenei szakreferense, vagyis egész Óbuda zenei életének irányítója. Nagyon örültem neki, és semmiképpen sem az asztal mellől szerettem volna végezni a munkámat. Jártam az üzemeket, a hivatalokat, a kórusokat és a zenekarokat, rendszeresen látogattam minden zenét művelő közösséget. Szép feladat volt, amit évtizedeken keresztül elláthattam, persze nem volt mindig minden zökkenőmentes, de megérte, mert így a ma Óbudai Társaskör néven ismert művelődési ház kamarakórusa is előrébb juthatott. Minden tele volt zenével, a muzsika minden mozzanatával, irányzatával, koncertekkel, hangversenyekkel.

Kórusépítő és a zenei életet szervező tevékenysége az ötvenes években kezdődött. Nem volt ez nehéz időszak ebből a szempontból?

Elfogadható és valójában még szép időszak is volt, mert a zene öntevékeny részét nem érintette a politika. Az, hogy zenéltünk, tulajdonképpen elég volt ahhoz, hogy teljesítsük vélt feladatunkat, nem nagyon foglalkoztak velünk. Egyszóval szerencsések voltunk, mert nem éreztünk napi nyomást, mi csak műveltük a kultúrát, soha senki nem szólt bele, hogy mit és hogyan csináljunk, magunk is értettük a dolgunkat.

A tanítással szinte egy időben szerkesztő lett a Magyar Rádióban. Igaz, mondhatjuk úgy, hogy véletlenül. Mi történt?

Szintén korán, már 1951-ben rádiós lettem. Évfolyamtársam volt a Rádió Gyermekkórusának későbbi megalapítója, egyébként rádiós rovatvezető, Csányi László, aki egy alkalommal engem hívott, amikor be kellett ugrani valaki helyett. Megcsináltam a riportot, és egy életre ott ragadtam, egészen 2007-ig dolgoztam a Magyar Rádió kötelékében. Nagyon sok anyagot készítettünk, egyszer még az UNICEF kitüntetését is átvehettem a munkámért Roger Moore-tól, és tulajdonképpen ekkor számoltam össze, hogy milyen tevékenységeket is végeztem. Magam is meglepődtem, hogy több mint 12 ezer kisriportot készítettem, a nagyobb szabású riportok száma pedig az ezerhez közelít.

Talán kevesen tudják, de az Ön egyik rádióműsorának köszönhető, hogy az iskolai énekórából később ének-zene tantárgy lett. Véletlen volt vagy tudatos?

Ezt magam is csak később tudtam meg. A Rádióból jövet a Szentkirályi utcában sétáltunk a kulturális minisztérium egyik beosztottjával, aki azt mondta: „Tudod, hogy miattad nevezték át az énekórákat? Évek óta csinálod ugyanis az ’Ami az énekeskönyvből kimaradt’ című rádiósorozatot” – mondta. És valóban, ezekben a műsorokban az éneklésen kívül beszélgettünk is a darabokról, hangszeres átiratokkal ismerkedtünk meg. Úgy látszik, aztán ez késztette arra a döntéshozókat, hogy kibővítsék a tananyagot, illetve az, hogy Lukin László segítségével elérhetővé váltak az iskolai hanglemezek, vagyis hallhatóvá váltak azok a zenei anyagok, amelyekről szó kellett, hogy essen egy énekórán. Ez egy nagyon szép és fontos emlékem.

Az Ön által megálmodott Mozart Klub még ma is működik az Óbudai Társaskörben. Mit lehet tudni a klub történetéről?

A Mozart Klub születését tekintve nagyon érdekes. Elsőként az ötvenes évek végén megszületett a Zenekedvelő Gyerekek Klubja, aminek gyorsan híre ment, és nagyon sok külföldi vendégünk is volt, főként japán kollégák érkeztek hozzánk látogatóba. Mindig nyitottak voltak a klubdélutánok, nem akartuk senki elől elzárni, amit csináltunk, éppen ellenkezőleg.

Nagyszerű élményt jelentett, amikor időnként gyermekek jöttek be csak úgy az utcáról, mert érdekelte őket a foglalkozás.

Később, amikor láttuk, hogy érdemes volt dolgoznunk, úgy gondoltuk, hogy a klubokat ki kellene bővítenünk egy nagyszabású fővárosi mozgalommá. Ehhez azonban már nem volt elég az amatőr zenekedvelő gyerekeknek tartott foglalkozás, ezért alakítottunk egy olyan klubot, amely a zenei pályára készülő fiatalok számára is jelentőséggel bírt.

Mennyire alakult át a struktúra, és mivel találkozhatnak ma az érdeklődők?

A mai foglalkozásoknak az a jelentősége, hogy nemcsak a gyerekeké, de a családoké is. Én is a mai napig részt veszek minden rendezvényen. Vannak vándorklubjaink, amikor zeneiskolákba települünk ki, és van, amikor az Óbudai Társaskörbe várjuk az érdeklődőket. Minden alkalmat egy háromszögként kell elképzelni, aminek van két alaptényezője, és ebből a kettőből rajzolódik ki a harmadik csúcs.

Az egyik pillér az együtt muzsikálás a művészekkel, vagyis a koncertszerűség, a másik az ismeretek átadása, felújítása, begyakorlása, a harmadik pedig az ismerkedés a világjáró művészek életével, művészetével.

A Társaskörben a klub átalakult az ismeretek forrását megnyitó szuperszakkörré, amelyet az egykor gyakorlati tanításból nálam államvizsgázó világjáró fagottművész, a Zeneakadémia fúvós tanszékének vezető tanára, Lakatos György irányít. A Mozart Klub eredeti formájában átköltözött más kerületbe, éppen az elmúlt két tanévben pedig „Vándorol a Mozart Klub” címmel sorra látogattuk a minket jó szívvel fogadó fővárosi zeneiskolákat, hogy a zenét tanuló, hangszereken játszó gyerekek Kocsis Zoltánt, Ránki Dezsőt, Szenthelyi Miklóst és a sok zenei nagyságot követve nyomdokukba léphessenek, magukénak vallhassák az Óbudáról átsugárzó zenei szellemiséget. Legutóbb a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola, majd az újpesti Erkel Gyula Zeneiskola látta vendégül a Mozart Klubot. A fiatalok és tanáraik vendége pedig – művésznövendékeivel együtt – éppen Lakatos György volt a Magyar Operaház neves művészeinek, Kovács Kolosnak és Pfeifer Gyulának társaságában.

Ennyi év tapasztalatával bizonyára van véleménye a nemrég népszerűvé vált mindennapos éneklés koncepciójának bevezetéséről.

Nem mindig tudom naprakészen követni az eseményeket, de amit például a televízióban hallottam a mindennapi énekóráról, az alapján nem találom túl szerencsésnek. Fontos lenne, ha mindennap lenne énekóra, de ennek megfelelő módot kell találni. Egy zeneakadémiai koncertet vezettem fiataloknak, ahol részt vettek külföldi küldöttségek képviselői is. A koncert végén egy orosz kolléga odajött hozzám, és csak annyit mondott: „Itt van a mágus”. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy tudni kell a módját, hogy hogyan kell a gyerekek felé közelíteni, nem feltétlenül működik a gyakorlatban az, amit elgondolunk, és aztán papírra vetünk. Teljesen mindegy, hogy harminc vagy kétezer-kétszáz gyerek elé áll oda az ember. Le kell tudni kötni, el kell tudni varázsolni őket – csak úgy lehet valamit átadni a zenéből, ha nem a fegyelmezéssel kell foglalkozni. A zene hétköznapiságát kell felmutatni, hogy velünk él, együtt lélegzünk vele.

Önnek mi a módszere? Hogyan tud a zenei nevelés a lehető leghatékonyabbá válni?

Évtizedeken keresztül a vesszőparipám volt, hogy élményszerűen kell tanítani, mert a zene az élményátadás művészete. Rápli Györgyi kolléganőmmel beszélgettünk egyszer, aki felvetette, hogy milyen hasznos lenne, ha egy-egy általam vezetett zenei vetélkedőre eljönnének a Zeneakadémia zenetudomány szakos hallgatói is. Ők ugyanis azok, akik egész életüket a tudománynak és a könyveknek szentelik, hatalmas tudást felhalmozva, ugyanakkor nem feltétlenül tudják, hogy ezeket az ismereteket hogyan ültessék át a gyakorlatba. Beszéltem is az akadémia akkori rektorával, Batta Andrással, aki támogatta az elképzelést, és el is küldött néhány hallgatót az országos Erkel-vetélkedő döntőjére.

A végzős hallgatókat beültettük a zsűribe, majd amikor vége lett a programnak, odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy ha a tanítás ilyen, ők is szeretnék csinálni. Később be is vezették a zenetudományi tanszakon a kötelező gyakorlati tanítást.

Az iskolai énekoktatás és népművelés egyik legnagyobb alakjától, Kodály Zoltántól tanult Ön is, később pedig együtt is dolgoztak. Milyen emlékeket őriz?

Szólt a telefonom, megismertem a hangját. A következőt mondta: „Varga, csináljon nekem egy olyan filmet, amilyet szokott, csak más legyen.” Miben legyen más? – kérdeztem én. „Mutassa be a kecskeméti Kodály Iskolát egy hatvan perces filmben, az első osztálytól a nyolcadikig. Én is benne leszek, és viszem is magammal Amerikába a világkongresszusra.” Miután ott vetítették, kaptam egy levelet Amerikából, amelyben azt írta valaki, hogy országon belül kétezer kilométert utazott, hogy odaérjen a film ismétlésére. A film természetesen a kodályi eszme miatt lett sikeres. Egy itthoni vetítést együtt néztünk meg a televízió elnökével és Kodállyal, aki megkérdezte tőlem, mit szólok hozzá. Én hirtelen zavaromban azt találtam mondani, hogy sosem gondoltam, hogy ilyen csúnya vagyok. Kodály rám nézett, majd így válaszolt: „Miért, maga nem szokott tükörbe nézni?” Ugyanekkor történt meg, hogy megkérdezte, hogy milyen osztályzatot adott nekem az első kollokviumon, négy évig voltam ugyanis a növendéke. Azt feleltem, hogy mindig jelest kaptam tőle – kivétel az első kollokviumot. A helyzet az volt, hogy negyven népdal teljes elemzéséből kellett felkészülni a vizsgára. Én négyszázat vittem, de főleg a Jászságból, mert onnan származom. A vizsga végén egy dallamot dúdolt, majd megkérdezte, hogy honnan van az idézet. Nem tudtam felelni, mire elárulta, hogy egy Haydn-szimfónia horvát dallamáról van szó. Négyest adott, és azt mondta, hogy nagy hiba, hogy nem tekintek a határokon túlra. Csak tizennyolc évvel később árulta el, hogy annyit kellett volna felelnem a kérdésére, hogy ez már nem tartozik a tárgyhoz.