A Liszt Ferenc-díjas Kiss Gy. László egyedülálló a hazai zenei életben. Míg a legtöbb zenész egész életében egyetlen hangszerrel foglalkozik, addig ő klarinétosként a hangszercsalád minden tagján magas színvonalon játszik, szaxofonon is elsőrangú előadóművész, tárogatójátékosként pedig zenetörténeti jelentőségű muzsikusnak számít. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a közel harminc, tárogatóra íródott zenemű, amit a kortárs zeneszerzők neki dedikáltak.

Beszéljünk először legfontosabb hangszeréről, a tárogatóról! Ha jól tudom, hungarikumról van szó, mégis sokan keverik a klarinéttal.

Valóban, tavaly óta hungarikum a tárogató. A ma használatos hangszert Schunda Józsefnek köszönhetjük, aki körülbelül 120 évvel ezelőtt megreformálta a kuruc kori tárogatót, amely még töröksípszerű volt, és vélhetően már a Honfoglalás óta a magyarság tulajdonában volt.

A megreformálásáig nehéz utat járt be ez a hangszer, a Rákóczi szabadságharc után betiltották, de a ’48-as szabadságharcot követően sem preferálták, ezért jelentősen visszaszorult a használata.

1850 után Fáy István gróf megpróbálta újra divatba hozni, mindenféle megoldással próbálkoztak, hogy megújítsák a hangzását, azonban akkor még nem tudta levetkőzni az erős, harci hangszínt a tárogató. Schunda József viszont már öblösebbé tette a hangszert, billentyűkkel látta el, klarinétszerű fúvókát tett rá, így aztán egy olyan hangszínt nyert, amely az oboa, a klarinét és a fagott hangjának keveréke. Ezzel már komplikáltabb dallamokat is lehet játszani.

Mégis, a klasszikus zenében nem igazán lehet találkozni ezzel a hangszerrel, sokkal inkább az asztali cigányzenével azonosítjuk a tárogatót. Mi az oka, hogy eddig nem hódított teret a komolyabb zenei műfajokban?

Schunda József szándéka épp ez volt, hogy a tárogató szervesen beépüljön a klasszikus zenei hangzásba, a zenekari hangszerek közé. Azonban az a fajta rusztikus, erős vibrátós játékmód, ahogyan az asztali cigányzenészek használták, nagyon erősen rárakódott a hangszerre, ez pedig a kor zeneszerzőit és zenészeit nem igazán hatotta meg.

Most viszont, 100–120 év elteltével Önnek köszönhetően mégis kinyíltak bizonyos kapuk a tárogató számára a klasszikus zene felé. Mesélne erről?

Igen, az utóbbi években a kortárs zeneszerzők – többek között Vajda János, Dubrovay László, Hollós Máté, Könczei Árpád, Tóth Armand – név szerinti ajánlásokkal írtak nekem kompozíciókat. Mostanra összegyűlt egy körülbelül 26–28 műből álló komoly repertoárom, amiben szóló- és kamaradarabok, triók, vonósnégyesek, kvintettek, valamint zenekari versenyművek is szerepelnek a népi ihletésűtől az ultramodern darabokig.

Most érkezett el az idő, hogy a magyar zenei élet elővegye ezeket a műveket, máskülönben a tárogató megmarad múltidéző nosztalgiahangszernek.

Amikor elkezdett tárogatón játszani, volt olyan missziója, hogy lehántsa a hangszerről a rárakódott sztereotípiákat?

Igen, ahogy Balassa Sándor tanár úr fogalmazott, „ezt a félvad hangszert meg kell szelídíteni”. Azt gondolom, hogy mára ez sikerült is, nagyon sok szép koncert van a hátam mögött. A hangszerrel közös történetem egyébként úgy kezdődött, hogy fiatal koromban sokat hallottam a rádióban az akkori híres cigány muzsikusokat tárogatózni, köztük Kecskés Sándort, Kállai-Kiss Ernőt, Burka Sándort. Akkor már a fülembe ült ez a hang, amit Bartók és Kodály „csokoládészínű hangnak” nevezett. Személyesen akkor találkoztam először a hangszerrel, amikor az Opera zenekarában játszottam: kezembe akadt egy régi, jó minőségű Stowasser tárogató eredeti fúvókával, tehát bele tudtam kóstolni.

Én mindig is egyedi voltam abból a szempontból, hogy szerettem minden új fúvós hangszert kipróbálni, a klarinét-szaxofon hangszercsaládot végigjátszottam, így egyértelmű volt, hogy a tárogató is érdekelt.

Fölvettem a hangszerparkomba először csak kuriózumként, majd annyira beleszerettem a hangjába, hogy ma már szinte kizárólag ezen gyakorlok és játszom.

Hatalmas érdemei vannak a tárogató újrapozicionálásában, de ahogy mondani szokás: egy fecske nem csinál nyarat. Van-e esetleg utánpótlás, aki már Önhöz hasonlóan egyfajta klasszikus zenei játéktechnikával tudja megszólaltatni a hangszert?

Ez egy kényes kérdés, ugyanis jelenleg még mindig nincs Magyarországon tárogatóoktatás: a népzenei iskolákban még elvétve akad egy-egy tárogató szak, de a klasszikus zenei oktatásban semmilyen szinten nincs jelen, holott a két világháború között a Zeneakadémián a klarinétosoknak fakultatíve oktatták a tárogatót. Ugyanakkor annak, aki autodidakta módon szeretne rajta megtanulni, nagyon nehéz dolga van, mivel ez egy nagyon speciális, kényes, labilis intonációjú, nehezen megszelídíthető instrumentum. Ha valaki magas szinten akarja megszólaltatni, akkor nem elég másodlagos, hobbihangszerként tekinteni rá; nagyon sok gyakorlást és kísérletezést igényel a zenész részéről, mire megszületik a kívánt hangminőség. Én magam húsz évig a Fesztiválzenekarban játszottam és – bár emellett folyamatosan kézben tartottam a tárogatót – csak azóta sikerült komolyabb sikereket elérnem vele, amióta nem vagyok zenekari tag, és teljes figyelmemmel a tárogatóra tudok koncentrálni. Tehát az utánpótlás szempontjából egyelőre azt az egy utat látom lehetségesnek, hogy valaki hozzám hasonlóan beleszeret a hangszerbe, és rááldozza az életét.

Milyen érzés egy hangszer szinte kizárólagos képviselőjének lenni?

Nagy felelősség. Ez egy ingadozó pálya. Addig, amíg az ember otthon készül, a szobában gyakorol, és bízik, addig nagyon jó érzés. Majd gyakran következik egy olyan időszak, amikor nem megy a gyakorlás – ilyenkor az ember esetenként elveszíti a hitét. És mivel nincs egy külső fül, egy mester, saját magamnak kell megítélnem, hogy jó úton járok-e, megfelelő színvonalú lesz-e, amit csinálok. Nekem a legtöbb konfliktusom a fülemmel van, hiszen belül hallom, hogy mit szeretnék, de sokszor nem sikerül ugyanazt a hangot létrehoznom. Azt az érzést viszont senkinek nem kívánom, ami napokkal a szólófellépés előtt következik: ilyenkor óriási nyomás nehezedik rám. Én még bírom ezt a terhet, és annyira szeretem ezt a hangszert, hogy képtelen volnék róla lemondani.

Érdekes módon, amikor már a színpadon állok, és elkezdődik a játék, leesik rólam ez a teher. Amiért megdolgoztam, és amit hónapokig gyakoroltam, annak ott már meg kell születnie.

De mindig azzal a felelősséggel lépek színpadra, hogy nyomot kell hagynom a jövő generációja számára. Tehát most már tudom, hogy ha nehéz is a koncertezés, egy-egy fantasztikus hangulatú koncert után olyan ajándékot érez az ember, amit semmi mással nem lehet megkapni.

Külföldön mennyire ismerik a tárogatót, illetve Ön hogyan vitte hírét a hangszernek?

Nem túlzok, ha azt mondom, a Hollywood Bowlban egyszer húszezer ember előtt is játszottam egy világítótoronyból erdélyi népdalokat, a régi fesztiválzenekaros turnékon pedig többször tárogatóztam ráadásként. Ahova lehetett, mindenhova magammal vittem a tárogatót, és persze játszottam is rajta. Egyébként pedig a Vajai Tárogatós Világtalálkozó a bizonyíték arra, hogy minden országban van egy-egy nagyon jó képviselője a hangszernek. Ilyenkor Dániától Norvégiáig, Svájctól Angliáig mindenhonnan jönnek zenészek. Valaki a saját népzenéjét, valaki klezmert játszik rajta, valaki magyar muzsikákat, valaki pedig inkább a dixieland vagy a jazz felé mozdul, ahogy arra nagyon jó példa Scott Robinson, a kiváló, New Orleans-i zenét játszó jazzmuzsikus, aki nemrég a Müpában is megfordult. Kinek mihez van affinitása, arra használja a hangszert.

Ön viszont több zenei stílust is magas színvonalon képes megszólaltatni, ahogy az a júniusi koncertből is kiderült. A soron következő, novemberi koncerten mit hallhatunk?

Ezt egy három részes sorozatnak terveztem, amely ugyanarra a koncepcióra épül: az első félidőben mindig a nekem dedikált kompozíciók közül játszom, a második félidőt pedig a népzenének és egy kis jazzmuzsikának szentelem. Júniusban a koncert első felében szólódarabok hangzottak el, novemberben pedig Dubrovay László vonósnégyesre és tárogatóra írt kvintettjei közül mutatunk be kettőt, illetve műsorra tűzök egy Balassa Sándor-szólódarabot is a koncert első felében. A tavaszi koncerten pedig a kamarazenekarra és tárogatóra írt művek hangzanak el, így Vajda János: Intermezzo, Kovács Béla: Eine kleine Balkan Musik és Könczei Árpád: Ördöngös Székelyek című műve. Tehát gyakorlatilag ez alatt az egy év alatt egy keresztmetszetet adok azon művekből, amiket nekem komponáltak. És még van a tarsolyban, hiszen körülbelül két-három koncertre való muzsika van, ami csak felvételen van meg.

Milyen a kötődése Óbudához?

Harminc éve itt élek a kerületben. A Római lakótelepen lakom, és tulajdonképpen lokálpatrióta vagyok. Kapuváron, a Dunántúlon születtem, és vidéki emberként azóta érzem magamat otthonosan Budapesten, amióta itt élünk.

Az Óbudai Társaskör gyönyörűen szól akusztikailag, elképesztően alkalmas egy ilyen különleges szólóhangszer megszólaltatására.

Mivel én végigkonferálom a műsoraimat, nem mindegy, hogy milyen terem áll rendelkezésemre: a Társaskör nagyterme méretéből adódóan egy csodálatos hely, ahol nagyon könnyen lehet tartani a kontaktust a hallgatókkal, ráadásul nagyon jó törzsközönségünk van. Egyszer majd meglesz talán a helye a tárogatónak a Zeneakadémián vagy a Müpában is – utóbbiban már zenekari muzsikaként volt lehetőségem megszólaltatni a tárogatót, illetve egy versenyművet is játszottam a Fesztivál Színházban. De most elsősorban az a tervem, hogy ez a három koncert újra megpezsdítse a hangszer jelenét, és bízom benne, hogy ameddig én tudok játszani, addig a zenekari történetbe is bekerül a tárogató.