Honnan és mikor jött az ötlet, hogy a népzenét keresztezzétek a hazai alter/rock hagyománnyal, illetve, hogy ilyen típusú átdolgozásokat készítsetek?
Már néhány éve rendszeres közreműködője voltam a Kispál és a Borz csendesülős koncertjeinek, amikor Lovasi Bandi 2005 tavaszán felkért minket a Csík Zenekarral, hogy az évi rendes, tavaszi, budapesti Kispál-koncerten mi legyünk az előzenekar. Nagyon jólesett a meghívás, de kérdeztem Banditól, hogy nem lesz-e baj abból, hogy egy rockkoncerten egyáltalán nem megszokott jellegű zenét játszó zenekar fog muzsikálni előttük.
Melyik volt az első ilyen dal? Hogyan fogadta a közönség?
Az első három dal: a Dal teázáshoz, a De szeretnék és az Ugyanazokat voltak. Ennek nagyon gyorsan híre ment, és a koncertek előtt a közönség egyre többször kérte, hogy legyenek a Kispál-dalok. Aztán a már az általunk is érzett egyre nagyobb népszerűség nyomán azt gondoltuk, hogy ezeket a számokat feltesszük a következő lemezünkre. Ez volt a Senki nem ért semmit című albumunk, amely a következő évben legnagyobb meglepetésünkre Fonogram-díjat nyert.
Mikor és hogyan vettétek észre, hogy a státusotok a klasszikus népzenekaréból akár közönség, akár megítélés, akár nézőszám tekintetében átalakult, s mikor „esett le a tízfillér”, hogy bizony – persze a magatok módján – sztáregyüttes lettetek?
Egyre többen kezdtek járni koncertjeinkre, mindig teltház volt, mindenki énekelte a dalokat, és már nemcsak a feldolgozásokat, de az autentikus összeállásokat is. Lassan pedig elkezdtek érkezni azok a könnyűzenei fesztiválokra való felkérések (Sziget, VOLT, Hegyalja, EFOTT stb.) amelyeken addig sohasem játszottunk.
Hogyan készül egy-egy újabb lemezanyag? Tematikusan? Megelőzi valamiféle előzetes tervezés? Vagy éppen csak az abban az időben számotokra fontos dalok, zenék gyűjteménye?
Mindig közösen rakjuk össze az új anyagot, van úgy, hogy meglévő új dalokból, van úgy, hogy kifejezetten az új lemezre készültekből. Arra mindig szoktunk figyelni, hogy a lemezen azért egyfajta belső tematika alapján alakuljon a sorrend, még ha tudjuk is, hogy a hallgatóság manapság nagyon sok esetben már csak egyes dalokat hallgat, és nem is a lemezformátumot részesíti előnyben. Mi ebben azért eléggé konzervatívak vagyunk, szeretjük kézbe fogni az anyagot.
A népzene eredeti hazai közegéből a zenekar már jó ideje átkerült a klubokba, fesztiválokra, sőt, néha a még nagyobb játszóhelyekre, a csarnokokba. Hogyan kezelitek ezt a helyzetet előadóként? Hogyan tudjátok megszólítani, kezelni a közönséget? Másképp kell zenélni, vagy másképp kell összeállítani a programot?
Először persze furcsa volt nagy csarnokokban, nagy fesztiválokon, sok ezer ember előtt játszani.
Arra mindig figyelünk, hogy ne menjünk el csak a feldolgozások irányába, és a koncertjeinken is meglegyen az egészséges arány a feldolgozások és az autentikus összeállítások között.
Számos izgalmas együttműködésben volt részetek emblematikus hazai előadókkal, szerző-előadókkal. Melyik volt a legemlékezetesebb?
Nagyon szerencsések vagyunk, de csak jó emlékeink vannak, nem igazán tudnék senkit sem kiemelni. Ha mindenképpen meg kellene neveznem valakit, akkor az Lovasi András lenne, hiszen vele indult az egész.
Milyen műsorral készültök a Kobuci kertbe?
Már hagyományosnak mondhatók a Kobuci-beli fellépéseink, amelyek már akkor nagyon emlékezetesre sikerültek, amikor még csak Kapolcson volt Kobuci. Lesznek persze a nagy slágerek is, és a tavaly megjelent lemezünk legkedvesebb dalait is játszani fogjuk.
