Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2016 ősz
Fotó: Máté Balázs
Vig György
TITKOK, NYARAK, SZERELMEK ÉS BARÁTOK
Barabás Évit befogadta Óbuda
Az RTL Klub népszerű műsorvezetőjét évtizedes kapcsolat fűzi Óbudához. Az Óbudai Nyár rendezvénysorozat háziasszonyaként, a kerületi egészségkampány arcaként is kötődik a kerülethez, itt lépett először színpadra Shakespeare vígjátékban, és szülővárosán, Bonyhádon kívül itt érzi igazán otthonosan magát.

Szép itt a Társaskörben, csak ezeken a macskaköveken még óvatosan lépkedek, mert fáj a lábam.

Mi a baj?

Annyira izgultam a nyári kaszásdűlői Shakespeare-elő­adáson, amit D. Horváth Piroska, a 3K vezetője álmodott a közösségi ház előtti térre, hogy lesántultam.

Ennyire félt a színpadon?

Nem, inkább ennyire feszülten koncentráltam, de közben élveztem is. A tévés kollégák mind azt mondták, hogy ebből tanulhatnék, nem kell a színészkedéssel kacérkodni, nem az az utam. Ezzel szemben volt olyan színész, akitől megkérdezte az anyukája, hogy én mikor és kikkel is végeztem a színművészetin. Szerencsére fel is vettük az előadást, amikor visszanéztem, életemben először tudtam magam teljesen kívülről figyelni. Nem magamat láttam, hanem a Sok hűhó semmiért előadásban szereplő Margit nevű nőt. Meg is nyugodtam kicsit, hogy a rendező, Dicső Dani nem azért választott engem, mert ismert vagyok a tévéből, hanem mert megoldottam a helyzetet, ha bele is sántultam. Az vicces, hogy „Kikapós” Margit volt a félrelépő nőszemély, és Évi sántikál miatta hónapokig.

Vannak további színpadi tervei?

Vannak. De egyedül hiába tervezgetek. Remélem lesz még rendező, aki bizalmat szavaz nekem.

Tavaly volt az első színészi „félrelépése”, amikor a Szentivánéji álomban tündért alakított.

Teljesen véletlen, hogy Shakespeare ennyire „fogja a kezem”. Az is nagyon izgalmas és érdekes kihívás volt, idén pedig tulajdonképpen ezzel töltöttem a vakációmat. A két hét próbafolyamatra és az előadásra vettem ki a szabadságomat.

Ezt az előadást is D. Horváth Piroska, a 3K vezetője álmodta meg. Hogy ismerkedtek meg egymással?

A Jövőbarát Alapítvány révén találkoztunk először. Ő volt az egyik vendég a Reggeli című műsorban, amit aznap éppen Kokóval közösen vezettünk. Az a 24 órás folyamatos pingpong bajnokság volt a téma, amit az alapítványuk szervezett a csellengő gyerekeknek. Akkoriban én is Óbudán laktam, a Selyem és a Gyenes utca sarkán, egy 24 négyzetméteres kis téglalakásban. Imádtam ott élni, a sarki zöldséges már úgy hozta, amit kértem, hogy tessék Évike. Kialakult egy olyan közeg, ahol ismét olyan otthonosan érezhettem magam, mint előtte Bonyhádon. A nénikék a házban már mind tudták, hogy ki jött az Évikéhez, ki nem. Nagyon aranyosak voltak, persze nem azt mondom, hogy ez nem terhes hosszú távon, de azért jó volt, mert úgy éreztem, nem vagyok egyedül.

Amikor följöttem Budapestre, nem volt se kutyám, se macskám. Alapvetően az emberek jóindulatában, meg a magam jó szándékában bízhattam.

Piroskáék az adás után meghívtak az alapítvány egyik rendezvényére, próbáltam segíteni nekik, így kezdődött a mi több, mint tíz éve tartó barátságunk.

Ha jól értem tevékenyen részt vesz az alapítvány munkájában, ami mellett a SOS Gyerekfalu nagykövete is.

Számomra természetes, hogy lehetőségeim szerint próbáljak minél többet segíteni. Az említettek mellett még több Heves megyei halmozottan sérült gyerekeket nevelő családdal van kapcsolatom. Fölhívtam az egyik érintett apukát, akinek még arra is van ereje, hogy a többiekre figyeljen, hogy mondják meg a családok, mi kell nekik. Volt, aki gumilepedőt kért, másvalaki nagyméretű férfi pizsamát a fiának, aki már 40 éves, de magatehetetlen. Gyűjtést indítottunk, és rengeteg hasznos holmi összegyűlt a tévétől kezdve a kávéfőzőig. Lett pizsama, lepedő, minden. A munkahelyemen a büfénél kiírtuk, hogy mit kérünk, és a kollégák hozták a cuccot. Olyan sok holmi jött össze, hogy három alapítvány között osztottuk szét.

Miért tartja ennyire fontosnak a karitatív munkát?

Ez nem fontos, hanem természetes. Lehet, hogy nem mindenki számára, én meg azt nem értem. Talán még iskolás sem voltam, amikor az anyukámtól hallottam egy mondatot: „Évikém, ha ezt a szomszédnak csináljuk, az még szebb legyen, mint a miénk.” Anyukám bőrdíszműves volt, gyönyörű szép dolgokat gyártott, de sütni is fantasztikusakat sütött. Egy hasonló hangulatú udvarban nőttem fel Bonyhádon, mint ahol most beszélgetünk itt a Társaskörben, óriási diófákkal, hársfákkal.

Óbuda úgy fogadott be engem, mintha Bonyhád lenne. Rátaláltam a kisvárosias hangulatra, arra a nagyon természetes közegre, ahol otthonosan érzem magam.

Furcsa, de itt még a lakótelepen is ilyen érzés fog el, mert látom, hogy mindenki igyekszik megtartani a fákat, virágokat és kerteket. Én úgy nőttem fel, hogy adni jó, hogy attól én leszek boldog. Lehet, hogy ez a legnagyobb önzés, nem tudom. Bonyhádon tizenegy család lakott az udvarunkat körbeölelő házakban, volt hat-nyolc velem egykorú gyerek, velük csináltunk színházat a garázsban. Autónk ugyan nem volt, de volt egy üres garázsépület, amit a szüleim meg tudtak venni. Ott rendeztünk színházat vasárnaponként, kiplakátoztuk a diófákat, kiírtuk, hogy milyen előadás várható. Egyetlenegy diplomás ember lakott az udvarban, egy latin-orosz szakos tanár néni, ő mindig pilóta kekszet hozott, amit nagyon szerettem, mert mindenki más házi süteménnyel érkezett. Az volt a belépő, süteménnyel jöttek a szomszédok, és hozták a kis sámlijukat. Lehet, hogy megmosolyogták az előadásainkat, de mi nagyon komolyan vettük őket, úgy éreztem, hogy ezzel megajándékozzuk az udvart. Anyuval jelmezeket gyártottunk, apuval meg díszleteket. Apukám géplakatos volt, vasból alkotott csodadolgokat. Van három szobrom otthon, amiket ő készített, érdekes lenne utánajárni, hogy egy menő pesti galériában milyen helyet kaphatnának. Lehet, hogy meg is mutatom egy szobrásznak. Nagyon vigyázunk rájuk, ez a legértékesebb örökségünk. Ezek a szobrok anyu és apu együtt. Én valahogy ebből jövök. Mindig kérdezik, miért fontos ez nekem, meg mit pótolok, miközben a rászorulók ügyeiért rohangálok, szervezek. Semmit, így nőttem fel, ez a természetes.

Rengeteg időt és energiát fektet ebbe, miközben a televíziós munkája, nyaranta az óbudai rendezvények is folyamatos elfoglaltságot jelentenek. 

Látszólag sok az az idő és energia, de én sokkal többet tudnék. Szervezettebben, hatékonyabban kellene ezt is csinálni. Magyarországon még mindig gyanús, ha valamilyen karitatív ügyre sok pénzt kérsz, pláne, ha egy részéből óriásplakátot csinálsz, pedig ez lenne az egyik útja annak, hogy fölhívd a figyelmet valamilyen jó ügyre.

Ön mindezek mellett az Óbudai Nyár és számos fontos kulturális rendezvény háziasszonya is.

Ezt részben Rábóczki Zsuzsának, az Óbudai Kulturális Központ igazgatóhelyettesének, a Békásmegyeri Közösségi Ház vezetőjének köszönhetem, aki meghívott az első alkalommal. Bonyhádon 19 éves koromban képesítés nélküli népművelő voltam. Koromnál fogva ügyesen fel tudtam borítani a hagyományos programszerkezetet – persze néha a házirendet is, viszont teltházas programokat csináltam, tehát ismerős volt számomra ez a terület is.

Emlékszik az első Óbuda Napjára, amin részt vett?

Persze, én akkor már sok ilyen jellegű eseményen dolgoztam, családi napokra, sokezres rendezvényekre hívtak. Hogy itt Óbudán honnan tudtak rólam, arról fogalmam sincs. Talán a tévés munkáim miatt gondolhatták, hogy esetleg alkalmas lehet ez a nő, mert mozgok, jövök-megyek, a Balatonnál vízbe ugrok, mindent csinálok. Arról tehát fogalmam nincs, miért esett rám a választás, de felkértek, és örömmel vállaltam. Számomra is megdöbbentően jó volt az az első Óbuda Napja, én is rácsodálkoztam, hogy ilyen létezik Budapesten. Tobzódtam, lubickoltam a feladatban. Akkor még három színpad volt, szaladgáltam a Fő téren az egyik helyszíntől a másikig, illetve be a Zichy-kastély udvarára és a Kobuci kertbe.  A szervezők is elégedettek voltak velem, látták, hogy jó dolog történik a színpadon, zökkenőmentesen bonyolódnak a rendezvények.  Zsuzsa azt mondta, hogy mostantól nincs nélküled Óbuda Napja.

Tapasztalt televíziós szakember, de ekkora tömeg előtt dolgozni egész más, mint egy stúdióban beszélgetni. Nem félelmetes kicsit?

Gyerekkorom óta élvezem azt a helyzetet, amikor nagy tömegek figyelmét vonhatom magamra. Ez valahogy mindig érdekelt. Nyolcadikos koromban Montágh Imre könyvét olvastam úgy, hogy senki sem volt a közelemben, aki színházzal vagy kultúrával foglalkozott volna, ilyesmit csak a tévében láttam. Ez a kihívás indított el ötödikes koromban is, amikor az általános iskolában azt mondták, hogy én leszek a diáknap műsorvezetője. Gondold el, egy fiús külsejű ötödikes lány a tornasor végéről az egész iskola előtt, miközben a nyolcadikosok hozzám képest felnőtt nők és férfiak voltak! Akkor ébresztettem fel az érdeklődésüket, amikor ott álltam a hatalmas mappába csomagolt szöveggel, és nem értem fel a mikrofont. Mit volt mit tenni, az orrommal húztam lejjebb. Ezzel a gesztussal győztem, röhögtek egyet, és onnantól kezdve mindenki figyelt.

Nem hozza zavarba a figyelem?

Nem, inkább pozitív visszajelzésnek érzem. Még akkor is, amikor megtörtént, hogy tizenhét évesen 400 ember előtt belesültem Radnóti Nem tudhatom című versébe Bonyhád várossá avatási ünnepségén. Rövidzárlat, nem jutott eszembe a következő versszak. Szerencsére valami ösztönös mentőötletként elmondtam Illyés Gyula Bonyhádi ég című versét, ami nagy sikert aratott. Szerintem életemben nem szavaltam ilyen jól semmit. Aztán lejöttem, és úgy éreztem, hogy megnyílt alattam a föld.

Ez volt az első kudarca nyilvános fellépésen?

Soha nem éltem át hasonlót sem, rendszeresen jártam szavalóversenyekre. Szerintem abban az időszakban nagyon túl voltam terhelve, nem ismertem ilyen helyzetet, és alapvetően minden sikerült addig, amit csináltam. Ez egy rémálom volt. Utána a Mézga család Máris szomszédjára emlékeztető igazgató behívott és gratulált: ő még nem látott embert, aki így kivágja magát. Én persze őrült kudarcként éltem meg. Nagy taps is volt, de hát megsemmisítő a helyzet. Az volt az első ilyen élményem, hogy hoppá, az nem megy csak úgy, és az ember agya – mostanában is szembesülök vele nap, mint nap – csúnyán meg tud tréfálni, amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz.

Volt olyan időszak, amikor szinte az egész nyári szezont óbudai rendezvényeken töltötte.

Nagyon élveztem, hogy a hagyományos programok mellett a Kobuci kertmozijában a Bujtor István-filmek után az alkotókkal, szereplőkkel, családtagokkal is beszélgethettem. Legtöbbször a Fókusz után tekertem ide ezerrel, az volt az egyik legmozgalmasabb, kedvenc nyaram. Nagyon-nagyon sajnáltam, hogy Bujtor Istvánt már nem ismerhettem személyesen, mert miközben róla beszélgettünk a filmjeihez kötődő emberekkel, elvarázsolt a személyisége, szinte beleszerettem.

Mik a kedvenc helyei Óbudán?

Több is van, ilyen például a Fellini a Rómain. Nagyon szeretem, mert telitalálat olyan helyet nyitni, ahol szinte eggyé tudsz válni a természettel. Ráadásul a megálmodója, Ruskó Sanyi régi kollégám, rengeteget dolgoztunk együtt a tévében, nagyon szerettem, ahogyan operatőrként látott és láttatott. Most eszembe jutottak azok a reggeli műsorok, a Novák Péter, Csonka Pici, Alföldi Róbert, Stohl András féle csapat. Szerettem velük dolgozni. Sokat számít, amikor egyszer csak érzed, hogy szeretnek, elfogadnak, fölnősz a társasághoz és a feladathoz.

Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de az Óbudai Hospice Ház is nagyon fontos az életemben. Egy hozzám közelálló sokgyerekes család itt tudott szeretetben, méltósággal elköszönni a negyvenkét éves apukától, a szüleim halála után pedig én is itt találtam válaszokat a kérdéseimre.

Nemrég elvégeztem a hospice önkéntes képzést. Polcz Alaine-nel csak egyszer találkozhattam személyesen, de hálás vagyok, hogy a magyarországi Hospice mozgalom másik alapítójával, az orvos-igazgató Muszbek Katalinnal összeér az életünk.

Azt hiszem, minél többet tudunk a halálról, annál bölcsebben és talán boldogabban tudunk élni.

Említette Bonyhádot, a családja onnan származik?

Apukám történetesen a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban született. Van olyan fotónk, amin ott ül egy lavórban. Nagyapám volt ott a hivatalsegéd, a második világháború vége felé Magyarországra menekítették a múzeum kincseit, a vonatot azonban a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat élte. Kész csoda, hogy az a vagon, amelyikben apuék voltak, nem robbant fel. Egyszer felhívott a bonyhádi múzeum igazgatója azzal, hogy talált valamit, ami érdekes lehet számunkra. A Házsongárdi temető sírkövei című kötet utószavában említenek egy bizonyos Barabás Jenőt. Nem lehet, hogy közünk van hozzá?  Valóban ott szerepelt a szövegben a múzeumigazgató Herepei János és hűséges hivatalsegédje, Barabás Jenő. Így ismertem meg a családom múltjának egy fontos részletét. Apu 60. születésnapjára összeállítottam egy fotóalbumot mindenféle régi képekkel, és ezt is beleraktam. Reggel korán adtam oda neki, délig ott ült az album fölött, fölnézni sem tudott. A család története addig ugyanis számára is ott kezdődött, hogy Bonyhádon egy kitelepített sváb család házát kapták új otthonul az Erdélyből jött szülők és kisgyerekeik. Hidasi papám, aki Zentáról származik, a sváb nagymamát vette el feleségül, ezért nem telepítették ki őket. Nemrég vált teljesen világossá számomra, hogy a világháború végén a nagyapámat is elvitték munkaszolgálatra, hogy hová, azt most fogom kinyomozni, onnan szökött haza.

– Barabáska, maga tipikus közép-európai, üljön le! – mondta annak idején a gimnáziumi magyartanárom, és egyre jobban kezdem érezni, és nem csak érteni, amit akkor mondott.

Nagyon sok mindent ki kellene az embernek deríteni a saját múltjáról, mert elég hallgatag társadalomban élünk, ritkán beszélgetnek a szülők és a nagyszülők a gyerekekkel, így viszont eltűnnek a titkok, eltűnik a múlt.

Ezért szeretek beszélgetni a Portré című műsorban. Éjjel mennek a beszélgetések, olykor van visszhangjuk is, de megesett már az is, hogy utcán vagy étteremben szólított meg valaki csak azért, hogy megköszönje az élményt.

Ősszel indul pódiumbeszélgetés sorozata a 3K-ban.

Halálosan izgulok is miatta. Ismert embereket hívunk meg, többségében óbudai kötődéssel, akiket olyan oldalukról szeretnék bemutatni, amiről kevesen tudnak. Izgalmas lesz, várom!

Melyik a kedvenc étterme Óbudán?

Már második évtizede a Harapó Mókus – ami nekem csak Harapós. Oda rendszeresen járunk a párommal, nagyon közel lakunk hozzá. Jöhet velünk a kutyám, Hugó is, mi még be sem érünk, de neki már ott van a víz. Múltkor éppen jöttem ki, amikor hívott a tesóm, fölvettem így sántikálva, aztán egyszer csak nem láttam sehol a kutyám. Hallom, hogy nevetnek a kerthelységben; visszament Hugó a Harapósba, és végiglátogatta a vendégeket.

A párja és kedvenc étterme: ismét két fontos óbudai kapcsolat.

Érdekes, hogy Óbuda ajándékba ad nekem olyan embereket, közösségeket, akik befogadnak, és tessék, itt van a szerelem is!