Az áthelyezések fő oka a Kerepesi úti temetőben többször lezajló nagy területrendezések, illetve a sírkert 1952-ben történt lezárása, pártállami kisajátítása, majd részleges kitelepítése volt. Ettől az évtől nemcsak az új temetések estek kontroll alá, például az egyházi szertartások betiltásával, hanem a temető már meglévő síremlékegyüttesét is radikálisan megtizedelték. A fenntartásra nem javasolt sírokat a családoknak, leszármazottaknak át kellett helyeztetni más temetőkbe, ennek hiányában pedig jeltelenítve lettek. Jellemző, hogy a neves sírok eltűnése sokkal nagyobb léptékben zajlott, mint a kolozsvári temetőben, mégis – ez utóbbival ellentétben – azóta is szinte teljesen hiányzik a köztudatból és a közbeszédből.
A Kerepesi úti temető lezárása által elsősorban Farkasrét respektusa nőtt meg látványos mértékben, ami végül helyet is cserélt elődjével a fővárosi temetők szimbolikus rangsorában, hiszen ma már sokkal több neves sír található a budai, mint a pesti sírkertben. Éppen e rangemelkedés indokolhatta a Farkasrétet célzó nagyszámú áttemetést, a Rákoskeresztúri temetőbe irányulókat pedig a viszonylagos közelség és a rendelkezésre álló hatalmas terület, és talán még az is, hogy eleve a Kerepesi úti temető tehermentesítésére jött létre. Az Óbudai temető és a további budapesti sírkertek, valamint számos magyarországi város temetői e folyamat szempontjából marginálisnak számítottak, az ezekbe irányuló áttemetések elsősorban családi kötelékekkel magyarázhatók. A Kerepesi úti temető diaszpórába kényszerült síremlékeinek jegyzéke, illetve az egykor ott nyugvók névsora nagyon tekintélyes, önmagában is kitesz egy kisebb nemzeti panteont.
Eredetileg ott, a VIII. kerületben állt a szobrokban amúgy meglehetősen szegény Óbudai temető egyik legszebb képzőművészeti alkotása is. A síremlék az 1943-ban, fiatalon meghalt balettművész, Vera Ilona emlékére létesült, és első helye a Kerepesi úti temető 35. parcellájában volt, innen helyezték át 1973-ban az Óbudai temetőbe, a 36. parcellába. Vera Ilona az idősebb Harangozó Gyula első felesége, aki férjének több koreográfiáját és szereplőnőjét ihlette. 1932-től haláláig az Operaház magántáncosa volt, sírján is a „m. kir. operaházi tag” felirat olvasható.
A síremlék főalakja egy elterjedt sírszobor-típus, az „Ad astra” („A csillagok felé” vagy „A szférák felé”) ábrázolások körébe sorolható, amelyek vezérmotívuma a földtől elrugaszkodó és az ég felé törő, átszellemült arcú férfi- vagy nőalak. A Vera Ilona-síremlék jelképes főalakja alatt, a talapzaton egy kisebb, különösen jól sikerült, táncosnőt ábrázoló dombormű is van. A szobrok alkotója a kevéssé ismert, még másodvonalbeli művésznek sem nevezhető Gáldi Gyula volt, akinek további művei, köztük egyéb síremlékei jelentéktelenek. Köztéri szobrokat sem készített, a fővárosban egyetlen megvalósult műve ismeretes, egy római legionárius-fejszobor, ami Óbudán, a Pacsirtamező utcában, a múzeum bejáratánál kapott helyet 1955-ben.
Még egy jelentékenyebb plasztikai alkotás van az áthelyezett síremlékek között: ez Rodé Jánosnak, az Országos Társadalombiztosító Intézet első vezérigazgatójának sírján áll, ami az Óbudai temető 17/2. parcellájában kapott másodlagos helyet. Az 1928 körül készült kétalakos szobor alkotója, az előzővel ellentétben, élvonalbeli művész volt: Sidló Ferenc, a gödöllői művésztelep oszlopos tagja, akinek nevéhez számos jelentős síremlék és köztéri szobor fűződik, például a Danaidák kútja, a főváros egyik legszebb kútszobra (V. kerület, Szomory Dezső tér).
Az átkerült síremlékek közül a legrégebbi a „görgői és toporczi” kettős nemesi előnevét a gránitobeliszken is büszkén hirdető Görgey Istváné, ami 1958 óta áll az Óbudai temető 9. parcellájában. Az 1912-ben elhunyt Görgey polgári foglalkozását tekintve közjegyző volt, Görgey Artúr tábornok öccse, és egykor maga is 1848/49-es honvéd százados. Irodalmi működése is a szabadságharchoz kapcsolódik: saját memoárja mellett több forrásértékű kötetet publikált, elsősorban bátyja tevékenységéről, aki az emlékiratát is öccsének mondta tollba. Görgey István síremléke egykor a Kerepesi úti temető központi részén, a Deák-mauzóleumot övező parcellák egyikében állt. A kövön egy valaha virágzó, mára azonban teljesen kihalt irodalmi műfaj, az eredeti sírvers egy szép példája, Kozma Andor szerzeménye olvasható: „A hazáért vívott régi csaták képe / Vegyül itt a szívek néma keservébe / S híven emlékezve róla / Áldást kér a lentnyúgvóra.”
A másik évszázados síremlék a tankönyvíróként páratlanul termékeny földrajz-, történelem- és nyelvtanár, Schwicker János Henrik emlékét őrizte az Óbudai temető 34. parcellájában, de ez a nyugvóhely már nem található meg. 1967-ben helyezték át az Óbudai temető 4. parcellájába a méltatlanul elfeledett építész, Fodor Gyula síremlékét, akinek számos megvalósult budapesti alkotása közül kiemelendő az Ernst Múzeum Nagymező utcai épülete. Menyhárt Gyulának, a Kolozsvári Ügyvédi Kamara utolsó magyar titkárának sírja a 18. parcellába került. A sírkert II. számú köröndjén található az 1947-ben, fiatalon elhunyt művészettörténész, a fatemplom-szakértőként számon tartott Balogh Ilona sírja, ahol ma már mellette nyugszik őt évtizedekkel túlélő nővére és pályatársa, Balogh Jolán is. Megemlítendő még Benkő Etelka operaénekesnőnek, Ambrus Zoltán feleségének a síremléke, ami a 17. parcellába került. Lábán Antal irodalomtörténésznek, a bécsi Collegium Hungaricum alapító igazgatójának sírja érkezett a legkésőbb Óbudára: 1981 óta áll a 21/2. parcellában.
Van ugyanakkor egy nagyon jelentős síremlék, ami fordított utat járt be. A Kerepesi úti temető 1952-től a nyolcvanas évekig zárt és ateista kegyeleti hely volt, ahol csak a Fővárosi Tanács engedélyével lehetett temetkezni. A hatvanas évektől mégis egyre több új díszsírhely létesült itt, és ez a folyamat korántsem csupán a munkásmozgalmi panteon kiépülését jelentette. A főváros többek között újra használatba vette azt a díszparcellát, amelynek kialakítása még 1928-ban kezdődött el – temetőn belüli áthelyezésekkel –, majd évtizedekre elakadt.
Önálló tárgyalást igényelne annak eldöntése, hogy eredeti sírhelyét valóban felszámolták-e az ötvenes években, hogy valóban közös sírba helyezték-e, avagy csak rátemetés történt – ebben az időszakban már utóbbi a valószínűbb –, illetve hogy valóban antropológiai vizsgálattal azonosították-e a csontjait, ahogyan a korabeli sajtóhírek állították. Ami bizonyos: Kerényi Jenő 1965-ben készült remek szobra a Kerepesi úti temető „művészparcellájának” egyik meghatározó alkotása, ami akkor is méltó módon őrzi Csontváry emlékét, ha síremlékként esetleg csak jelképes.
Mindez csupán néhány adalék az 1910-ben megnyitott Óbudai temető máig megíratlan történetéhez. Bízzunk benne, hogy a sírkertről, ahol Bibó István, Göncz Árpád, Sinkovits Imre és Albert Flórián nyugszik, egyszer majd születik egy átfogó bemutatás, ami teljességre törekedve veszi számba az itt található több száz nevezetes síremléket.
