Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2016 nyár
Fotó: Oláh Gergely Máté
Zeke Gyula: ABLAK, AJTÓ…
Városrészünk nem csupán jelzi a nevében, hogy régebbi a délre büszkén magasodó Budánál, de e név szinte kötelezi is a régiség tiszteletére. Óbuda szellemi feladata ugyan Aquincum kifehéredett köveire alapozódik, a ma még élő korosabb nemzedékek számára azonban a földszintes, kisvendéglős és -kocsmás, XIX. századi városban öltött építészetileg is beszédes testet. Ez az Óbuda lett a televénye a máig eleven legendáriumnak, és ettől az Óbudától búcsúzott Krúdy 1931-ben Az ódonságok városa… ismert mondataival: „Csak a rómaiak városáról tudunk eddig, mert köveik, sírjaik, tárgyaik alig néhány méternyire vannak alattunk az időben. De mélyebben bizonyára más városok is vannak. És a mostani Óbudának sorsa egyezik a régen letűnt városok sorsával. Nézzük meg őt, mielőtt elbúcsúznánk tőle.”

Ma – fél évszázaddal a lakótelep-építkezések és az őket előkészítő bontások után – kijelenthetjük, hogy a XIX. századi Óbudából szinte kevesebb maradt itt velünk, mint Aquin­cum köveiből, még ha azokra már csupán a régészet és a képzelet építheti is vissza ama „legfénylőbb várost”. E szórványos maradékok egyik helye a Bécsi út bevezető szakasza, amelyen régóta látni a kerületi vezetés méltányolható (ám igen kockázatos) törekvését: ne csupán Óbuda szűk közlekedési kapuja legyen, de eleven tere is a legendáriumnak. E célt szolgálta már a Kolosy tér felújítása, valamint a valahai Újlaki mozi újjáépítése, amely jellemző módon csak a ház bontásáig jutott el, és a sebtében emelt ótvar beton épületen egy ideje az egykori házsor életnagyságú panorámaparavánja feszül… A felújítandó épületekről valahogy másutt is az derült ki, hogy menthetetlenek, s hogy az újjáépítésük valójában csak bontás utáni újraépítést jelenthet. Az eredmény ismert: itt áll előttünk egy negyed, amelynek „felújított” része Grinzing módjára csillog, és a legkényesebb turistaigényeket is kielégíti, s amelyen ugyanakkor üres, vályogfalaktól szeldelt telkek és düledező romok emlékeztetnek a nagy bontások előtti Óbuda szegényes, nyirkos, földszintes világára.

Az egyetlen XIX. századi ház, amelyik – külső látásra legalábbis – még egészében a saját lábán áll, ez az itt látható asztalosműhely az 54-es szám alatt. Újravakolva és – festve, ha valaha, még a háború előtt volt. A nyílászárók felújításával foglalkozó üzlet csak látszatra elhagyott, tulajdonosa – amint az ajtón olvasható – di Sandro Mario mester, aki udinei származású, és már nem tud olaszul. Jó negyedszázada vásárolta meg a műhelyt egy szobafestőtől, mondja. A házfél mindenesetre valódi monumentuma a múltnak. Megidézi azt a „korai” kapitalizmust, amelyben a személytelen óriáscégek helyett még mesterekhez fordulhattunk, ha szükségünk volt valamire, akik a maguk és a megélhetésüket jelentő kis cégük nevével feleltek a munkájukért. Ennek a világnak is mindörökre vége, nem csak a régi Óbudának. Asztalaink és székeink egy része még fából készül, ám ablakaink és ajtaink már régóta műanyagok. Ez az ABLAK és AJTÓ azonban a múlt nyílászárói, melyek eltakarása az ismert tábla intelme szerint életveszélyes.

A ház előtt az utca szekuláris védőszentjévé avatott Pancho (Puskás Öcsi) szoborrá merevedve dekázik három szintén bronzban álldogáló, áhítattal figyelő fiú előtt. Remélhetjük csupán, hogy nem fordul meg, és nem lövi ki iszonyatos erővel kapásból a kettős ablak felső sarkát. Sok okunk e reménykedésre nincsen, apám szerint ő ugyanis ezeket az ajtó-ablak helyzeteket sosem hagyta ki.