Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2015 ősz
Fotó: Oláh Gergely Máté
Zeke Gyula
Kék fény
"A látvány lenyűgöző volt, úgy éreztem ott, a majdani lakásunk malteres, sötét kazamatái közt mászkálva apámmal, hogy megérkeztünk a jövőbe, amelynek fehéren világító, űrállomásszerű épületéről többé már nem tuszkolhat le bennünket a történelem. Legfőbb emlékem arról a látogatásról mégis az alkony marad, a fehér tömbök lassú pörkölődése a sötétedésben, és főként és azóta is az a kék fény, amely az akkor még szinte beépítetlen hegyvonulat fölött óceánmód lebegett."

Amikor 1971 nyarán életemben először jártam Óbudán – hogy a következő év februárjában azután „végleg” ide költözzem –, alkonyodott épp. Apámmal látogattuk meg a Vörösvári út 13. számú, már megépült, de még szín beton, kaputlan-ablakatlan paneltömb szélső lépcsőházát, melynek a piac felé eső, harmadik emeleti lakásáról tudtuk, hogy nemsokára az otthonunk lesz. Emlékszem jól, az út szemközti oldalán megvolt még a földszintes házsor, beljebb, mint a mai túloldal, hisz jóval keskenyebb volt a Vörösvári út, s így az akkori sínek is a páratlan oldalhoz közelebb futottak. Bazaltkockák fedték az utat, csenevész fák álltak odatúl a járdán, és a régi piac csarnoka meg a bódék már bezárva gubbasztottak ma is élő akácaikkal a Vihar utca túloldalán, a sarokra magabízó nyugalommal megérkező cakkos házsor fehér hasábjai mögött. Addigi életemben a budai oldalra is csak akkor tettem át a lábam, ha valamelyik nagymamához utaztunk a Déliből, amelynek a régi épületére ugyancsak emlékszem. Pesti gyerek voltam ugyanis (a testem mélyén az vagyok ma is), illetve 1967 és 1971 közt inkább vidéki, pedagógiai okokból apám ugyanis a Tolna megye alji nagymamánknál járatta velem és az öcsémmel az általános iskola felső négy osztályát. Így esett, hogy paneltömböt én a saját szememmel azon az 1971 nyár végi napon láttam először, jóllehet a tévéből és a mozi híradókból már tudtam, hogy léteznek. A látvány lenyűgöző volt, úgy éreztem ott, a majdani lakásunk malteres, sötét kazamatái közt mászkálva apámmal, hogy megérkeztünk a jövőbe, amelynek fehéren világító, űrállomásszerű épületéről többé már nem tuszkolhat le bennünket a történelem. Legfőbb emlékem arról a látogatásról mégis az alkony marad, a fehér tömbök lassú pörkölődése a sötétedésben, és főként és azóta is az a kék fény, amely az akkor még szinte beépítetlen hegyvonulat fölött óceánmód lebegett. Azt is tudtam már, hiszen tizenhárom éves korom óta olvastam Krúdyt, hogy élete vége felé Óbudán élt, s még azt is, hogy e városrészben található az amfiteátrum, az ókori Aquincum és az egész Pannónia legnagyobb arénája. Fehér volt az ókor, gondoltam, fehérek a panelházak, hogyisne vártam volna hát a napot, amikor végre Óbudára költözhetem.

A panelházunk és benne a lakásunk – amint az a nyolcvanas évek elejére lassan a családunk minden tagja számára nyilvánvalóvá lett – nem bizonyult a jövő űrállomásának, és a történelem sem nagyon igyekezett kitessékelni belőle minket. Krúdyban persze nem csalódtam, és Óbuda ókorában, Aquincumban sem – még ha azóta tudom is, hogy az a város nem volt fehér: a maguk idejében színesre festették a köveket, melyeknek maradékai, mint mindenütt a birodalom utódállamaiban, lekoptak csak az elmúlt 1700–1500 év alatt. A jövő és az űr azonban azóta is érdekelnek, s mivel első látogatásom óta eltelt negyvennégy év – amfiteátrumunk, a roppant kőóra, egykedvűn ketyeg –, lassan el kell számolnom. Vajon jól használtam-e fel időmet és erőimet, megtettem-e mindent, amit csak én tehettem meg, s nem okoztam-e túl sok szomorúságot azoknak, akik számítottak rám.

Sok fotóról írtam már, pontosabban: számos kép segített írnom életemben, valami fontos okból azonban azok szinte mind fekete-fehérek voltak. Ódzkodom a színes képektől, van bennük valami diktatórikus, megfosztják a munkától a képzeletet, kész fények elé állítanak, mondhatom, és azt nem szeretem, szóval nem tudom, meglehet, a szememmel van a baj. Azért is örültem nagyon OGM barátom e felvételének, melyen – ugye felismerik? – katonai amfiteátrumunk 1941-ben visszaépített kapuíve látható, s amelynek tetejéről Hannibál tanár urat lelökte a tömeg. Pontosabban nem ez látható rajta, nem emiatt mutatom meg ma boldogan Önöknek, hanem a kép egének ama puhán sötétülő, régi kékje miatt, amelyet utoljára 1971 nyarának végén láttam óceánmód lebegni az alkonyban a Kiscelli kastély és a Hármashatár-hegy akkor még szinte beépítetlen vonulatai fölött.