Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, de nagyjából két sarokra innen, élt Ali király és Ildikó királyné. Bármerre indultak, azonnal hullott a konfetti, durrantak a pezsgők, csüngtek az ablakokból az emberek, és odarikkangattak, hogy:

– Isten éltesse a mi drága Lojzi királyunkat! Éljen Ildi királyné! Vivát! – egyszerűen imádták őket az emberek.

Ali király most épp a két kisunokájával, Radóval és Maxival szánkózott a Kiscelli domboldalon, de szokás szerint rajta csüngött az összes környékbéli gyerek is. A király pedig nem tétlenkedett: sorra húzta fel a szánkókat, törölgette a csöpögő orrokat, töltötte a forró teát királyi kulacsából a lelkes gyerekseregnek.

– Alajos. Hol kujtorogsz? Gyere már haza, meg kell főzni a vacsorát! – szólongatta hites urát a királyné, aki ügyelt rá, hogy mindig minden rendben legyen, mindig mindenkin legyen sapka-sál. Ami így karácsony előtt egy nappal már valóban szükséges is volt.

– Megyek, megyek, csak csúszunk egy utolsó kört! – válaszolta Ali király kedélyesen, aztán még egyszer felhúzta mind a 42 szánkót, a gyerekek összekapaszkodtak, és együtt megiramodtak lefelé.

Landolás után mindenkit kirángatott a hóbuckából és megkérdezte:

– Na, gyerekek, mi legyen ma a vacsora?

– Tejbedara málnalekvárral! – üvöltötték kórusban.

– Málnalekvárral??? Na, jól van – adta meg magát a király, aztán nyomott egy-egy barackot a lurkók fejére, kézen fogta az unokáit, és hazasiettek. Csak úgy lobogott a palástja utána.

Hogy miért kellett a királynak főznie?

Ó-budán, Ali király birodalmában soha nem főzött senki, mert tudták, hogy egyrészt a királynál senki sem főz jobban, másrészt, mert van egy merítőkanala, ami mindig mer. Olyan nincs, hogy elfogy az étel.

Ali király reggel beröttyenti a zabkását mazsolával, és aki kér, annak mer. (Mindenki kér.) Aztán délben a sütőtök levest rizottóval és duplacsokis muffinnal, és aki kér, annak mer. (Mindenki kér.) Aztán vacsorára pöri, noki ubisalival, és aki kér, annak mer. (Mindenki kér.)

Mit van mit tenni, aki szeret, az etet, és a király etette a népét bőséggel.

Nade! December 23-án reggel, amikor Ildikó királyné el akarta lögybölni a csodamerőkanalat a reggeli készítése előtt, sehol se találta. Felforgatta az egész kastélyt, mindhiába. Ekkor Spuri, a főkirályi királyi kutya, „nyomot fogott” pozícióba vágta magát, és a kijárat felé mutatott. Úgy tűnik, a csodamerítőkanalat valaki ellopta… 

– Pont a karácsony előtt!!! – sipította Ildikó királyné, majd a trónszékbe ájult.

Szerencsére épp ott volt Radó és Maxi, a két legcsibészebb unokájuk, akik egyrészt betakarták a királynét, hadd szenderegjen, másrészt jól besötétítettek a királynál, szintén hadd szenderegjen, amíg felkutatják a varázslatos merőkanalat. De merre induljanak?

– Beüü, vuff! – mutatott Spuri a Remetehegy felé.

– Hajjajj, a Remetehegyen állítólag egy rendkívül goromba remete lakik! – inogott meg egy pillanatra Maxi, de aztán a többiek után eredt.

Felrángatták magukra a téli hacukát, és már indultak is. Beszippantották a karcos téli levegőt, és arra gondoltak, hogy hiányzik a mézeskalács illat.

Nemsokára megérkeztek a hegy lábához, ahol egy kis fatábla jelezte, hogy:

REMETEHEGY

351 méter

Itt egy rendkívül mogorva remete lakik, inkább menjetek máshova!

Hőseink egy pillanatot sem tétováztak, megindultak felfelé, annak ellenére, hogy ez a felirat elég vészjóslóan hangzott.

– Kik vagytok, és mit akartok? Nem olvastátok a táblát???? RENDKÍVÜL MOGORVA VAGYOK! Menjetek máshova, MOST!!! – üvöltötte tajtékozva a rendkívül mogorva remete, amikor a kis csapat még a barlangja mellé SE ért.

– Csókolom, Remetebá! Ali király unokái vagyunk!

– A kutya is? – kérdezte meglepetten.

– Neeem, ő a főkirályi királyi kutya, Spuri, aki ide vezetett minket. Azért jöttünk, mert ellopták Ali király varázslatos merőkanalát, veszélyben a karácsonyi vacsora, és attól tartunk, hogy a bejgli már ugrott is – ezen a ponton mindenki elmorzsolt egy könnycseppet.

– És Spuri szerint a Remetebának köze lehet ehhez az egészhez!

– Nekem??? NEKEM??? Pont azért jöttem ide remetéskedni a legmenőbb timbuktui étteremből, hogy SOHA TÖBBÉ ne kelljen főznöm, és ne kelljen olyan szavakat használnom, mint SZUFLÉ! Minek kellene nekem a merőke?! – és akkorát horkantott, ami egy remetétől határozottan túlzás. Erre juthatott ő is, amikor rápillantott a megszeppent társaságra, mert aztán sokkal kedvesebben folytatta:

– Nos, látom, milyen fontos nektek ez a vájling.

– Merőkanál! – javította ki Radó.

– Jó, akkor merőkanál. A Csúcshegyen lakik egy Jeti, biztos ő vitte el, rémséges mennyit bír enni!

– De merre, mivel menjünk? – kérdezte sopánkodva Maxi. – Mingyá’ karácsony, és nincs kész a halászléééééééééééé, és zokogott, de úgy, ahogy csak az ötéves halászlérajongók tudnak.

– GYUFATÉSZTA… – tódította Spuri, akiről most hirtelen kiderült, hogy beszélni is tud.

– Kölcsönadom nektek a Lábbuszomat! – sóhajtotta a remete, aki láthatóan nagyon meg akart már szabadulni a hívatlan társaságtól. – Igaz, hogy nem használtam 42 éve, 5 napja és 2 órája, de biztos beindul majd. (Remélem.)És ekkor megpillantották a Lábbuszt, ami tényleg egy LÁBBUSZ volt. Kis fülke két oltári nagy lábon.

– Szálljatok be, és csak mondjátok neki a címet! De semmi sértegetés!

Nagyon érzékeny lélek!

Radó és Maxi pikk-pakk behuppantak a fülkébe, Spurit viszont úgy kellett berángatni, mert nem bírja a lábszagot, még egy nyamvadt papucsot se rágott szét soha.

– Izé, kedves, szeretve tisztelt Lábbusz! Irány a Csúcshegy!

A Lábbusz pedig pont akkorát sóhajtott, mint aki nem moccant 42 éve 5 napja és 2 órája.

– Hát, akkor ISZKIRI! – recsegte, és megiramodott. A Lábbusz nem lépegetett, hanem először sasszézott párat, azután rohant, vágtatott árkon-bokron át, a kis fülkében alig győztek kapaszkodni a gyerekek, míg satufékkel meg nem álltak a következő tábla előtt:

CSÚCS-HEGY

452 méter

Itt a Jeti lakik, hozzál rágcsát!

 – Na, mit hoztatok? – kérdezte kedveskedve a Jeti, amikor még ki SE szálltak a Lábbuszból.

A gyerekek félelmükben megszólalni se bírtak, így hát Supri lépett elő:

– Nos, kedves Jeti úr – izé, esetleg hölgy, ugyebár – fogott hozzá Spurika, miután meglazította a sálját, amit a királyné saját kezével makramézott neki.

– Nos, a helyzet az, hogy semmit sem hoztunk, ugyanakkor elvinnénk valamit, amit ön, nagy valószínűség szerint, úgymond, ugyebár, ellopott. – A gyerekek döbbent tekintettel Spurira bámultak kendőzetlen őszintesége miatt, a Jeti viszont vészjóslóan hörögni kezdett. De Spurika nem zavartatta magát, folytatta:

– Nos, voltaképp ezért jöttünk. Veszélyben a karácsonyi vacsora. Remetebá szerint pedig, kedves Jeti úr/hölgy, magának köze lehet ehhez az egészhez!

A Jeti abbahagyta a hörgést, ránézett a parányi csapatra, akik a Lábbuszban cidriztek, aztán így szólt:

– Szóval a Remete küldött titeket a nyakamra – és elmosolyodott.

– Mi ebben ennyire mulatságos? – kérdezte felpaprikázva Spurika, aki bátorságot merített abból, hogy még mindig nem nyelte le a Jeti.

– Az, hogy annak a bumburnyák Remetének nem tűnt fel, hogy sohase főzök. Ezért nem kértem az ő főztjéből soha, ezért nem fogadtam el tőle a SZUFLÉT, ezért van rám vérig sértődve, ezért küldött a nyakamra titeket. Csak MIRELITET eszek. Nincs nálam merőke, és hacsak nincs nálatok jéggékovadt tintahalkarika, akkor TŰNÉS!

– De akkor hol lehet a varázslatos merőke? Elmarad a karácsonyi vacsora, nem lesz székelykáposzta, Ali király zokogni fog, ha karácsonykor éhezik a népe – hüppögték kórusba a gyerekek, remegett a Lábbusz.

– Szerintem a merőke biztos Aranyhegyen van, a sárkánynál, az egy igazi zabagép. Mondjuk szerintem ne menjetek oda, mert egy harapásból keresztbe lenyel titeket Lábbuszostól, mindenestül!

– Indulás! Öveket becsatolni! Kedves, szeretve tisztelt Lábbusz, irány az az Aranyhegy! – adta ki a parancsot hősiesen Radó.

– Hát, akkor ISZKIRI! – mondta ismét a Lábbusz, és a dupla sasszé után olyan óriási tempózásba kezdett, hogy lobogott a gyerekek sapkája végén a bojt, a satufék után pedig már olvashatták is a következő táblát:

ARANYHEGY

177 méter

Itt a sárkány lakik, de azért csak gyertek bátran.

 – Radó, mit gondolsz, mennyire kell nekünk az a merőke? – kérdezte remegve Maxi, amikor meghallották a sárkány iszonytató üvöltését.

– Hát, ha már itt vagyunk, legalább nézzünk körül – mondta bátorságot mímelve Radó, és leereszkedtek a Lábbuszból.

Lopakodva, settenkedve, óvakodva, lapulva közelítettek a sárkány barlangjához. Bekukkantottak. A sárkány épp telefonált. Pisszegve intett, hogy üljenek le, majd folytatta a társalgást. A szívük majd kiesett a helyéről, mert egyrészt észre lettek véve, másrészt a sárkány gigantikus volt. Nyilván tudták a mesékből, hogy a sárkányok óriásiak, kegyetlenek, jobbára küzdeni kell velük, de ők szíves örömest ugrották volna ezt a részt.

– Akkor utoljára mondom, 2009 darab gombás pizzát kérek, 2015 hamburgert, 1978 light kólát MENÜBE! Ne nézzenek már TELJESEN LÜTYŐNEK! SOHA TÖBBET NEM VESZEK ÁT HAWAI PIZZÁT a gombás helyett, remélem értve vagyok?! – azzal levágta a telefont.

– Mi járatban vagytok errefelé skacok? – kérdezte a sárkány miután melléjük huppant a kanapéra.

– Kedves Sárkány! Először is szeretném leszögezni: mi is utáljuk a Hawaii pizzát. Ugyanakkor a karácsonyi vacsoráról nem szívesen mondanánk le. A Jeti szerint Ali király csodamerőkanala esetlegesen nálad lehet. A karácsonyi vacsora miatt óriási szükségünk van rá, de persze, ha meg akarod tartani fogpiszkának, azzal is egyetértünk. – hebegte Maxi, akit a sárkány felszólított, miután szépen jelentkezett.

– Kedveskéim! Hallottam Ali király eltűnt merőkanaláról, de mint látjátok, van elég pénzem – túrt bele a mérhetetlen mennyiségű aranyba. – Én életemben nem főztem, és sanszos, hogy már nem is fogok. Maximum perzselgetek. De persze nem most!!! – nyugtatta meg a holtsápadtra vált gyerekeket.

– A merőkanál szerintem a Lápi Rittyónál van, de jobban jártok, ha nem mentek oda, olyan fura alak. És a neve is milyen már.

– Akkor is mennünk kell, meg kell mentenünk a karácsonyi lakomát! – zengték kórusban a gyerekek és Spuri.

A sárkány még gyorsan etetett velük indulás előtt puszedlit, kaptak forró teát, és mindenkinek megigazgatta a sapka-sálját, aztán búcsúzóul megölelgették egymást. A gyerekek pedig megállapították, hogy a zord külső mögött igazi aranyszív ragyog, és EZÉRT Aranyhegy az Aranyhegy, nem a kincsek miatt.

Beszálltak a Lábbuszba, aki felcsatolta a sílécét, mert időközben óriási pelyhekben kezdett hullani a hó. Megigazította a síszemüvegét, aztán így szólt:

– Na, akkor ISZKIRI! – és olyan vad csúszkálásba kezdett, hogy sikítva kacagtak a gyerekek. Aztán hopszala-hopp, már ott is voltak a következő tábla előtt:

ÜRÖMHEGY

195 méter

Lápi Rittyó kies lakja, ne merészeld a

– Ajaj, hiányzik a tábla alja! Vajon mit ne merészeljünk? – kérdezte Spurika a gyerekeket, akik konstatálták, hogy Spurinak elég sok rejtett képessége van, például olvasni is tud. Ekkor megjelent a mocsáros felől egy gyönyörű, csilli-villi lány.

– Kedves tündérke, kérlek, segíts nekünk! A Lápi Rittyót keressük, mert valószínűleg ő csaklizta el Ali király varázslatos merítőkanalát, emiatt veszélybe került a karácsonyi lakoma.

– És nem érünk rá – tette hozzá Radó, amikor meglátta, hogy a szép leányzó önfeledten vakargatja Supri hasát.

– Egy: Lápi Rittyó én vagyok – mondta negédesen a Rittyó. Kettő: a Sárkány jó cimborám, biztos viccből küldött ide titeket. Három: ne merészeld a nevemet gúnyolni! – ez állt a tábla alján, míg le nem kopott. És mivel ti annak ellenére betartottátok a szabályt, hogy nem is tudtatok róla, segítek nektek. A merőke biztos Csillaghegyen van, a juhásznál. Örülök, hogy segíthettem, a kutyát viszont megtartom, na pá – mondta szinte mellékesen.

– Nos – pattant fel Spurika azonmód. –, Egy: a Sárkány azt mondta, hogy te egy kétes alak vagy, szóval nem a barátod. Kettő: a Csillagszemű Juhásznál nem lehet a merőke, mert az egy teljesen másik mese. Három, én főkirályi királyi eb vagyok, és nem mintha hiányozna a fényűzés, és nem lennék el prímán egy ilyen kies lápos vidéken, de be kell látnod, hogy a gyerekek miatt nem maradhatok. Szóval elő a merőkével, kedves Rittyós!

– Rittyós??? RITTTYÓÓÓSSSS??? – mit képzelsz, ki vagyok én, te pomádés pincsi??? – és ekkor a Lápi Rittyó tündérszép királylányból, 7 méter magas zöld moharémivé vált, és a merőkanállal próbálta kigáncsolni a Lábbuszt.

De a gyerekek se teketóriáztak ám! Radó előkapta a gitárját, Maxi pedig a harmonikáját, és játszani kezdtek. A Rittyó pedig, ha akarta, ha nem, táncolni kezdett. De nem ám akárhogy! Olyan tempóban szólt a zene, hogy a moharémi alig bírta szuflával.

– Hagyjátok abba a zenélést, vagy fejbe kólintom a piperkőc pamacsot a merőkével! – fenyegetőzött a Lápi Rittyó, miközben eszeveszett tempóban dzsiggelt.

– Micsodaaaaa? Inkább brékelj, Lápi! – és még gyorsabban húzták a talpalávalót Maxiék.

Amikor a mocsári szörny épp a fején pörgött a nagy hejehuja közepette, elejtette a merőkét. Spuri halált megvető bátorsággal odairamodott érte.

– Kösz, te… te… trutymófejű vigéc! – vetette oda még búcsúzóul Spuri, aki ebben a pillanatban nem egy apró corginak, hanem hatalmas ír farkasnak érezte magát. Sebtében felkapta a merőkét, a gyerekek pedig a hangszereket hónuk alá csapva rohantak a Lábbuszba.

– Kedves, szeretve tisztelt Lábbusz, irány haza! – kérték a kis hősök teljesen egyszerre.

– Hát, akkor ma utoljára ISZKIRI! – sóhajtotta a Lábbusz, és igyekezett olyan kecses sasszéval indítani, mint még soha.

Felkapcsolta a lámpát, és jól be is fűtött, mert a nagy kalandok közepette beesteledett, és már mindent beborított a hó.

Pont vacsoraidőben értek haza. A királyné épp felébredt az ájulásból, a király pedig a szendergésből. Senkinek nem tűnt fel a nagy karácsonyi kavarodásban, hogy a két gyerek, plusz Spuri egész napra eltűntek.

– Papa, megsütjük még ma a bejglit? – kérdezték havas csizmájukat lerúgva a gyerekek.

– Áh, azt Ildi királyné tud a legjobban, őt kérjétek, én meg majd merek! – kacsintott rájuk a király, és szép sorban megsimogatott mindenkit, még a merőkét is.

Karácsony szent napján, a szeretet ünnepén Ali király olyan lakomát rittyentett, hogy évtizedekig emlegették az alattvalók, a remeték, a jetik, a sárkányok, de még a lápi rittyók is, mert Ali király mindenkinek mer, aki kér. (És mindenki kér.)