Érzek minden apró göröngyöt a testem alatt és egy kis tompa nyomást a gyomromban, kezd eltelíteni a víz, az iszap és a fenyőfák izzó gyantaszaga. Nincsenek is itt fenyőfák. Valahonnan a hasam mélyéről indul egy furcsa érzés, de az is lehet, hogy ez már a szívem, nem kellemetlen, inkább kicsit nyugtalanító módon. Már nem hallom a körülöttem lévőket. Arra gondolok, hogy milyen sokszor repített már ez a sehonnan érkező süppedés. Mint amikor biztos vagy benne, hogy tudsz valamit, csak nem bírod előkotorni a teljes gondolatot, apró törmelékekből kell kisilabizálni a részleteket, és újra összerakni. Aztán végül összeáll a kép.
Amikor ez először megtörtént, a bölcsődében voltam, kint felejtettek az udvaron, én pedig csak róttam a köröket a triciklivel, megállíthatatlanul. Kétéves lehettem, mégis tisztán emlékszem, jött ez a fura svung, egyre gyorsabban tekertem, és mindinkább elhatalmasodott rajtam a tudat: nem megállt az idő, hanem nincs.
Anyám mindig azt mondja, hogy ezekre a dolgokra nem én emlékszem, hanem ők, akik elmesélték. Vagyis az emlék emléke az enyém. Hogy emlékezhetne arra ő, hogy én voltam az egy? Az már kettő lenne. Ő csak a hisztire emlékezhet, amit nem is én, hanem a dada rendezett az eltűnésem miatt.
Rezgett a rezgő nyár.
Esténként, ha a nővérem nem tud aludni, mesélek neki. Igen, én vagyok a fiatalabb, mégis én vagyok a mesélő. Aznap is így volt, amikor a nagymamám temetése után végre hazaértünk. A felnőttek egész nap zokogtak, és felváltva beszéltek mennyországról, újjászületésről, hogy majd a mama fa, fű lesz meg virág. Megígértem neki, hogy este elmesélem, igazából hogy is van ez.
-Te honnan tudhatnád? – kérdezte a nővérem.
-A felnőttek annyira öregek már, hogy mindent elfelejtettek, ami fontos. Én vagyok a legkisebb, még szinte mindenre emlékezem.
Este összekulcsoltuk a kezünket, és elmeséltem neki, hogy meg tudom állítani az időt, hogy láttam magunkat kicsiként és nagyként, nevetve és sírva, és ezt mind-mind egy pontba sűrítve. A mama is valahol ott van, abban az egy pontban.
-Ugye mi mindig együtt leszünk? – kérdezte.
-Mindig – válaszoltam.
Pont így sűrűsödött össze a kép, ahogy úsztam az elsodródott strandlabda után, egyre fáradtabban tempózva.
Nehéz lettem, az arcomat egy pillanatra ellepte a víz, és talán süllyedtem is, amikor a testvérem elkapta a karomat és felhúzott a gumimatracra.
-Te teljesen hülye vagy?! – üvöltötte.
Lassan tempózott velem a part felé, azt hiszem, sírt. Úgy emlékszem, sírt a dadus is, aki végül megtalált a fa alatt hasalva, és szerintem ő is azt mondta, hogy hülye vagyok, pedig neki biztos nem szabadna így beszélnie egy rábízott kisgyerekkel.
Rezgett a rezgő nyár.
Újra hallom a szüleimet, apu lángost szeretne, rántott húst kap, van még Palikám vagy tíz, nem költünk addig szottyadt méregdrága lángosra, nézd már, a gyerek meg elaludt, jajj, majd kukorékol nekem egész este, itt van hozzá a csemege uborka, vagy inkább egy paprikát kérsz?
A nővéremre nézek, aki nem is alszik, hanem engem néz, és azt suttogja:
-Ezt anyuéknak sosem mondjuk el.
-Jó.
Szóval titok. Titok, hogy a világ hatalmas, titok, hogy az én vagyok. Csak el ne felejtsem.
